A Black Aether #4 magazin címlap novelláját ezúttal Cotter Blackstone írta, aki visszanyúl H. P. Lovecraft egyik leg titokzatosabb városának még sötétebb titkaihoz. Csodálatos fanfiction novella, amit a december elején megjelenő magazinban olvashatsz el. A következő részlet, csupán egy töredéke az egész történetnek.

Ami a zátonyon túl rejtőzik

Írta: Cotter Blackstone

részlet

Az út békésen telt. Időnként elvontam tekintetem az egyöntetű, nyomtatott sorokról, és pár percig csak meredtem a rideg, ugyanakkor misztikus északi vidékre. A keleti napsütés, ahogy egyre csak átvette uralmát az éjszaka sötétje fölött, lángoló színekbe öltöztette az égboltot, színarany fodrokat kölcsönözve ezáltal a terebélyes Erie-tó számára. Beszűkült világképemre éppen ráfért egy effajta felfrissülés, ahogy zárkózott személyiségem is jobb kilátásoknak örvendhetett ilyen "nem mindennapi" szépségek láttán. Két államot elhagyva, valamint egy egész könyvet kiolvasva végül eljutottam Massachusettsbe. Megkértem lestrapált sofőrömet, hogy vigyen el még a városközpontig, ahol kifizettem őt. A közjegyzői iroda a centrumban volt. Mivel egy órával korábban érkeztem, a hátralevő időt a helyi nevezetességek és ódon épületek vizsgálatával töltöttem. Végigsétáltam a Green Streeten, majd kiértem a Merrimack partjára. Mivel otthon is látom eleget a vizet, az óceánba ömlő folyó látványa valahogy nem nyűgözött le, viszont Új-Anglia rendelkezik egyfajta egyedi hangulattal, amivel talán egyetlen amerikai régió sem. Apám korábban már járt az ország ezen fertályán, még születésem előtt, jóllehet nem tudtam, mi okból. Mindazonáltal különös élmény volt megismerkedni a Kikötő Állam szépségeivel.

Elsőként léptem be a közjegyző irodájába. Utánam érkezett egy elegáns öltönyt viselő, ápolt külsejű férfi, akit néhány egyszerűbb megjelenésű ember követett: egy agg házaspár, egy halszagú dokkmunkás, valamint három színes bőrű, derekas asszony. Csak később tudtam meg, hogy az örökhagyó ápolónői voltak, elhalálozott rokonom ugyanis egy elmegyógyintézetben töltötte az utóbbi harminc évet. Lawrence Williamson apám unokatestvére volt. Néha szóvá tette, mennyire nem helyénvaló, ahogy kuzinjával bánnak, és hogy ki kell szabadítania onnan. Olyankor mindig zaklatottá vált, ami történesen olyan állapot volt, amit igyekeztünk kerülni. Ha jól értesültem, huszonéves korában – pár évvel születésem előtt – megkísérelte kihozni őt, de nem járt sikerrel. Ahogy jómagam, mint a gyülevész társaság egyik jelentéktelen tagja, vártam a közjegyzőre, hogy lebonyolítsa ezt az egész hivatalos mizériát, azt tapasztaltam, a jól öltözött ember folyamatosan bámul. Néha odapillantottam, mire ő elkapta a tekintetét. Határozottan éreztem, hogy jelenlétem nem közömbös számára.

A közjegyző csakhamar betoppant. Miután megköszönte, hogy eljöttünk, ismertette illetékességének okát (mely az elhunyt bejegyzett newsburyporti lakóhelye volt), majd az örökhagyó halálának körülményeit. Lawrence-t végelgyengülés vitte el az arkhami szanatóriumban, ahol sajnálatosan életének java részét töltötte. Hozzátette, hogy legalább – bármennyire is szomorúan hangzik – a halál végül "otthonában" érte, a párnái között, szakszerű orvosi ellátás mellett, így utolsó napjait megkönnyítették a fájdalomcsillapítók, valamint a gondos nővérek munkája. A három asszony ezen a ponton némiképp elérzékenyült. A körülményeken mit sem segített, hogy eltávozott betegük az összes, számára kedves holmiját az ápolókra hagyta, így ők váltak több kötetnyi gyermekded rajz, kitömött állat és szemétből hajtogatott figura boldog tulajdonosaivá. Könnyeiktől szörcsögve kacagtak a közjegyző szavain, ahogy egymás után mondta a kedves, ugyanakkor jelentéktelen "értékeket." Ezután következtek az idős házaspárra hagyott dolgok. Nem a szülei voltak, mivel az apa, Walter és felesége már vagy tíz éve eltávoztak, ugyanakkor az derült ki számomra, a jelenlévők ugyanannyira közel álltak hozzá, mintha egy család lettek volna. Ők kapták az elhunyt ingóságainak java részét, valamint azt a szikkadt kis helyi parcellát, ami Lawrence-t születése jogán megillette. Úgy tűnt, a házaspár keserédesen fogadja a hagyatékot, nyilván az ingatlan értéktelensége, és a vele járó terhek miatt. Ezután következtem. Személyesen nem én voltam a végrendelet alanya, hanem az 1906-os születésű Robert Olmstead jog szerinti örököse. Különös volt a megfogalmazás, mivel vélelmezte azt, hogy apámnak csupán egyetlen gyermeke született, ami igaz is volt.

Ekkor lépett elő a jól öltözött férfi. Barrington E. Luntként mutatkozott be, majd közölte, a beteg gyámjaként jelenik meg, mely a Mr. Williamson vagyona feletti rendelkezési jogot is magába foglalja. Ez mindenkit meglepett, még a nővéreket is. A közjegyző arra kérte az urat, fejtse ki közjátékát.

– A szülők halála óta a Szanatóriumot illeti… vagyis hát illette a gyámság joga – kezdett bele Mr. Lunt. – Mivel egy intézmény ezt értelemszerűen nem képes ellátni, annak vezetője hivatott betölteni a törvényes képviseletet.

– Ez természetes! – szólt közbe az egyik nővér, meglátásom szerint a legidősebb. – De a Szanatórium igazgatója Dr. Winthrop.

– Többé már nem – válaszolta Lunt, majd elővett a zsebéből egy félbehajtott papírlapot. Átadta a közjegyzőnek, és folytatta. – A doktor lemondott tisztségéről… történetesen a javamra.

A három ápolónő egy emberként szörnyedt el. A közjegyző eközben megvizsgálta a papírt, aztán felnézett a jelenlévőkre. Tekintetéről könnyedén leolvashattuk, hogy az okirat álláspontja szerint hiteles.

– És ez mikor történt?

– Öt napja. Pontosabban Mr. Williamson halála idején. Mielőtt megkérdik, a Bizottság támogatását élvezem.

Egy hosszú percen keresztül értetlenség lett úrrá valamennyiükön. Az ápolónők és az idősek fújtattak, mocorogtak, összesugdolóztak. Én inkább szokatlannak találtam az egészet, ráadásul még mindig nem tudtam pontosan, mit örököltem. Mr. Lunt folytatta.

– Nincs okuk a felbolydulásra. Nyugodjanak meg, kérem! – A nővérekhez fordult. – Dr. Winthrop hétfőn akarta közölni a hírt apparátusával. Hozzá teszem, nem távozik végleg az intézményből. Elfogadta a megbízást, hogy a tanácsadóm legyen, és úgy tervezem, idővel az intézményvezetői jogkörömet is át fogom ruházni rá, úgyhogy különösebben nem éri önöket változás.

Ezután hozzám fordult.

– Igazából érdekeim főként Önhöz fűződnek, Mr. Olmstead. Ezért is szakítottam félbe az eljárást, amiért elnézésüket kérem. Az Önt illető örökség ugyanis az én birtokomban van, ám azt nem az intézetben találja. Egy közeli városban helyeztem el, és ha gondolja, elfuvarozom oda.

Az utazás gondolata miatt akut nyugtalanság lett úrrá rajtam, egyrészt mert kialvatlan voltam és tizenkét órányi autóút állt mögöttem, másrészt ennek a bizonyos városnak a puszta említése korántsem töltött el olyan izgalommal, mint Newsburyport.

– Megtudhatnám végre, hogy mi az örökségem?

Lunt szóra nyitotta a száját, de bármit is szeretett volna mondani, azt elharapta. A közjegyzőre néztem, aki kérdő tekintetem láttán a lajstromára pillantott.

– Egy láda.

A Black Aether #4 magazin november 21-én fog megjelenni!