Február utolsó napja – amikor nincs szökőév -, fontos időpont a Lovecraft rajongók naptárában, hisz február 28.-án végzett Lovecraft a „The Dreams in the Witch House” című történetével.

Bár a novellával már 1932-ben elkészült, nyomtatásban először 1933. júliusában jelent meg, a Weird Tales magazinban, és ebben a kiadványban szerepelt még a „The Horror in the Museum” című írása is. Inspirációként, a matematikus Willem de Sitter „The Size of the Universe” előadását említik, amit Lovecraft végig nézett, és végül 1932 áprilisában Sitter publikálta is. Befolyásoló írásnak még számon tartják, Nathaniel Hawthorne be nem fejezett novelláját a Septimius Felton-t.

A TDITWH főszereplője, a fiatal Walter Gilman, aki nem euklideszi geometriát és a kvantumfizikát tanul a Miskatonic Egyetemen, és egy olyan garzont választ albérletének, ahol Kezaih Mason boszorkány élt a salemi boszorkányperek idején. Gilman tudatosan választja ezt a helyet, mert az általa olvasott beszámolók szerint, Keziah a kínzások alkalmával „vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya.” Ugye feltűnt a hasonlóság Hawthorne és Hathorne neve közt. Gilman úgy véli, összefüggés van a geometria és a boszorkányság közt. Ehhez hozzájárult a szoba sajátságos geometriája, a falak fura dőlésszöge. Mi másért választhatta ezt a házat lakhelyéül Keziah?

„… mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcből. 1692-ben esett – a porkoláb megbolondult, apró, szőrös, fehér agyarú valamiről makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elő; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kőfalra néminemű ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat.”

A történet jellegzetes alakja „Brown Jenkin”, a patkánytestű, emberarcú és elkorcsosult emberkezű teremtmény. Biztos, hogy láttad már számtalanszor feldolgozni alakját, nem igazán találsz olyan horror oldalt, ahol ne jelenne meg legalább egy képen.

„Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura “Barna Jenkin” nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb, mint tizenegy személy vélte megpillantani. A későbbi mendemondákban is meghökkentően sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szőrű és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. Ő volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott.”

És végül fontos szereplője a történetnek a „Black Man”, aki egyértelműen Nyarlathotep egyik alakja a számos közül, amiket magára szokott ölteni, mikor emberek közé vegyül. 

„régi regék ködösek és kétértelműek, a történelmi időkben minden törekvést, mely a tilalmas hézagok kitöltésére irányult, megnehezítettek az odakinti lényekkel és hírhozókkal kötendő különös és iszonytató szövetségek. Ott van a rejtett és rettentő hatalmak heroldjának vagy követének időtlen alakja – a boszorkánykultusz “Fekete Ember”-e, a Necronomicon “Nyarlathotep”-je.”

Lépten-nyomon azt olvashatod, hogy Lovecraft a horror atyja, az ő munkássága alapozta meg a jelenlegi horror műfajt. Ezzel lehet egyet érteni, de természetesen el is lehet utasítani, azt viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy írók és főleg filmrendezők, milyen sokszor merítenek Lovecraft írásaiból. Gondolj bele, hányszor találkoztál azzal a jelenettel, mikor a sötétből közeledik feléd a gonosz:

„Álmában csikorgást és rágcsálást hallott a válaszfalakból, és úgy rémlett, mintha valaki ügyetlenül matatna a zárral. Aztán meglátta az öregasszonyt és a kis szőrmókot, amint feléje közelednek a szőnyeges padlón. A banya arca nem emberi ujjongástól fénylett, a sárga fogú kis förtelem gúnyosan vihogva mutogatott a mélyen alvó Elwoodra a szoba túloldalán. Gilman nem tudott kiáltani a bénító félelemtől, ismét vállon ragadta az undorító szipirtyó, és kitépte az ágyból, át az üres térbe.”