Cotter Blackstone neve ismerős lehet, mert több írását olvashattad a Galaktika magazinban is, például az Ixtlan Artwork – From Beyond interjút is ő készítette. Azonban nem csak interjúkat, beszámolókat ír, hanem rövid fikciós történeteket is. Cotter Blackstone felajánlotta, hogy három rövid története megjelenhet a The Black Aetheren, és amíg te ezeket olvasod, addig ő írja a teljesen friss, eddig még nem publikált történeteket a Black Aether következő számába!

Kápolna a tisztás közepén
Írta: Cotter Blackstone

Áldor az íróasztalánál ébredt dobhártya hasogató csengőhangjára. A telefon négyszer is megcsörrent, mire az újságíró föleszmélt. Felvette. 
– Tessék! 
– Én vagyok – szólt bele a rejtelmes hang. Azonnal rájött, kivel beszél. – Itt az idő! 
Hónapok óta várta ezt a hívást. Remegő kézzel magára kapta szemüvegét, majd félrekotorta a cikket, amin éppen dolgozott. 
– Rendben… izé… hol? – habogta. – Hova menjek? 
– 47.114913, 18.893004. – Olyan gyorsan sorolta a számokat, hogy Áldor keze belefájdult az írásba. – Van ott egy tisztás. Rajta egy domb. Azon egy kápolna. Ott fog megtörténni… hajnal háromkor. 
– Jó, és… mit vigyek? – Kattanást hallott. A vonal megszakadt.
Az órájára pillantott. A mutató az egyesen állt. Volt még ideje. 
Rákeresett a koordinátákra. Messze volt tőle. Szüksége volt arra a két órára. Feltápászkodott, aztán összeszedte a dolgait: notesz és toll, diktafon, rejtett kamera és persze a bicskája. Az újságíró – ha olyan életet akart élni, mint amilyenre Áldor vállalkozott – folyamatos veszélynek volt kitéve, különösen, amikor egy titkos társaság szeánszára invitálják az éjszaka közepén. 
Kiszaladt a kocsijához, beszállt és elindult.
Magányos volt a belvárosi éjszaka. Csak néhány egyetemista mulatott, s kiabált öblös hangon, de a csönd, amit maguk után hagytak, szomorú volt. Mint ő. 
Nem volt senkije. Nem adatott meg számára férfias testalkat, vagy sárm, mellyel felkeltethette volna a nők figyelmét. Egyszer volt házas, huszonöt évesen. Egy afrikai lányt vett el, nem sokkal azután, hogy megismerte. Azonnal beleszeretett, hisz olyan sokáig nélkülözte egy nő kedves szavait, s gyöngéd érintését. Nászajándék gyanánt kapott tőle állampolgárságot, ő pedig cserébe – mielőtt lelépett volna – megajándékozta egy gyógyíthatatlan nemi betegséggel. 
Azóta nem kezdett senkivel. Nem volt már mersze hozzá. A munkájára koncentrált. Már szinte a szerkesztőség volt az otthona. 
Jobb volt neki így. Addig sem emlékezett a bánatára.
 
Ahogy haladt, a városi irodaházakat felváltották a kertes házak, azokat pedig a tanyák. Végül nem látott mást, csak üres, feltúrt földeket, melyek az utat szegélyezték.

Sokáig kanyargott, mire a távolban meglátta a fáklyák fényét.
A terebélyes tisztást nyírfák sora ölelte körbe. Hepehupás földút vezetett a mélyére, melynek végén toronymagas kápolna több százéves falán járta táncát a lángok szülte árnyék. Fekete alakokat látott alatta.
– Ezek rám várnak?
Mielőtt elérte volna őket, egy csuhás férfi állt elé. Csuklyája nem takarta arcát, ezért megismerte. Ő volt az, aki hívta. 
Széttárta kezeit. Mosolygott. 
Félreállt, majd lehúzta az ablakot. 
– Könnyen idetaláltál? – Áldor nem emlékezett rá, hogy tegeződtek volna. 
– Igen – Megnézte az időt. Volt még húsz perc háromig. – Nem volt gond…
– Jó’ van. Állítsd le, aztán gyere. 
Szavai nyugalomra biztatták, mégis izgatott volt. 
Gyorsan bekapcsolta a mellső zsebébe rejtett diktafont, de a kamerára már nem volt ideje. A férfi figyelte őt.
Égett az ágyéka. Az orvosok rendszeresen kezelték, néha mégis előjött. Kénytelen volt hozzászokni.
Végigbotladozott a sötét földúton. Egyre közelebb került a kápolnához. Széles lépcső vezetett le a lelakatozott ajtóktól a tisztásig. Pár méterre álltak tőle a szeánsz résztvevői, legalább harmincan. Fekete köpenyes, kapucnis emberek. A gyenge fény mellett látta, a lábakat többnyire szép cipők fedték. Néhányuk köpenye alól kificcent az öltönynadrág.
Ettől kicsit megnyugodott. Az égető érzés is elmúlt.
Magas, cölöpökön lobogó fáklyák meredtek a csillagtalan ég felé, egy széles kört alkotva, melynek szélén ott álltak a résztvevők.
Még távol volt tőlük. Kísérője a kezébe nyomott valamit. Egy orvosi maszknak tűnt. 
– Lesz egy pont, amikor hallucinogén füveket tesznek a tüzekre. Neked nem kéne azt belélegezned. Tedd majd ezt fel, ha szólok.
Nem is felelt semmit. Elfogadta és zsebre vágta.
A kör mentén helyezkedett el. Ő volt az egyetlen, aki nem viselt köpenyt. Kisvártatva megérkezett egy vékonyabb alkatú, csuklyás valaki, mellette szintén feketébe öltözött gyermek szedte a lábait.
Látszott, mindennek megvan a maga rendje. Elfoglalták helyüket, majd két fadarab csattogása jelezte, hogy a szeánsz megkezdődik.
– Ohmmmmmmmmm… – kezdték búgni egymás után a résztvevők. Áldor majdnem felnevetett. 
– Meghívunk téged, ősi szellem! – kiáltott fel az egyik templomi hangnemben. – Körünk újfent egybegyűlt! Oltárod előtt áldozunk, s könyörgünk, űzd el az alant erők csíráját! Tartsd meg kezünkben a pórázt, mellyel a bárány népet vezetjük! 
– Tartsd meg, szellem! Tartsd meg! – válaszolták egyszerre a többiek.
– Szólítom a szelence három őrizőjét, lépjen elő, s erősítse meg esküjét! Jöjj, első a háromból! 
Az egyik férfi előlépett. 
– Esküszöm – mondta -, hogy a szelencét megőrzöm! – Áldor megismerte a hangját. A kabinetből volt…
– Második a háromból!
Előlépett az is, aztán megállt az első mellett. 
– Esküszöm, hogy a szelencét megőrzöm! – Az ő hangja is ismerős volt, de nem jutott eszébe, hol hallotta. 
– S végül jöjjön a harmadik a háromból! 
Az Áldor mellett álló ember indult meg a kör közepe felé. 
– Esküszöm, hogy a szelencét megőrzöm!
Karcos férfikacaj morajlott a tisztáson. A madarak felröppentek a nyírfák lombjairól. Mintha csak hangfalakból zengett volna, de ahhoz túl tiszta és érthető volt. 
– S tartjátok e a pórázt egyáltalán, kik oly nagyra vagytok magatoktól? 
Áldor beleborzongott a kísérteties szavakban. Szerette volna azt hinni, hogy a kápolna mögött bújik meg a műsor technikai háttere. 
A résztvevők nem válaszoltak. Türelmesen figyeltek.  
– A bárányok közül származtok magatok is! Miért emeljelek fel bennetek? Miért gyámolítsalak? 
– Mert oltárod előtt áldozunk! – válaszolta a szószóló. 
– Nyerjétek el a figyelmem! Lássam, mit kapok!
Valaki elindult az egyik fáklya felé. 
– Most tedd fel – érkezett a jelszó a válla mögül. 
Áldor kivette a zsebéből az orvosi maszkot és nehézkesen felvette.
Furcsa szaga volt.
Kezdett elpilledni. Nem látta, hogy száraz füveket dobnának a tűzre. 
Az arcához akart nyúlni, de a keze béna volt. 
A lába is elernyedt. A lágy fűre érkezett, aztán a világ elsötétült.
Hideg fémet érzett a csuklóján, amikor magához tért. Látta a lépcsőt maga előtt, alatta pedig a csuhás alakokat. Széles körben álltak, melynek közepén ott volt ő és az ódon építmény. Eleinte azt hitte, a kápolna ajtajához láncolták, ám amint végignézett magán, rájött, egy kereszthez rögzítették őt. Áldor egy kiszögellésen állt, lábai rögzítve voltak. 
– Ne… – nyögte. – Mit akarnak? Mit csinálnak velem? 
A távolban a gyermeket látta, ahogy apró lépteivel felé igyekszik. Egy fáklyás férfi kísérte. 
Amikor odaért, megcsapta orrát egy furcsa szag.
Benzin szaga.
A kisfiú letekerte a kannáról a kupakot, aztán két kézbe fogta, és ügyetlenül öntözni kezdte a keresztet. 
– Ez az, fiam… – biztatta a férfi. – Mindenhova jusson… 
A gyerek igyekezett, Áldor pedig egyre csak könyörgött. 
– Kérlek, ne! Ne csináld, kisfiú! Ne csináld…
Nem érdekelték az alantas szavak.
Amikor a kanna kiürült, a férfi meggyújtott egy gyufát. Várt, amíg kellően lángra kap, majd átnyújtotta a gyermeknek. 
– Az ősi szellem kegyelméből… – súgta a férfi. 
– Az ősi szellem kegyelméből! – mondta a gyermek.
Odahajolt Áldor lába alá.
Meleget érzett a talpa alatt. Eszébe jutottak a cserkésztáborok tűzrakásai, melyeket annak idején körbeültek, hogy lábukat melegítsék. A lángok nyaldosni kezdték…
Pár pillanattal később tűz borította be. Kínjában hörgött, akár egy legyilkolt vadállat. Minden lélegzetvételnél lángok marták a tüdejét.

Az utolsó dolog, amit hallott, így szólt:
-… a hírvivőt adjuk áldozatul!