Skip to main content

Csigás Gábor – Dioráma, Egyszervolt Angyallal

Csigás Gábor története a „Dioráma, Egyszervolt Angyallal” eredetileg az 1999-es "Dagon árnyai" kötetben jelent meg. Az interjú készítése során, Gábor külön engedélyt adott a The Black Aether-nek, hogy mű változtatás nélkül, megjelenhessen az oldalon. Az már csak egy plusz adalék, hogy ez a verzió, egy 2006-os újraszerkesztett variáns, ami eddig még sehol nem jelent meg, sem nyomtatásban, sem online felületen.

 

 

Dioráma, Egyszervolt Angyallal

Csigás Gábor

 

Figyelek.
Errefelé ritkán járnak autóbuszok. Ha mégis erre téved egy – ha nem veszik el a szerpentin leágazásainak útvesztőjében –, akkor sem hoz utasokat. Általában nem. Inkább elvisz. Mindig, mindig csak egy vagy két ember megy el. Soha nem több. Apró, fekete alakok ácsorognak a reménytelenül szürke, hajnali homályban, amit a meredek hegyek közé szorult fenyves csak még mélyebb, még komorabb árnyalatúra fest. Várnak, míg meg nem hallják a távolban a túrabusz dízelmotorjának tompa mormogását, míg fel nem tűnnek a ködben a fényszórók tejfehér foltjai – egy új élet ígéretének erőtlenül derengő ikernapjai a sors éjszakájának horizontján. Attól tartok, én magam vagyok a sötétség, ami elűzi őket. Talán ezért megyek le minden reggel a buszmegállóba. Látni, tudni akarom, ki megy el közülük. Tudni akarom, ismertem-e, tudni akarom, adott-e nekem bármit valaha, tudni akarom, adtam-e én neki valamit viszonzásképp. Tudni akarom, hogy megtudom-e majd, miként alakul további sorsuk. Tudni akarok, igen, mindig, mindent. Aztán megáll a busz, és ők – akár Wavey és Podds tegnap reggel – bepakolják nehéz bőröndjeiket a csomagtartóba, felszállnak, és jegyet vesznek… általában a végállomásig. Az a hely legalább háromszáz mérföldre van tőlünk, egy egészen más, innét teljességgel valótlannak tetsző világban. Ott már nem ilyenek a hegyek. Talán nincsenek is. Ők ketten nem néznek vissza, míg el nem indul a busz. Végigbaktatnak a szinte üres üléssorok között, lekuporodnak valahol hátul – aztán, csakis aztán pillantanak ki az ablakon. Szemük távolodó, szürke tükrében lassan emlékké enyészik eddigi életük, és emlékké válok én is, ha úgy akarja a sors – és ha én is úgy akarom. Fekete kalapos, fekete kabátos, jelentéktelen alak. Ez vagyok én. Ős-öreg, csapzott varjú, jókora fanyelű esernyővel – ennyi maradok legtöbbjük számára. Talán még azoknak is csak ez marad emlékül, akiket úgy ismerek, mint a tenyeremet, és akik maguk is pontosan tudták, egészen eddig, hogy ki vagyok. Ez a búcsúajándékom. Megengedem nekik, hogy elfelejtsenek, éber óráikra legalább. Egy hét. Még egy hétig létezem számukra. Állok a foszladozó sötétségben, farkasszemet nézek a lassan tovatűnő busz vöröslő hátsó lámpáival, amíg látszanak, aztán már csak a ködöt fürkészem. A haragos, szűk völgyek közt terjengő deres pirkadatot, a vérszínt a beteg ég alján.
Figyelek. Nap nap után.
Nem is tudom már, mióta.

Tegnap reggel a rövidebb úton jöttem vissza a faluba, azon a meredek ösvényen, amit a helybeliek legjobb tudomása szerint még az aranyláz lassan dermedő verejtékében fürdő vadnyugati úttörők tapostak simára – több mint száz évvel ezelőtt. Ittam egy bivalyerős, európai kávét O'Haráék dinerjében, szokás szerint tejjel és sok cukorral. Odakint már majd fél órája havazott, tétován szállingózó, jókora pelyhekben. Kissé megkésve jött – november végén. Akkor, amikor ez odalent, a hegyek alján még szokványosnak lett volna mondható, de itt fent már meglehetősen késeinek számított. Úgy látszik, ezúttal több erőt követelt a téltől, hogy a maga oldalára állítsa azokat a hatalmas, ólmosan nehéz felhőket, amik jó pár hétig minden éjjelen csuromvizesre áztatták az utcák hideg, halott macskaköveit. De végül sikerült neki. Elállt a szél, és eső helyett már hó esett, egyre sűrűbben. Szeretem a havat. Azt hiszem, erre gondoltam; erre, aztán egy csellón játszott dallamra, és arra a két emberre, akiket kora reggel vitt el a busz. Waveyre. A megsüketült Poddsra. Tudtam, hogy nehéz dolguk lesz, tudtam, hogy már el is akadtak valahol a bércek között; és tudtam, hogy jó pár órába is beletelhet, mire eljut hozzájuk egy hókotró. Ez nem miattam volt – ha jól emlékszem, akkor nem. De kevés dologra emlékszem jól. Kifizettem a kávét és elindultam hazafelé – már ha a falu szélén felhúzott kis fakunyhót otthonomnak nevezhetem. Csendre volt szükségem. Némaságra, amit ott majdnem mindig megtaláltam. Engem senki nem zavar, ha nem muszáj.
Kíváncsi voltam, mi történik majd azzal a két emberrel.
Már csak azért is, mert miattam mentek el.
Wavey. És Podds.

A busz hatalmas volt belül. Szinte elvesztek benne az emberek. A kontraszt különösen éles, ha csak négy utasa van, és a sofőr. A szokásosnál is kevesebb. Aprócska emberek. Táncolhatnának is, ha akarnának. Én talán táncolnék. Valahol elöl, a vezetőülésnél öngyújtó fémsapkája csattant, amit rekedtes köhögés, az első szippantás jellegzetes tünete követett, majd kissé felerősödött a rádióban sercegő, zenének semmiképp sem nevezhető zaj. Mind a négy utas felkapta a fejét – megnyikordultak az ülések. Az egyik férfi azonban nem a zajra figyelt fel. Nem, mert süket. Podds az – ő Wavey riadt mozdulatára reagált. Semmi. Csak a rádió.
– Na, most aztán benne vagyunk. Jól kifogtuk ezt a rohadt havat. Még ez is – dörmögte Wavey halkan, úgy, hogy csak Podds hallhatta volna, mit mond, ha épek a dobhártyái. De nem azok.
Wavey favágó. Már legalább tizennyolc éve. Szinte születésétől fogva ismeri Podds-t. Gyermekkoruk óta elválaszthatatlan barátok, Wavey most valamiért mégis úgy viselkedett, mintha nem lenne teljesen tudatában a másik új keletű fogyatékosságának. Úgy tett, mintha minden rendjén lenne, mintha Podds nem süketült volna meg, csupán hallgatag és nemtörődöm lenne.
Wavey, mint a legtöbb favágó errefelé, megtermett, medveszerű ember. Egyszer elmentem meglátogatni munka közben, fel, az irtásra. Az igazat megvallva nem tudom, miért pont nála kötöttem ki. Akkor még egyáltalán nem ismertem. Pólyás korában láttam utoljára közelről, mert ismertem az anyját, meg az apját is, akit egy kidőlő fa nyomorított meg. Elköltöztek a baleset után, messzire – két kicsiny, és egy alig észrevehető fekete folt a buszmegállóban. Csak Wavey jött vissza közülük, az elhagyott, ürességtől kongó családi házba, a hegyek néma magányába. Ott, a távolban ismerte meg Podds-t. És Moore-t. És Mannt. Leültem egy fatuskóra, hallgattam a láncfűrész zúgását, a fa halálsikolyát, a reccsenést, majd a zuhanás felkavaró, hideg suhogását – és a beálló temetői csendet, amit csak hosszú idő után tört meg léptek zaja. Wavey erőt gyűjtött.
– Maga az? – kérdezte, amikor elém ért. Furcsán erős hangsúlyt adott az utolsó szónak. Az.
– Én – feleltem és felnéztem, egyenesen a szemébe. – Én vagyok.
Lepillantott az olajtól feketéllő láncfűrészre.
– Hallottam magáról. Apámtól.
– Ő hogy van?
– Jól. – Elfordította a fejét, és a messzeségbe révedt. Úgy tett, mintha az ormokat fürkészné. – Most már jól. Anyám is.
– Örülök. És maga?
– Van pár barátom, akikkel úgy döntöttünk, megkeressük… magát. Velem jöttek, ide. Ők is ideköltöztek, egy időre. Meséltem nekik magáról. Nem hisznek nekem. Sorsot fogunk húzni. Megpróbáljuk.
– Húzzanak sorsot. Ahogy gondolják – vontam meg a vállam. – Ahogy gondolják. Én nem tartom jó ötletnek – de… ahogy gondolják.
– Nem hisznek nekem – felelte. Sokkal jobban látszott a lehelete, mint az enyém. – Bolondnak tartanak. De én tudom, ki maga.
– Kik a barátai?
– Podds csellista. Moore és Mann kétkezi munkások. Favágók. Mint én.
Annak ellenére, hogy nem hittek Waveynek, emberi léptékkel szemlélve igen hosszú ideig, több évig tartott, mire rászánták magukat a sorshúzásra. De végül megtették. És most? A buszban másfél óra telhetett el, mire a hókotrók távoli, de biztosan közelítő morgása utat tört a hirtelen lezúdult fehérség dermedt csendjébe. Podds tátott szájjal aludt. Horkolt. Wavey már régóta motyogott. Talán mióta elakadtak. Magában beszélt. Érthetetlen, kusza szavakat mormolt – nem is formálta meg őket igazán. Csak sustorgó zaj az, ami kiszűrődött nyughatatlan, zavarodott gondolataiból.
– Nem lett volna szabad idejönnünk, Podds – mondta aztán váratlanul tisztán, majdhogynem fennhangon. – Soha. Átkozott a nap, amikor újra találkoztam Vele! Átkozott a nap, amikor… amikor találkoztunk Vele!
Vele. Rám gondolt, ennél a szónál, és előtte is. Csak rám gondolhatott, mert már csak suttog. Ki másra gondolt volna? Dühös, de mégsem emelte fel a hangját. Talán megérzett valamit.
– Elküldtem a rendőrségnek azt a levelet, Podds. El én. Amit Moore-ral írtunk. Hátha van valaki, aki nem tart majd őrültnek minket, téged, meg engem, meg Moore-t, Podds. Szerencsétlen Mann! És én tettem! Ezzel a két kezemmel! Miatta, Podds! Miatta. Csak tud valaki kezdeni valamit Vele!? Azt a jó úristenit a pokolfajzatának!
Rám gondolt. Gyűlölettel. És gyűlöli önmagát is.
Még sűrűbb a hó. Ha így megy tovább, lehet, hogy a hókotrók is elakadnak majd.
Mert hallottam – pontosabban: hallottam, tegnap délelőtt – minden szavát.
Igen, ennyi történt a tegnapi nap délelőttjén.

Kora délutánra aztán napsugarak ütöttek rést a még mindig fenyegetően szürkéllő felhőtakarón, de mire a földre értek, a sziklaormokra is felfutó szűz hóra, elvesztették erejüket. Az ablaknál álltam, házam füstös magányában, és az eget bámultam, mint oly sokszor mostanában. Már fel merek pillantani az égre, újra fel merek nézni. Pengeként indulhattak valahol odafent, félelmetesen ragyogó fénnyel, tisztán, hogy egy időre még visszavonulásra kényszerítsék az előrezúduló éjszakát – de mire leértek, szinte minden erejük elfogyott. Széles, ám halovány fénypászmákká fakultak, oldalról estek a csupasz házfalakra, a fákra, a dombokra, a hegyekre. Ha nem hangzana olyan baljóslatúan és fájón, azt mondanám: elbuktak. Vesztettek. Még meghátrálásra sem maradt idejük. Három órakor, amikor elindultam Wavey háza felé, hogy saját szememmel is megnézzem, mit, avagy kit hagytak hátra, már végleges volt a vereségük.
Tudtam, mire számíthatok. Azt hiszem, nem is látni akartam, hanem beszélni. Beszélni Moore-ral, aki még mindig ott ült, Wavey ágyán, Mann vérbe fagyott, kifacsart teteme, a lefejezett, fekete kutyák és a majdnem csonkig égett gyertyák mellett. Csak azért nem gyulladt ki a faház, mert Podds, amikor végül úgy határozott, hogy mégis elmegy Wavey-vel, hátrahagy mindent és mindenkit, nem zárta be rendesen az ajtót. Befújt a szél. Moore nem kelt fel az ágyról. Pedig fázott – minden porcikája remegett, a hidegtől, amit a tél hozott, és a hidegtől, amit én hoztam, talán egy nappal azelőtt. Ők kértek meg rá. Én figyelmeztettem őket: intettem Wavey-t. De ők döntöttek, szabad akaratukból – én pedig megtettem a dolgomat. Mint mindig, ha kértek. Már nagyon régen nem várom el az emberektől, hogy bármit is adjanak nekem. De adnak, mert élnek a régi legendák, még ha csak kevesek ajkán, gondolataiban is. Még így is túl sokan vannak azok a kevesek. Én pedig elfogadom, amit adnak, amit felajánlanak. Megtartok, és megőrzök mindent, amit elfogadhatok, ami érdekel, ami hasznos lehet. De ha nem fogadnék el ezentúl semmit – még akkor is hatalmas tartalékaim vannak. Elegendőek, akár a világ végéig is. Azt hiszem.
– Moore. – Beléptem az ajtón, és rendesen bezártam magam mögött. Moore meg sem mozdult – üres, vak tekintettel meredt felém, az ajtó felé. Így ül… azóta. Láthatta volna elmenni Wavey-t, és Podds-t, ha nem vakul meg. Ha nem vakul meg, velük ment volna. Kérlelték. Ő meg csak ült az ágyon, a halott mellett, aki akár ő is lehetett volna, ha nem pont egy hosszú szálat húz. Mint Podds, mint Wavey. A cselló, Podds hangszere a fal tövében hevert, amikor beléptem – saját szememmel nem láttam volna, de Moore, ő igen… Ha még mindig az övé lenne a látása.
– Moore – mondtam megint. Mellé léptem, megfogtam a vállát. Már elment a kedvem attól, hogy beszéljek vele, ami mégsem zavart igazán, mert úgy véltem, amúgy sem szólna egy szót sem. Csak bámulja a sötétséget, az igazi sötétet, amit még a legmélyebb bányák mélyén, kialudt lámpánál sem láthat senki. Csak a vakok. Így hát úgy döntöttem, mégis elmondom neki mindazt, amit akarok. – Rosszul csináltátok, Moore.
Megrázkódott. Elengedtem a testét.
– Én figyelmeztettelek – mondtam neki –, hogy vigyázzatok. A végével. Megmondtam, hogy gondoljátok meg, mit kívántok, mert teljesülni fog, mert teljesítem, amit kértek tőlem, cserébe azért, amit feláldoztok…
A gyertyák a földön. A kutyák, a kör, a jelek. Az emberek által olyannyira rettegett könyv, évszázados fóliáns, nyitva, az asztalon, rajta egy arab mágus neve. Mulatságos alak volt. Ő írta rólam a legemlékezetesebb sorokat. Pont ebben a könyvben. Özönvíz előtti istenek, és balga lelkek által nekik szánt áldozatok…
–…az oltáromon – fejeztem be a mondatot, és keserűen elmosolyodtam. Csak egy gondolat, egy hang, ennyi kellett, hogy a könyv porrá hulljon, mint ahogy oly sok minden porrá, múlttá omlott már. Tiltott az a tudás, ne lelje fel senki.
Podds csellójáért nyúltam. A fény felé fordítottam, közelről figyeltem a még mindig feszülő húrokat, aztán letettem a hangszert, ami egykori gazdája hallásával együtt halt meg, s immár merev volt, rideg, akár egy halott.
– Miért akartátok látni, milyen vagyok igazából? – kérdeztem, a fejemet ingatva. – Miért nem hittetek Waveynek? Látni… Az igazi alakom? A legesztelenebb kérés, amit valaha ember kért tőlem. A hitetlenségetek az oka.
Nyál csordult a szájából, fényes, hosszú csepp hullott a padlóra – de Moore nem mozdult.
– És nekem is ártottatok. Nem annyit, mint Wavey szeretné, vagy mint te szeretted volna, amikor a levelet írtátok. Nekem nem tudtok ártani, ti, emberek. Vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint egyes hozzám hasonlóknak.
Fanyar vigyorral mosolyodtam el, mert eszembe jutottak a többiek. Az egyiknek még a neve is felderengett a múlt végtelen homályából, s én hangtalanul formáltam a számmal a szótagokat, amiket emberi száj valójában képtelen rendesen kiejteni… és tovább mosolyogtam, mert ekkor épp nekem is emberi szám volt – és van –, a test miatt, így én sem tudom kimondani a nevét, az igazi nevét. Én más vagyok, mint ő. Máshogy gondolkodom, máshogy élek, más alakokat választok. Emberibb vagyok – aminek semmi köze a jósághoz. Sőt.
Visszaültem Moore mellé.
– Az egyik legidősebbet közülünk, Moore. Kicsináltátok. Egy időre legalábbis. Azt hiszem. Nem te, meg Wavey, hanem ti, az emberiség. A francia titkosszolgálat. Hallottál te valaha a francia-polinéziai atomkísérletekről? Azok nem kísérletek voltak. Megtalálták őt is, a kimondhatatlan nevű álmodót, és megtalálták a városát is. És felrobbantották. Az egyik legöregebb istenséget.
Megráztam a fejem – a többi kísérleti robbantásra gondoltam. Bolondok közülünk mind, akik azt hiszik, nem kell tartaniuk az embertől.
– Persze a végén csak mi maradunk majd meg. A legvégén. Elpusztíthattok, vagy legalábbis száműzhettek mindent… majdnem mindent. Még minket is. Egy időre. A végnapok eljöveteléig.
Nem is neki beszéltem. Magamnak.
– Úgy döntöttem, hogy elfelejtem, mi vagyok, Moore. De nagyon nehezen megy. Tudod, milyen lehet az, a világ süketjeinek fülével hallani, a világ vakjainak szemeivel látni? Mások életét élni?
Magamra pillantottam Moore szemeivel. Én láttam, látom, amit ő már sohasem fog.
Jellegtelen, fekete kabátos alak vagyok, jellegtelen fekete kalapban, barnás borostával, öreg, szarkalábas szemekkel. Mint egy varjú. Kedvelem a varjakat, csakúgy, mint a legtöbb hozzám hasonló. Talán a szárnyak miatt. Hasonlít a szárnyuk az enyémhez. Igaz, csak nagyon, nagyon távolról…
– Mindenütt látom magunkat, Moore. Mindenütt hallom magunkat. Mi tanítottuk ki az embert, és most megpróbál elpusztítani bennünket, a tőlünk kapott tudással, hatalommal. Hát emberré kell lennünk, egy időre legalábbis. Bár lehet, hogy egyáltalán nem lesz már idő, nem lesz már földi lét azután, hogy az ember bevégzi azt, mi sorsául adatott.
Kipillantottam az ablakon, fel, az égre.
– Nehéz felejteni, Moore. Nekünk különösen nehéz. És ti, ezzel a kéréssel, elrontottátok a dolgot.
Emberi fülemnek fura reccsenéssel szakadt szét a hátamon a kabát. A szárnyaim. Igen, elrontották.
– Eszembe juttattátok, ki vagyok. Felriasztottatok a szendergésből.
Felsóhajtottam, s megint megveregettem a vállát.
– Hát ezért történt, Moore.
Elájult. Úgy látszik, mégis értette, miről beszéltem. A szemei nyitva maradtak, és én rajtuk keresztül néztem, figyeltem magamat. Olyan voltam, mint egy kipusztult faj egy példánya, egy kitömött állat valamiféle világokon túli múzeumban, amit a személytelenségnek, a lét abszolút tagadásának állítottak. S nem csak én. A környezetem, a szoba, az ájult Moore, a halott Mann, a ház, a hegyek, a világ… Minden, amit csak a vakok látnak és csak a süketek hallanak. Kitömött állat, halott, ámde mégis élő szörnyeteg-angyal, élethű, ámde mozdulatlan, mégis szakadatlanul rothadó környezetben. Térbeli kép. Bármely szemszögből és síkról is figyelje az ember, vagy bárki, igaz, mint a káprázat minden hazugsága.
Dioráma.
Felkeltem az ágyról, hallgattam a nyekergő rugókat, aztán kimentem a fürdőszobába, és teljesítettem egy régi ismerősöm kérését. Ilyen egyszerű a megoldás. Egy pillanatra visszaadtam neki… a lelkét. Ő őrült sikollyal nyúlt a bal zsebe felé, ami az én bal zsebem is, mert az övé volt egyszer ez a test… Fegyvert tartott ott, egy pisztolyt, ami még mindig ott volt. Kirántotta, felhúzta, a homlokunkhoz szegezte, mert eszelős volt, és nem értette, mit is készül tenni. Végleg pokolra küldi önmagát. Megkapta, amit kért – meg akart ölni, amikor megtudta, hogy nem vagyok hazugság. Hát tessék. Most megölhetett egy kicsit.
A test, ami az övé volt, aztán az enyém, még jó pár másodpercig állt a fülsüketítő csattanás után. Moore magához tért, én pedig vak szemein keresztül láttam az agyvelőt, a csontszilánkokat, a reménytelenül utánam kapó halált.
A test elzuhant. Nem, már nem voltak hollószárnyai.
Mi nem halhatunk meg. Csak feledésbe lehet taszítani bennünket, vagy még mélyebb pokolba, hosszabb, vagy rövidebb időre. A fajok többségének ez a kettő – feledés és pokol – ugyanaz.
Nekem, nekünk nem.
A feledés menekvés.

Wavey, amikor megölte Mannt, egy életet ajánlott nekem, az ódon varázskönyvek, grimoárok, szent tekercsek instrukciói alapján. Nem tehet róla, hogy nem értette meg pontosan, mi állt ott. Hogyan érthette volna? Hiszen még maguk az őrült mágusok és a papok, akik lejegyezték őket, még ők sem értették igazán. Wavey pedig csak egy egyszerű favágó. De ez nem mentesíti a Törvény alól.
Felkínált nekem egy életet, cserébe azért, hogy láthasson, hogy láthassa az igazi alakomat, amiben még ő sem hitt igazán. Hát most láthat. Most? Nem. Tegnap, kora délután. Közvetlenül azután, hogy végeztem az előző testemmel. Becsúsztam a testébe, elvettem tőle, el az életét. Az utolsó pillanatban viszont láthatott, érezhetett, tudhatott engem, az övé lettem, egy pillanatra, mert ezt akarta, ő pedig az enyém, mert ezt kínálta cserébe. És én elfogadom, amit felajánlanak. Wavey ekkor tisztábban pillantott meg, mint egy nappal azelőtt. Tisztábban, mint ahogy Mann, mint ahogy Podds, mint ahogy Moore látott. Megkapta, amit akart – én pedig feledni próbálom, fogom majd igazi valómat, magamat, mert most újra ember vagyok. Egy új báb a diorámában.
És feledni is fogok. Sokat. Gyorsan. A legtöbbet egy hét, az első hét nap alatt. Összefolynak a napok. Nemsokára talán már arra sem emlékszem majd, hogy miért jövök le minden reggel a buszmegállóba megnézni ki jön, ki megy el.
Hacsak nem lesz köztük olyan, aki miattam távozik – mert kért valamit, amivel megbolygatta az állóképet, a diorámát. Addig viszont, addig az egy hétig még…
Figyelek.

Akit a világ Waveyként ismert kiszállt a buszból, réveteg mozdulattal vállára dobta katonai hátizsákját, s elindult vissza, a falu felé, a térdig érő hóban. Elbaktatott a hatalmas, sárga hókotró mellett, ami félig az árokba csúszva várta a hadsereg tankjának egyszer talán megérkező segítségét. Elsétált a reflektorfényben fürdő útjelzőtábla mellett, ami vadveszélyre figyelmeztetett, aztán eltűnt a fehér palástba burkolózott, haragoszöld fenyőfák között. Bár mindenki hallotta léptei reccsenését a dermedt csendben – csak Podds nem, aki még mindig aludt –, senki nem próbálta meg megállítani. Mintha érezték volna, hogy valami nincs rendjén. Hogy már nem az, aki volt. Hogy eltűnt.
Mert  Wavey ekkor már én voltam, én vagyok. Tegnap délután óta aki Waveyre néz, engem lát.
Estére értem vissza. És ma, virradat előtt, már megint itt voltam.
Itt vagyok. A buszmegállóban. Még emlékszem.
Figyelek.

(1999, 2006)

Ez is érdekelni fog!

H. P. Lovecraft, Edward Lee és a sorsára hagyott v... Gondolkodtál már valaha azon, milyen is lenne, ha Howard Phillips Lovecraft a nélkülözés éveiben kozmikus pornóregény írására adta volna a fejét? Na p...
Edward Lee – interjú Dajka Gábor bizarro sorozatában legutóbb Edward Lee, Trolley No. 1852 regényét mutatta be. Jó szokásunkhoz híven, Lee-t is felkértük egy interjúra, am...
Csigás Gábor interjú Mi lehetne inspirálóbb annál, mikor egy tapasztalt írótól kapsz választ azokra a kérdésekre, amik talán már benned is felmerültek. Az interjút már jó ...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Tomasics József

"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."