Az alábbi recenziót Vidra Gyula küldte el a magazin részére. Az ő kritikáját olvashatod.
Szeretném a figyelmetekbe ajánlani az első könyves Josh Malerman regényét, aminek bizarrsága nem csak a rémségekben, hanem azok emberi felfogáson túli részleteiben rejlik. Nincsenek benne leírhatatlan külsejű lények, mivel ahhoz látni kellene őket, de a rettenet így is kimondhatatlan.
“Az elmúlt napokban felrobbantotta az internetet „Az Orosz jelentés” néven elhíresült sztori. Egy férfiról szólt, aki egy Szentpétervárhoz közeli, havas autópályán robogó teherautóban utazott, és megkérte a kocsit vezető barátját, hogy álljon félre, majd pedig megtámadta őt, és a körmeivel letépte az ajkait. Aztán a teherautó platójáról vett asztali körfűrésszel öngyilkosságot követett el a hóban. Szörnyű dolog, bár hírhedtté válását Malorie annak a rutinnak a számlájára írta, amellyel az internet látszólag értelmetlenül terjeszt el teljesen esetleges történeteket.”
Négy évvel ezelőtt valami történt a világban, ami miatt az emberek félni kezdtek a szabadban nyitott szemmel közlekedni. Ugyanis ha meglátják azokat a dolgokat, amik egyszerűen csak megjelentek a földön, gyilkos ámokfutásba kezdenek, aminek a vége rövid időn belül az öngyilkosság. Ez a könyv alap szituációja. Malorie, a történet főhőse, két gyermekét neveli eme apokaliptikus körülmények között, a kertvárosban.
A sztori három idősíkon fut. A középső inkább emlékképekből áll, a legrégebbi és a jelenlegi szál között. A jelenben (vagy a jövőben, ahonnét nézzük) Malorie vakon halad a két gyermekével a folyón, hogy találjanak egy jobb, élhetőbb helyet lakhelyüknél. A másikban a múltat ismerjük meg, ahogyan a világ felfordulása megkezdődik, miután teherbe esik. Megtudjuk továbbá kik voltak a ház egyéb túlélői, mi történt velük. Mivel már ismerjük, milyen lesz a gyermekekkel együtt is magányos jövő, sejthetjük, hogy az a pár túlélő akit megismerünk, nem fog jól járni. Lehet nem éppen idilli a helyzetük, de viszonylag nyugodt körülmények között élhetnek addig, amíg a várható probléma fel nem üti a fejét. Bár nyilvánvaló, hogy a történetben melyik szereplő a gyenge láncszem, akinek a megkattanása által a konfliktus később ki fog bontakozni, a kataklizma, a tragédia a házban eléggé váratlanul érkezik, a lehető legszorongatóbb pillanatban. A két történeti sík között elő- és felbukkan egy harmadik szívfacsaró vonal is, ahol Malorie a megszületett csecsemőket neveli, ennek az új világnak a szabályai szerint. Láthatjuk, hogyan szoktatja őket rá, hogy a hallásukra hagyatkozzanak. Félelmetes vasszigorral és következetességgel bánik velük, még nevük sincsen, csak egyszerűen Fiú és Lány, de egész végig a szeretet vezérli őt.
“Meg kellene vakítanotok azokat a gyerekeket. Abban a pillanatban, hogy megszületnek.
Ahogy ott ült a sötétben a konyhaasztalnál, Malorie tisztában volt vele, hogy ez a gondolat nem annyira morális dilemmát jelent, mint inkább egy opciót, amelyet valószínűleg fizikailag képtelen lesz kihasználni. A folyosón végignézve, hallgatva az apró légzéseket, elhitte, hogy Don ötlete nem rossz.”
A lényekről konkrét leírást nem kapunk, azon kívül hogy “gyönyörűek”, így ezen a szinten nem is ijesztőek, viszont rémületes az az állandó bizonytalanság amit okoznak. Hiszen elég csak rájuk pillantani, hogy bekövetkezzen a hisztérikus őrület. Látványuk végtelen és isteni, túlmutat mindenen ami emberi. Ismeritek azt az érzést, amikor éjjel, a lakásban, egy ablakra néztek, és belegondoltok abba, hogy ha kinéznétek, és valami elmenne előtte, hovatovább benézne, akkor tudjátok hogy halálra rémülnétek? Végül izgulva, kételkedve a saját bátorságotokban, sietve behúzzátok a függönyt? Tudjuk, nincs semmi az ablak mögött, nem bujkál senki a sötétben, főleg nem valami természetfeletti lény, de még is rettegünk a lehetőségtől, nem pedig a ténytől. Na ez a könyv hasonló élményt okoz, és dolgoz fel, illetve az irracionálistól való félelemre épít, amit nem tudunk felfogni, és ahogy az egyik főszereplő meg is jegyzi: “azért őrülünk bele, mert azt hisszük, ezt kell tenni”.
A történet jelenkori vonala, a világvége utáni csavargás a gyerekekkel az Útonra emlékeztet, illetve az egésznek van egy Shaylamanos hangulata, és atmoszférája. Továbbá egy másik kedves barátunk is eszünkbe juthat olvasás közben: Lovecraft. Misztikus lények egy másik, felfoghatatlan, leírhatatlan dimenzióból, amiknek a látványától az elme azonnal megbomlik, kivéve azoknál, akik már eleve őrültek, így ők, és a vakok öröklik ezt a világot.
“– Mi van a dobozban? – kérdezi Cheryl.
Tom magasabbra emeli. Tekintete üveges. Távoli.
– A dobozban, Cheryl – mondja, miközben az egyik kezével tartja, a másikkal kicsit megemeli a fedelét –, madarak vannak.
A lakótársak köré gyűlnek.
– Miféle madarak? – kérdezi Cheryl.
Tom lassan megrázza a fejét.
– Nem tudjuk. Egy vadász garázsában találtuk őket. Fogalmunk sincs, hogyan maradhattak életben. A tulajdonosaik jó sok ételt hagyhattak ott nekik. Amint látjátok, elég hangosak. De csak akkor, ha a közelben vagyunk. Leteszteltük a dolgot. Valahányszor közelebb kerülünk a dobozhoz, ők hangosabbak lesznek.”
Nem csak a madarak vannak abban a bizonyos dobozban, amik vijjognak ha valaki megközelíti őket, de a túlélők is egy dobozban élnek, amiből nem láthatnak ki. Ez hol egy konkrét ház formájában jelenik meg, hol pedig csak egy szemfedőre szűkül, amikor a legnagyobb szabadságban lehetnének, kint az utcán. Ezek az emberek örökké be vannak zárva, ilyen-olyan formában. A szörnyek, amik hőseinket körbe veszik, ijesztőbbek mint az évek óta egyre nagyobb számban totyogó zombik, akik ennek a korszaknak, korszellemnek a megtestesülése. Hiszen őket bármikor egy lapáttal agyon lehet csapni, pedig ezek a lények sokkal érdektelenebbek, és ingertelenebbek. Nem éheznek emberhúsra. Nem akarják megszállni a bolygót, egyszerűen csak vannak, és a puszta létezésük forgatja fel a világot. Meg sem próbálnak behatolni erőszakkal a házakba, nem törnek ajtót, sem ablakot, olyanok mint valami furcsa kutatók, egy másik síkról, vagy bukott angyalok, akik a szépségükkel kergetik őrületbe az embereket, anélkül, hogy rákényszerítenék őket, hogy a tekintetüket rájuk emeljék.
“Két, drasztikusan másképp felépült világ kárt tehet egymásban, ha összetalálkoznak. És ha egy ilyen világ egy életformája valahogyan képes lenne idejutni… hát, George szerint ez történt. Hogy rájöttek, hogyan kerülhetnek ide, akár szándékosan, akár nem. Imádtam ezt az elméletet. Don viszont nem. Sokat netezett akkoriban, vegyi anyagokról, gamma-sugarakról olvasott, bármi láthatatlanról, ami kárt tehet benned, ha ránézel, mert nem tudod, hogy ott van előtted. Ja, Don mindig kritizálta az elméleteinket. Nagyon szenvedélyes ember. Te is látod, milyen könnyen begurul. George viszont az a típus volt, aki végigviszi az ötletét, legyen az bármilyen veszélyes is. Mire Felix és Jules megérkeztek, George már készen állt a fénytöréses látás elméletének tesztelésével. Elolvastam vele mindent, amit talált a témáról a neten. Rengeteg weboldalt a látásról, a szem működéséről, az optikai illúziókról, a megtört fényről, a teleszkópokról és még sok másról. Folyton ilyesmikről beszéltünk. Amíg Don, Felix és Jules aludtak, George és én a konyhaasztalnál ültünk, és grafikonokat rajzoltunk. Vagy George ide-oda járkált, aztán megállt, rám nézett, és megkérdezte: „Tudjuk, hogy viselt-e valamelyik áldozat szemüveget? Talán már egy zárt ablak is képes védelmet nyújtani a megfelelő szögből.” Ezután még vagy egy óráig beszélgettünk. Mindig követtük a híreket, és újabb nyomokban reménykedtünk, bármilyen információmorzsában, amely birtokában módot találhatunk rá, hogy megvédjük magunkat. De a híradások csak ismételték önmagukat, George pedig elvesztette a türelmét. Minél többet beszélt a „módosított látás” elméletének teszteléséről, annál jobban meg akarta csinálni. Féltem, Malorie. De George olyan volt, mint egy süllyedő hajó kapitánya, és nem félt a haláltól. És ha beigazolódik az elmélete? Akkor az egész bolygót segít kigyógyítani a történelem legszörnyűbb járványából.”
A könyv befejezését nem mondanám katartikusnak, inkább visszafogottan érzelmesnek, és én így találtam tökéletesnek. Nem zárnak le minden szálat, ami nem is baj, nem kell minden történést agyon magyarázni. Josh Malerman, a könyv szerzőjének első regénye 2015-ben elnyerte a Michigan Notable Book Awardot, és bezsebelt egy Frank Herbert, illetve egy Bram Stoker jelölést is.Elméletileg is film készül belőle, az argentin Andrés Muschietti rendezésében, de bevallom én színdarabként tudnám elképzelni. Zárt terekben játszódik az egész látható történet, a szabadtéri részekről pedig csak a szerző meséli el, hogyan érzékelik a szereplők a külvilágot. Ezáltal teljesen a fejükbe kerülünk, rájuk vagyunk hagyatkozva. Erőd védő típusú történet, de a főellenség a saját szemük világa, illetve annak a hiánya! Az a fajta sötétben botorkálás okozza a félelmet, amit mi is jól ismerünk. Hát még egy idegen helyen… Nincs a történetben konkrétan gonosz figura, mert aki még annak is tűnik, az is a maga őrült módján képes racionálisan gondolkodni, és meggyőző indoka lehet vállalhatatlan tettére. A lények pedig alig szólnak bele a cselekménybe, nem kergetnek senkit, csak jelen vannak a szabadban. még az sem okoz szorongást, hogy fogyna az étel, mert van abból rengeteg, hála az amerikai bunker építő, hobbi paranoia divatnak. …de szerencsére az izgalom így is bekúszik a betűk közé, az elképzelt sötétbe, és a behunyt szemeken túli világba.
Köszönet a Fumax kiadónak a könyvért, és a hozzájárulásért a szövegrészletek közléséhez..
A részleteket fordította: Rusznyák Csaba
Vidra
