Bojtor Iván sajnos nem tud elkészülni a Black Aether második számának megjelenéséig új novellájával, de elküldte kettő régebbi írását, amit elolvasva kétségem sem volt afelől, hogy a következő számban olvashatod Iván új történetét.

Vlaudio Bergamin: Silver Key

ÚTON
írta: Bojtor iván

   Randolph Carterrel a kalcedonkupolás Narathba vezető úton találkoztam. Mikor megpillantott, értetlenül bámult rám. Köszönés helyett valamit kérdezett, majd mondott is valamit, valami borzalmas hírt, valami annyira rettenetest, hogy a rémülettől felriadtam.
   Szívem a halántékomon dobolt, és levegő után kapkodtam. Mikor megnyugodtam, – talán aludtam is közben –, próbáltam visszaemlékezni szavaira, de hiába erőltettem az agyamat, nem jutottak az eszembe. Reggel telefonálni akartam a munkahelyemre, hogy szabadságot kérjek, de az a vacak valamiért nem működött, később pedig el is feledkeztem róla. Az egész napom azzal telt, hogy fel s alá járkáltam a szobában, vagy az ablak előtt állva bámultam a ködbe, és közben magam elé idéztem a kékeszöld márvánnyal kirakott utat, és Cartert, amint felém közeledik, rám mered, és kérdez valamit… de hiába. Nem adtam fel. Gondolatban újra és újra végigjártam álombéli utamat.
   Az éjfekete vizű Morána vízesésétől indultam, ahol addig bámultam a cseppeken megcsillanó fény játékát, s hallgattam a fenyegető morajlást, míg kiáltás nem harsant. A tutajt eloldották a parttól, és magával ragadta az ár. Rohantunk a fekete habokkal a két oldalt meredező olivazöld sziklák között, be az ismeretlen illatoktól nehéz levegőjű rengetegbe. Esteledett. Az évszázados fák göcsörtös ágai között, aranytollú madarak búcsúztatták énekükkel a nappalt. A halványuló fényben, életre kelt a folyó. A mélyből kéken világító halrajok siklottak a felszín közelébe, hogy fényükkel vízbe csalják, az éjszaka színtelen pillangóit.
   Hajnalig hallgattam a vakmerő tutajos nép, szívfájdító dalait. Mire a távoli Harien-hegy jégkék csúcsát vörösre varázsolta a nap, addigra már a Morána is megnyugodott, lomhán kanyargott a végtelennek tűnő, homokos pusztaságban.
   A Moránába ömlő Oukranos torkolatánál elköszöntem társaimtól, és egy díszesen faragott gályán felfelé indultam a folyón. Az utasok mind-mind az aranyos tornyú Thran felé igyekeztek, hogy onnan gyalog induljanak tovább a kalcedonkupolás Narathba, az ünnepre. Jöttek Ultharból, a Skai-folyón túlról, jöttek Ghramból, az örökké lila köd borította Shantay földjéről, és a kristálysziklákon meredező Ilek-Vadból. Jöttek, hogy három nap és három éjszaka táncoljanak, mulassanak, és meghallgassák az ég kékjén oda vitorlázott ismeretlen dalnokok énekét… És akkor ott, a fűszeres illatoktól terhes erdőn átvezető úton, megláttam Cartert. Láttam az arcán a rémületet, láttam, hogy mozdul a szája, de nem jöttem rá mit mondott.
   Azzal nyugtatgattam magam, hogy majd álmomban, ott az ünnepen, úgyis mindent megtudok. Éjszaka ez a reményem is szertefoszlott, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam.
   Virradat előtt, mikor a kihalt utcán, munkahelyem felé szédelegtem, olyan érzés tört rám, hogy figyelnek. Idegesen tekintgettem körbe-körbe, de nem láttam egy lelket sem. Hirtelen, valahonnan, talán az egyik sötét kapualj alól egy csavargóforma alak lépett elő. Kabátja, majd bokájáig ért. Hosszú, piszkosszürke szakállára ráfagyott a dér, régóta ott várakozhatott. Egy pillanatra megtorpantam, kikerültem. 
   – Levelet hoztam – szólalt meg mögöttem rekedtes hangon.
   Nem álltam meg.
   – Talán nem is nekem szólt? – gondoltam, de utánam kiáltott:
   – Hé! Levelet hoztam magának, Cartertől. Randolph Cartertől.
   Hátrafordultam. Koszos kabátja zsebéből egy halványzölden világító lapot kapott elő.
   – Carter azt mondta, várjam meg a választ, és vigyem el neki. De én, oda, már nem megyek vissza. Úgyhogy, azt csinál, amit akar – vicsorgott gyűlölködőn, és a kezembe nyomta a levelet.
   Mielőtt bármit kérdezhettem volna, futásnak eredt. Utána akartam kiáltani, de látva, hogy köddé válik az utca közepén, egy hang sem jött ki a számon.
   A levelet a táskámba gyűrtem, és a pergamenszínű lámpák fényénél haza indultam.
Nem értettem, hogy a csavargó miképp' lophatta át a levelet, abból a világból. Én is próbálkoztam néhányszor a satiafa virágjának szivárványszínű, szúrós szirmaival, de hiába rejtegettem azokat tenyeremben, ha ébredés után kinyitottam összeszorított öklömet, abban mindig csak a fájdalom maradt. 
   Otthon a levelet vizsgálgattam. Már alig világított, színe is megfakult, szélein elmosódtak már a vörös tintával rótt ékes thrani jelek. Annyit mégis kibetűztem belőle, hogy Ilek-Vadban az opáltrón meghasadt, az aranyostornyú Thran falára pedig, egy láthatatlan kéz hatalmas sötét jeleket mázolt.
   Csak ennyi állt benne. 
   Jobban szemügyre véve a lapot, láttam, hogy az aljáról letéptek egy darabot. Carter bizonyára odamásolta a rémisztő feliratot, de az már valamiért nem jutott el hozzám. Mire újra átolvashattam volna, a jeleknek valami rejtett értelmét keresve, az írás eltűnt, és lassan a levél fénye is kihunyt.
   A karosszékben ülve sokáig bámultam a fekete ablakot. Még mindig nem virradt. Lassan körbeölelt az álom, és én végre átlebegtem abba a másik világba. 
   A Morána vízesése őrjöngve dübörgött. A folyó hajdan éjfekete vize szürke tömegként rohant alá. Az aranytollú madarak éneke, csak rikácsolásnak, a tutajosok dalai, pedig óbégatásnak tűntek. Alig győztem kivárni, hogy végre kikössünk, és átszállhassak egy aranyos orrú, díszes gályára, de az Oukranos torkolatánál egy gályát sem találtam. Gyalog indultam az ezertornyú Thranba. Útközben egy lélekkel sem találkoztam. A városra alig ismertem rá: tornyai omladoztak, a hatalmas érckapuk a porban feküdtek, csiszolt alabástrom falainak fénye megkopott. Csak annak a förtelmes mázolmánynak jelei izzottak a szürkeségben. A felirat nekem szólt. Amint megláttam, rögtön eszembe ötlöttek Carter szavai:
   „Mit keresel itt? Te már halott vagy!”