„We are not professing to tell you… the complete story of these activities. We are professing to tell you the complete story that we know. But these records that we’ve uncovered don’t tell the story. They tell pieces of it.”

Régóta a listámon volt ez a film, hogy végre írhassak róla, így örültem, hogy a From Beyond lesz a hónap egyik aktuális műve, és neki eshetek a Banshee Chapternek. Sok mindenre számítottam azok alapján, amiket olvastam korábban a filmről, de bevallom egy dologra nem: ennyit fogok káromkodni, és anyázni miközben ülök a monitor előtt éjszaka, többször megállítom a filmet, mert be kell hogy valljam: igen csak féltem a film nézése közben, hiába a sok kijózanítóan buta jelenet. Az alap ötletre nagy piros pont jár, miszerint hogy ne a folklórból hozzuk a rémséget, vagy egy elmegyógyintézetből, hanem a városi legendákból, ráadásul egy olyanról, amit nehéz megcáfolni, a bizonyítékok miatt: MK-Ultra. Bevallom akárhányszor hallom ezt a kifejezést, én a Mortal Kombat Ultimate-ra asszociálok, de ez legyen az én éretlenségem. Pár szóban erről az összeesküvésről: az amerikai kormány a saját civil állampolgárjain, illetve elítélteken, kábítószereseken, kórházi betegeken kísérleteztek hallucinogén kábítószerekkel, agymosási, és pusztán kíváncsi célzattal. Ennek köszönhetjük az LSD-t, illetve az amerikai hadsereg által alkalmazott, tökéletesre csiszolt pszichológiai hadviselés egy-egy különlegesebb formáját is, illetve a “hipnotizált ügynököket”. A film bevezetőjében ezzel kapcsolatban kapunk pár interjú részletet, és beismerő vallomást, és bizony itt jár a nagy fekete pont is: csúsztatások, és az eredeti felvételek közé helyezett, a filmhez felvett jeleneteket, és olyan szövegeket, amiknek semmi köze nem volt az MKUltra programhoz. Innentől kezdve én egy csöppet távolság tartó lettem a filmmel kapcsolatban, mert ez bizony nem csak egy hatásvadász pillanat, hanem egyszerű csalás, és a néző hülyének nézése.

A felvételek között megjelenik egy fiatalember, James Hirsch (Michael McMillian) aki arról próbál meggyőzni minket két Clinton beszéd között, hogy a kísérleti alanyok ugyanazokat az élményeket tapasztalták, miszerint valaki, vagy valami közeledik feléjük. James nem tököl, eldönti, kipróbálja azt a drogot, amit ezekbe a szerencsétlenekbe is fecskendeztek, hogy a tapasztalatokról könyvet írjon. Megkéri egy barátját, Rennyt (Alex Gianopoulos) filmezze őt (ennek az eredményét látjuk, amit éppen Anne [Katia Winter] néz), amíg ő tapasztal, mert nem biztos képes lenne a jegyzetelésre (Tindalos kutyái már beugrott bárkinek? Helyes.). Kifejezetten izgalmasak ezek a jelenetek, ahogy James tekintete egyre bágyadtabb, távolba tekintőbb, majd valami furcsa zenét kezd hallani a rádióból, a lakásban sétál, egyre idegesebben beszél arról, valami jön a ház felé, ami „viselni” akarja őt, és végül lát egy félelmetes árnyat elrohanni az ablak előtt. Igazi pszichológiai horror alakul ki, hiszen nem láthatjuk azt, amit a srác láthat, mert  kamerán nézzük őt, még is félünk attól, ahogyan reagálni fog, és itt jön a csavar, mert látjuk azt, amitől ő is fél. Itt eléggé megzavarodtam, de az érdeklődésem is felélénkült. Egy szer, ami a valóságot torzítja? Nem csak a felhasználó érzékeit alakítja, hanem a környezetéét is? Ez akár érdekes is lehet, ha jól megmagyarázzák, de addig marad a felvétel végén egy jump scare jelenet… Már nekem itt gyanús volt a film, és sajnos, később beigazolódott a félelmem: öt percenként próbálják majd az embert kiugrasztani a székéből, mert valaki egy éles hangeffekt kíséretében libben be a szereplő elé, vagy a kamera elé, lehetőleg a sötétben, egy kevéske fény megvilágításában. És ezzel az ócska, olcsó trükkel a film gátlástalanul él.

Azt hozzá kell tennem, jó atmoszférát, és hangulatot építenek fel a riogatásokhoz, de attól még öncélú, és csak a minőségből, és a történet kibontakozásából vesznek el. Lényeg a lényeg: a videó képe elkezd szakadozni, amíg Renny fel nem fedezi az elrohant Jamest, teljesen eltorzult arccal, és ez a vége a felvételnek. Rennyt a rendőrök faggatják mi történt, de ő sem tud semmit. Anne elkezd nyomozni James otthonában, és a naplói között talál két dolgot, ami a segítségére lehet: egy videókazettát (Éljen! Megint egy házi videó!) és egy levelet, amit egy bizonyos „coloradoi barát” küldött, és feltehetőleg ő adta oda a drogot Jamesnek. Ja, a drognak neve is van, írjuk le szépen: dimethyltryptamine-19, alias DMT-19, ezt a tobozmirigyből nyerik ki a filmben. Bevallom egyből eszembe jutott a Félelem és Reszketés Las Vegasban ide vágó jelenete, amikor Dr. Gonzo azt ecseteli Raul Dukenak, mi történne ha megkóstolnának valami hasonlót… Persze nekünk a tobozmirigy nem ezért fontos, hanem mert a From Beyondban is azt stimulálva sikerült felfedezni azt, ami „onnan túlról” való, és bizony itt is valami hasonló történik. Anne nyomozása érdekes, jó látni ahogy keresgél, gondolkodik, csak egy a gond: nincs háttér zene, ami tudom ilyen művész filmes fogás itt, főleg mert néhol még is lesz a későbbiekben, és ettől nem érdekesebb, hitelesebb lesz, hanem olyan mint egy rossz dokumentum film, vagy házi videó. Unalmas, mint Anne jellegtelen visszaemlékezései a srácra, aki amúgy nem is volt a pasija, csak egy haverja. Érdekes, eléggé ritka ez a formula, így filmben, de sajnos nem érződik ez a hatalmas súly és tartalom kettejük között, ami azt mutatná, hogy az ő barátságuk többet ért bármiféle szerelemnél. Az első szál, amin elkezd Anne nyomozni, azok a furcsa zörejek, amiket a felvételen hallott, miután a barátja bevette a DMT-19-et. Egy rádiószakértőhöz vezeti az útja, aki bevezeti őt a „number stationok” világába, ami megint egy urban legend, aminek azért megint léteznek valóság alapjai: vannak olyan rövidhullámú rádió jelek, amik csak bizarr zörejeket tartalmaznak, számokat sorolnak, vagy idegen nyelven beszélnek. Ezeken a hullámokon, kódnyelveken kommunikálnak, feltehetőleg kémek, drog csempészek, vagy kormányügynökök. Kiderül, ami a felvételen is hallatszik, azt ismeri a szaki, és azt javasolja neki, hogy menjen ki éjszaka (mikor máskor?) a sivatag közepébe, és ott újra hallhatja majd. Anne így is tesz, de csak azért hogy a sivatagi éjszakában elemlámpával mászkáljon, és észrevegye valaki figyeli őt a sötétben, ezen kívül más egyéb haszna nincs a jelenetnek. Miután jól megijedtünk, és leellenőriztük a pulzusunkat, visszatérhetünk a nyomozás vizuális részéhez, az audiális horrort követően.

Anne a kazettán kísérletek felvételeit találja, de sajnos a szalag rongálódott, ezért elküldi egy kriminalisztikai laborba, hogy restaurálják. A film közben ezen restaurált jelenetek részleteit láthatjuk, amik szinte mindig ugyanúgy mennek végbe: fekete-fehér felvételen folyik egy kísérlet, aminél valami gebasz’ beüt, például elmegy az áram, és valaki a sötétben a kamera elé ugrik. Természetesen Anne ezeket is a vaksötétben nézi, úgy kell az ilyen para videókat. Ha csak beszélnének a felvételekről, sokkal misztikusabb, érdekesebb lenne, nem az explicitással van gondom, hanem azzal, hogy rengeteget elvesz abból, amit az ember a fantáziájára bízhatna, elmélkedhetne rajta. Anne egy barátnője rájön arra, ki lehet az a „coloradoi” barát, aki a szert küldte Jamesnek, felteletőleg Thomas Blackburn (Ted Levine), a hetvenes évek ellenkultúrájának nagyja, gonzo újságíró és alapvetően egy Hunter S. Thompson homázs/karikatúra.

Na itt álljunk meg… én nagyon bírom HST-t, de ebben a filmben egy ilyen extrovertált, harsány, idióta figura szerepeltetése teljesen indokolatlan, elveszi az egésznek az élét akkor is, ha a filmben a fő mozgatórugó egy titokzatos drog. Amikor kapunk egy montázst, és újságírói kivágásokat az ámokfutásairól, minden hangulat és atmoszféra, leomlik a fenébe, elég lett volna csak beszélni róla… Főleg amikor Anne felhívja az exhibicionista írót éjszaka, hogy tud-e neki segíteni és hogy-hogy nem, elküldi a fenébe. Én a barátaimat nem hívom fel éjszaka, nem hogy egy félőrült, antiszociális, fegyverbolond narkománt! Végül Anne személyesen keresi fel, egy másik újságírónőnek kiadva magát, és összebarátkoznak. Blackburn jelenetei egyrészt: zseniálisan szórakoztatóak (lennének egy másik filmben), másrészt: totálisan elhangolják az ember hangulatát egy komolynak szánt horror történettel kapcsolatban. Vannak filmek, ahol egy-egy humorosabb megjegyzéssel pozitív hatásokat lehet elérni a filmen belül, meglehet a nézőt nyugtatni. Na, ez az a film, ahol nagyon nem lenne szabad. Nem tudom minek kellett nekünk egy gonzo újságíró, ha kaphattunk volna egy őrült tudóst, de nem, helyette kapunk drogokat idealizáló és ideologizáló felelőtlen (poszt)hippiket, mert a csóka nincs egyedül. Szépen eljutunk Blackburn lakására, ahol feltűnt nekem valami, ami korábban is: a díszletek nagyon jók. Elhiszem itt emberek laknak, James lakása, a rádiós szaki műhelye, a rendőrőrs, mind nagyon jól néz ki. Blackburn bemutatja Annet egy barátnőjének, Callienak (Jenny Gabrielle remekül néz mereven), aki kábszer’ fogyasztó és kotyvasztó, és ismeri a DMT-19 receptjét. Készít is egy adagot, és miután Anne lebukik, csellel megitatják vele… Félelem és Reszketés Albuquerqueben. Lassan elkezd hatni a szer Callie-n, aki hasonlóan kezd el viselkedni, mint anno James. Kialakul egy kis dulakodás, miután Callie vért hány (gyalázatosan gyenge jelenet), és Anne, illetve Blackburn elájulnak. Blackburn beismeri, hogy nem is adott Annenek a drogból, aki ezen jogosan (?) kiakad, és felfedezik Callie eltűnt (mivel nincs a szobában, de a házat már nem kutatnák át), úgy döntenek, elmennek az otthonához, ami a sivatagban van, de azért még megállnak pisilni, mert valaki úgy gondolta a készítők közül, egy ilyen jelenetre szükség van.

Callie házába elindul Anne, míg Blackburn a kocsinál marad, és amíg a nő felfedezi a helyet, és megkeresi a pincét, elmesél neki egy történetet, amit H. P. Lovecraft írt, a From Beyondot. Hogy mennyire értelmetlen, és gúnyos egy ennyire kitekert filmbe szóba hozni az eredeti történet szerzőjét, amit igazából, nem hogy átírtak hanem totálisan kiheréltek, majd úgy öltöztették fel mint egy karácsonyfát, nem tudom hogy ostobaság, cinizmus, a hozzá nem értés, vagy intellektuális fitogtatás, vagy csak egy kedvesnek szánt gesztus a rajongók felé, de amennyire hangulatos is lehetne, elrontják azzal, hogy az egészre Anne úgy reagál:

You know, that’s a really fucked-up story to be telling me now.

És tudod mit? Igaza is van. Callie pincéjében Anne újabb videó felvételeket és hanganyagokat talál, és ezekből kiokoskodják, hogy a DMT-19-et a kísérleti alanyokon keresztül üzenték meg „a valakik”. A szer befecskendezése, vagy egyszerű elfogyasztása után az alany egy jeladóvá válik, amitől a körülöttük lévő rádiók elkezdik adni a „number station” által sugárzott adást, így ezek a „valamik” meg tudják találni ezeket az embereket, és feltudják őket „venni” mint egy ruhát, igaz, cserébe a testük igen csak elcsúful, ahogy korábban pár jelenetben ez láthatóvá vált. Szóval… van nekem a tobozmirigyem, amit ha leszívok, és picit megbuherálok, majd megeszem, akkor „onnan túlról” jönnek majd a lények, hogy elvegyék a testem. Hasznos szerv, mit ne mondjak. Anne rájön nincs egyedül, így elmenekül, és eldöntik, hogy felkeresik azt a laboratóriumot, ahol a kísérleteket végezték, ami szerencsére abban a sivatagban található, ahol éppen tartózkodnak és megsemmisítik egy kanna benzinnel. Az épületben Anne rácsodálkozik egy teremre, hogy mire használhatták, miután több felvételt is látott, ahol éppen abban a teremben végezték el a kísérleteket. Nehéz ilyen jelenetekkel bármit is kezdeni. Megtalálják a jeladót, és egy tartályt, amiben valami rémség úszkál, majd egy hosszú ujjú, hosszú fejű csoszogó rém kezdi üldözni, vagy is inkább a sebességéből ítélve követni Anne-t de ő mindig elmenekül. Blackburn rájön a testét kezdi valami megszállni, ezért fejbe lövi magát. Anne úgy dönt, nem veszi el a fegyvert, hogy megvédje magát, mert az gondolom butaság lenne, e-helyett elkezdi a benzint szétlocsolni, és sikerül magára robbantania a cuccot. Szerencse, hogy a nő tűzálló, nem úgy, mint a tartály, és a lény, ami követte. Viszont tudjátok mi volt még tűzálló? A lény ruhája, ami tökéletesen megmaradt, míg a teste totálisan eltűnik, viszont így kiderül, hogy ez nem volt más, mint James. Na mondjuk ez egy pofás csavar, erre tényleg nem számítottam, Anne lelép, elmegy a rendőrségre, ahol megpróbálja összerakni a dolgokat, és jön az újabb nagy csavar: nem kell drog, mert érintés útján is terjed ez az egész. Erre nem kívánok reagálni, ehelyett inkább megjegyezném, hogy kifejezetten vicces, ahogy a rendőrség tele van drog prevenciós plakáttal. A film legvégére jut még egy meglepetés, ami egészen ötletes, és most nem lövöm le.

Konklúzió

Nagy bajban vagyok ezzel a filmmel. Bármennyire is ostoba reakciók, vagy dialógusok vannak benne, a látványvilág, ha az ember megszokja ezt a „videó játékos” operatőri munkát, kifejezetten élvezhető. A szereplők, a színészek jók, csak hülyeségeket mondatnak, és csináltatnak velük, az alapsztori jó, de egyszerűen bugyután van bemutatva, teljesen dilettáns módon. A DMT-19 rádióadó vevőt csinál a tobozmirigyből, hogy a “valamik” megtudjanak szállni, erre a végén “benyögik”, hogy érintés útján is terjed ez az egész. Minden örömre jut egy jó nagy adag üröm. A Lovecraftra utaló részek, vagy a tőle átvett elemek pedig alig érezhetőek. Úgy vélem reklámnak jó volt a nevét használni. Szerintem az alkotók látták a Stuart Gordon féle filmet, abból megihletődtek, rájöttek ennek van valami irodalmi alapja is, és úgy vélték ezt reklámként felhasználhatják, beletesznek 1-2 dolgot a történtből, annyi elég lesz. Izgalmas a film, de az atmoszférát, amit teremthetne egy-két jelenet, sajnos olcsó, vásári, ijesztgetős elemekre cserélnek, és a jump scare-re tolnak mindent. Nincs időd elgondolkodni, fantáziálni a film olyan részeiről, amiknek láthatatlannak kellett volna maradniuk, és amit ha meg is mutatnak, sajnos nem valami jó eredménnyel.

Vidra Gyula