A The Tiger Lillies 1989 óta működő kultikus angol zenekar, akiknek a stílusát nem olyan könnyű belőni, nevezik őket anarchista brechti punknak, sátánista folkzenének, herélt weimari bluesnak, és sötét dadaista kabarénak is. Martyn Jacques, a háromtagú zenekarnak az alapító tagja felel a falsetto énekért, a dalszövegekért, és többféle hangszer, mint például a harmonika, zongora, és egyéb pengetős hangszerek megszólaltatásáért, Jonas Golland az ütős hangszerekért felel, Adrian Stout pedig a nagybőgőn, és a fűrészen játszik. Nem, nem a fűrésszel, hanem azzal, ahogyan a fogazatlan oldalán végig húz egy vonót, és ezáltal kényszerít ki belőle zeneinek nehezen mondható, de hátborzongató hangokat. A kifestett és a század eleji ruhákban fellépő trió igen aktív, Magyarországon is többször felléptek. Szinte minden évben kiadnak egy albumot, és kitalálnak egy új show-t. Dalszövegeik sötét sikátorokról, kiégett prostituáltakról, és az alacsonyabb néprétegekről szólnak, de nem áll távol tőlük az isten káromlás, az állatokkal való üzekedés, vagy más polgárpukkasztó téma, a szatíra, és a szórakoztatás nevében. 2006-ban készítettek egy Lovecraft történeteit megzenésítő műsort, amit DVD-n ki is adtak, kiegészülve Alexander Hacke-val, aki a dalok elején idézett a szerző egy-egy novellájából, és elektronikusan létrehozott háttéreffektekkel, és soundscape-el gazdagította a zenét, illetve pózolt, és táncolt rá. A hangulatot továbbá Danielle de Picciotto grafikái fokozták, amik a háttérvásznon jelentek meg. A dalok jóval sötétebbek, és kevésbé humorosak, pikánsak, mint általában a többi The Tiger Lillies dal, komolyan vették a feladatot, de így is egy igen színes, és hangulatos produkciót hoztak össze.

A koncertet Hacke monológja nyitja, ahol Lovecraft életének 1-2 momentumát idézi fel, igen hatásvadász módon. Hacke stílusa, hangja hátborzongató, ahogy arcával rá is játszik a közlésre, és kontrasztba kerül az énekes magas énekhangjával (amit egyesek kifejezetten zavarónak is találhatnak). Az első dal, a "The Mountaintops", ami a "The Other Gods" ihletett. Borongós, blues hangulata van, ahogy a bölcs Barzai mászik fel a hegyen, hogy megpillanthassa Őket. Ezután jön a "Rats (In The Walls)", aminek a címéből nem nehéz kitalálni hogy melyik novellának a patkányokban gazdag pillanatait idézi fel. Pattogós, ideges dal, a háttérben mintha egér fogók csattognának. A "The Cult Of Cthulhu" lassabb, befeszültebb nóta Cthulhu kultuszáról (ki hinné?), mániákus hangnemben. A következő dal a "The Butcher" a "Picture in the house" kannibáljáról szól, ez megint egy dallamosabb énekű, már-már táncolható dal. Ezután jön egy hosszabb tétel a "The Music of Erich Zann". Szomorú, lírai, zongorás darab, a háttérben esővel, és a közepén Hacke hátborzongató, kaotikus effektjeivel. "Subconscious Mind" előtt a "The Lurking Fear" részleteivel borzolja Hacke az idegeket, maga a dal pedig egy bohókás, részeges nóta, ami alatt baljóslatúan fúj a szél. A "Charles Dexter Ward" megint egy kellemes csengésű, bluesos darab, míg a "Do You Know What's Wrong" viszont már rémisztő hangulatú, főleg a háttéreffektek miatt, ami előtt a "Thing On The Doorstep" részletei csendülnek fel, Edward Derby személyiségének átalakulásával kapcsolatban. Miután Hacke intéz egy fohászt a Fekete Kecskéhez, jön egy sanzonos, borgőzös nóta a "Haunter of the Dark". Hiába az ijesztő dalszöveg, eléggé romantikus, már-már andalgós a dallama. Megérkezünk a show címadó dalához a "Mountains Of Madness"-hez, ami talán az egyik legerőteljesebb dal, amire már tényleg hegyekben áll az őrület, hogy kiteljesedjen a "Paranoidban", ami egy őrültek házába zárt emberről szól, aki úgy érzi állandóan suttognak neki, tán az egész műsor csak az ő fejében zajlott le.

2013-ban "Necronomicon" címen Svédországban egy musical készült a show alapján. Pompás előadás, ami néhol borongós, néhol komikus, de sosem megy át nevetségesbe, profánba.

Vidra Gyula