Mi lehetne inspirálóbb annál, mikor egy tapasztalt írótól kapsz választ azokra a kérdésekre, amik talán már benned is felmerültek. Az interjút már jó ideje készítjük elő, de valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy Csigás Gábor nem ért rá, vagy én voltam túlságosan elfoglalva. Hosszas egyeztetés után végül is sikerült megfelelő időpontot találnunk, de amíg ez létrejött, addig is volt időm újraolvasni Gábor két, magyarul megjelent, Cthulhu-mítoszhoz kötődő novelláját.

Az 1999-es, magyar kiadású Dagon árnyai c. kötetben megjelent “Dioráma, egyszervolt angyallal“ és az “Üres forróság” című novelláid kapcsolódnak a Cthulhu-mítoszhoz. Számtalan írásod közül, melyikeket sorolnád még az előbbiek mellé, ha az olvasó ugyanezt a stílust keresné?

Érdekes kérdés. Abban az időben, amikor még sokat írtam „logó alá”, azaz egy-egy sf/f franchise szabott keretei közé, többször megkaptam – hol elismerőleg, hol kifogásként –, hogy nem tartom be eléggé a szabályokat. Az írásaim kilógnak az adott, engem vendégül látó világból, és a történeteim hamarabb felismerhetőek „Csigás-novellaként”, mint a világhoz tartozókként. Beismerem, az észrevétel gyakran volt jogos – de pont ezért meg merem kockáztatni azt is, hogy aki az említett két novella után hasonlóakat keres, az szinte bármelyik egyéb novellámat felütheti, hasonló hangvétellel és tartalommal találkozik majd.

Ha kifejezettebben Cthulhus jellegű írásomat kéne ajánlanom, talán a 77 c. novelláskötetben megjelent „Névtelen királyok”-at (Delta Vision, 2006), a Rúna magazinban leközölt „Odalent”-et (VI. évf. 1. szám, Val-ART-la Kiadói Kft., 2000), vagy épp a „Cthulhu Lives!” c. kötetben angolul megjelent „Of the Faceless Crowd”-ot (Ghostwoods Books, 2014) merném javasolni.

Hobbijaid közt kiemeled, hogy Lovecraft-rajongó vagy. Azonban az írásaid csak egy kis része köthető a mítoszhoz. Nem lenne egyértelmű, hogy egy Lovecraft kedvelő író, aki maga is írt már remek lovecrafti történetet, ebben a témakörben alkosson többet? Vagy ezt pont egy tudatos döntés eredménye?

Furcsa válasz következik: Az ember alkotói palettáján mindenféle szín fellelhető, amiket jó vagy rossz élményekből, kellemes vagy nyomasztó emlékekből, érzésekből kever ki a tudatunk, hol tudatosan, hol tudattalanul.

Nálam a lovecraftinak mondható színek már azelőtt ott voltak, hogy Lovecraftot olvastam volna. Gyerekkori szünideim javát egy hegyoldali temetőre néző, öreg ház környékén töltöttem – és ez egy határozottan pozitív élmény. Nyáron is hűvös kripták, zúgó lombú faóriások, miegymás. 🙂

Nyilván nem a temető volt a lényeg, hanem a nagyszülői ház, és a (viszonylag) gondtalan szabadság… de az a különös, elgondolkodtató csend azért csak átitatott mindent. Lovecraft műveinek hangulata is azért fogott meg, mert ezeket a napokat idézte fel bennem. Meg mást is, persze, amire nem szívesen gondolok vissza szándékosan.

Lovecraft nem a színeket adta, hanem kidolgozott képeket, formákat mutatott, amiket illőnek érzek a saját színeimhez, ezért néha elő- illetve kölcsönveszem őket, tisztelettel, és saját ideáimhoz alakítom őket. Néha felismerhetőek maradnak, néha nem. Néha pedig meglepve veszem észre, hogy amiről úgy vélem, én találtam ki, szembejön valaki másnál: egy Lovecraft-novellában, amit eladdig nem olvastam (bár már kevés ilyen van), vagy egy másik „lovecrafti” írónál, aki hasonló palettával és alakokkal dolgozik, akarva vagy akaratlanul.

Itt jegyezném meg, hogy aki ijesztő, nyomasztó történeteket ír, az nem feltétlenül azért tesz így, mert szeret ijesztgetni, vagy szereti, ha őt nyomasztják. Én például megoldásokat keresek: kirakom a papírra azt, ami nem hagy nyugodni, és szétszedem, amennyire lehet, hogy megismerjem, és ezáltal kezelni tudjam.

Pár évvel ezelőtt, egy veled készített interjúban azt nyilatkoztad, hogy egy időre eltávolodtál az írástól, és eszedbe sem jutott belefogni új történetbe, mi volt ennek az oka?

Kiégtem kicsit, azt hiszem. Túl sokat foglalkoztam szövegekkel – mások szövegének, gondolatainak, ötleteinek, illetve technikai leírásainak, reklámanyagainak magyarításával, mivel egy jó ideig fordítóként dolgoztam. Emellett nagyon intenzíven meséltem is – ld. asztali szerepjátékok, ahol egy mesélő interaktív történetekben kalauzolja a játékosait, akik a történet szereplőit alakítják, improvizatív jelleggel, előre megírt forgatókönyv nélkül –, és minden történetszövő energiámat a játékra fordítottam. Aztán egy idő után már ez se ment olyan jól. Néha szünetet kell tartani.

Mikor átélted ezt az időszakot, mikor elhagyott az ihlet és nem inspiráltak a napi elfoglaltságaid, nem voltál „elkeseredve”? Nem féltél attól, hogy nem találsz vissza az útra?

Dehogynem. De ennek a megtapasztalása nem írói / alkotói „kiváltság”. Bárki, akit ért már komolyabb veszteség életében, valami nagyon hasonlót érez. Volt az élet előtte, és van az élet utána, és az utóbbiból valami nagyon hiányzik, csonka az egész, az ember. Aztán persze, ha szerencsénk van és / vagy képesek vagyunk nagyon keményen dolgozni, valahogy rendbe jönnek a dolgok, és elérjük az utána utánit. Én például továbbra is szeretnék majd egyszer megint annyit és olyan lelkesedéssel írni, mint régen. 🙂

Főállás, család és egyéb kötelezettségek mellet időt szakítani az írásra nem kis feladat. Soha nem tervezted, hogy felhagysz „civil” foglalkozásoddal és csak az írással foglalkozol? Járható út ez itthon, vagy mindenképpen kell egy olyan munka, ami biztosítja a szükséges hátteret?

De, terveztem… már amennyiben az ifjonti álmodozást tervezésnek nevezhetjük. 🙂 Bevallom, nem követem az írók megélhetésével foglalkozó szakirodalmat, pláne nem a hazai téren, de abból a pár cikkből, amibe belefutottam, az derül ki, hogy írásból íróként megélni még tőlünk nyugatabbra is ritka szép teljesítmény. Komolyan meglepne, ha idehaza könnyebb lenne a dolog.

Végül is mi volt az az ok vagy folyamat, ami visszavezetett az íráshoz?

Hagytam pihenni magamat, nem erőltettem az írást. Sokat olvastam, és nem feltétlenül új történeteket: nagyon szeretek sokszor újraolvasni könyveket, újranézni filmeket, sztorikat boncolgatni, saját kedvemre. Miért tetszik, mitől működik, mit csinálnék én máshogy, és így tovább. Csak akkor meséltem (szerepjátékban, ld. fentebb), ha igazán jó, nekem is tetsző ötletem támadt.

Történeteidet egy szuszra írod, vagy néha pihenteted őket egy kis ideig és nem minden kapacitásodat fordítod az írásra? Ez egyéni ízlés dolga vagy van írástechnikai szempontja is?

Mikor hogy, bár rég nem írtam semmit egy szuszra. Attól függ, mennyire készen, kidolgozottan jelenik meg a fejemben egy ötlet, és milyen hosszú sztori készül kerekedni belőle. Szerintem ez ízlés dolga.

Ugyanakkor a következő lépés, a történet megírását követő, akár több körös revízió – a csiszolgatás, a szálak össze-, és eldolgozása – jobbára elengedhetetlen, és ezt nem jó egy szuszra letolni, pláne nem közvetlenül az írás befejezése után. Kell egy kis szünet, hagyni kell ülepedni a sztorit, hogy friss szemmel tudja újraolvasni az ember a nyersanyagot.

Előfordult már veled, hogy akár külső okokból vagy akár saját elhatározásból egy történeteddel akár több hónapig is nem foglalkoztál? Ilyen esetben mennyire nehéz ott folytatni a történetet, ahol abbahagytad, mit tanácsolnál a kezdő íróknak, ha ilyen akadályba ütköznek? Egyáltalán problémaként kell ezt kezelni?

Igen, volt már ilyen, nem is egyszer. Szerintem nincs univerzális recept, de nem is biztos, hogy probléma lesz a dologból. Simán elég lehet, ha az ember újraolvassa, amit írt, egyszer vagy kétszer, és már ott is van megint, a történet világában, a főszereplők életében, fejében. Ha vannak jegyzetei, vázlatai, az persze sokat segít.

Igen, ez lenne az egyik tanácsom: ha nem egy ültő helyedben írod meg a sztoridat, írj egy vázlatot a történetről, jegyzeteket a karakterekről, eseményekről.

A másik tanácsom az lenne, hogy nem érdemes egy sztorihoz ragaszkodni, aminek komolyan nehezedre esik felvenni a fonalát, ami nem hagy mozdulni, és csak nyeli az energiádat. Tedd félre, írj egy másikat. Egy teljesen újat, ha kell. Aztán vagy megjön a kedved és az ötlet a régihez, vagy nem. Ha nem, annyi baj legyen – haladj inkább! (Persze, ez nagyon szubjektív.)

Az utóbbi években születtek írásaid ismét a Cthulhu-mítosz témakörben. Legutóbb Salomé Jones antológiájában jelent meg novellád, amiből később audiobook is készült. De csak angolul. Tudatosan távolodtál el a magyar piactól? Nem éri meg a magyar kiadás? Maga a téma az, ami ezt okozza?

Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy kerülném a magyar piacot. Simán csak megtudtam, hogy Saloméék novellákat keresnek, és küldtem nekik egyet. Ha egy jó magyar könyvkiadónál kínálkozna hasonló lehetőség – jó szerkesztővel, jó társaságban –, és lenne ötletem és energiám is írni valamit, valószínűleg ugyanúgy megpróbálnám.

Hogy pénzügyi oldalról megéri-e a magyar kiadás, nem tudom. Íróként esélyesen igen, bár egy novella honoráriumából azért nyilván nem megy nyugdíjba az ember. 😀 Hogy a kiadónak megéri-e… arra csak a kiadók tudnának válaszolni.

Az előbbi kérdésből kiindulva, véleményed szerint mennyire van létjogosultsága a lovecrafti, weird irodalomnak itthon? Mindig is meg fog maradni a szubkultúra részének, vagy a mostani hullám fel fogja emelni a mainstream köreibe?

Helye mindenképp van, ahogy rajongói is lesznek, jó eséllyel. Hogy milyen „magasra” ível a csillaga? Nem mernék komoly találgatásba bocsátkozni, de tippre azt mondanám: nem túl. De ez szerintem nem is baj.

Akik szeretik, meg fogják találni – és ha kell, akár írni, szerkeszteni, és jelentetni is. Drukkolok nekik. 😉