Black Aether #4 beleolvasó – Balogh József

Feltöltve: 2016/11/03
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A Black Aether #4 magazin egyik új írója Balogh József, aki a Csomópontok című novellájával a kozmikus horror egy kis szeletét fogja eléd tárni. A következő részlet, csupán egy töredéke az egész történetnek.

 

Csomópontok

Írta: Balogh József

részlet

 

Talán azt hittem, hogy ezen a világon már nem maradt semmi, ami árthat nekem.

Aznap egy kicsit később indultam sétálni a szokásosnál. Az írás teljesen magával ragadott. A nap  alacsonyan járt, amikor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van a szobában: a kályhában már teljesen kihűlt a parázs. Újra begyújtottam, hogy amikor hazaérek, barátságos meleg fogadjon, felöltöztem, friss teát töltöttem a hátizsákomban lévő termoszba, majd elindultam. Addigra szokásaim rabjává váltam: nem is gondoltam rá, hogy otthon maradok.

Hideg, tiszta őszi este volt, mintha már ízelítőt akarna adni a közelgő télből. A talaj keményre fagyott, a kerék- és lábnyomok bizarr domborművekként nyújtóztak előttem. Amikor beértem a fák közé, szinte teljesen sötét volt, a hold és a csillagok fénye csak nagy üggyel-bajjal talált utat a kopasz ágak között. Az ösztöneimre és a lámpámra bíztam magam, miközben egyre beljebb és beljebb hatoltam az erdőbe. Gondolataimat teljesen lefoglalták a dolgozatomban felmerülő problémák, képletek, grafikonok és ábrák kavarogtak a fejemben. Úgy éreztem, közel járok már az áttöréshez, hogy a kirakós minden része a rendelkezésemre áll, csupán meg kell találnom a köztük lévő rendet.

Arra eszméltem, hogy az erdő egy számomra teljesen ismeretlen részén járok. Az ösvény, amelyet követtem, alig-alig volt kivehető a lábam előtt, tavasszal vagy nyáron valószínűleg beleolvadt volna a  sűrű aljnövényzetbe. A lámpafényben csupa fekete-fehér volt minden, a fák és a cserjék összekuszálódott csontvázakként álltak körülöttem, fekete tussal rajzolt struktúrájuk mintha a gondolataimból öltött volna testet. Az órámra pillantva döbbenten vettem észre, hogy órákkal azelőtt indultam el otthonról, és mintha ez a felismerés ledöntött volna valamilyen gátat bennem, a külvilág ingerei szinte lerohantak. Éreztem, ahogy a hideg éjszakai levegő a csontomig hatol, hallottam az éjszakai erdő titokzatos neszezését. A csípőmben és a jobb lábamban éledezni kezdett a tompa fájdalom, amiről már jól tudtam, hogy csak arra vár, hogy kiteljesedhessen, és izzó tűit végigpumpálhassa a testemen.

Előhúztam az iránytűt a zsebemből. A mutatója lassan, tétován forgott körbe, időnként meg-megtorpanva és irányt váltva. Idegesen előhalásztam a telefonomat, hátha a gps-alkalmazás a segítségemre lesz. De a képernyőn nem láttam mást, csak feketeséget és egy piros nyilat, ami engem szimbolizált, mintha a hely, ahol álltam, még a műholdakkal készített felvételeken sem létezett volna. Egy pillanatra elfogott a pánik, meglóduló képzeletem különféle rettenetes képeket vetített elém: láttam magam egy fa tövében összerogyva és halálra fagyva; láttam, ahogy csak bolyongok körbe-körbe a közönyös fák között, új ösvényeket taposva; és láttam, ahogy a családom kibontakozik az éjszakából, és magukkal visznek valahová, ahol eddig vártak rám.

Pulzáló, lilás fény vonta magára a figyelmemet. Az egyik fa tövéből eredt, alig néhány lépésnyire tőlem, és ahogy tétován felé indultam, egyre erőteljesebbé vált. Egy, a talajba ágyadózott sziklából eredt, amely mintha a fölötte álló fa – megfeketedett, görccsé rándult tölgy – gyökérzetén keresztül fúrta volna a felszínre magát. A felülete tükörsima volt, akár egy tökéletesen csiszolt márványgolyónak, és lilás-vöröses erek kusza hálója borította.  A mintázata egyszerre volt megnyugtatóan ismerős és mélységesen felkavaró, mintha egy sokdimenziós ábra sík felületre vetített lenyomata lett volna. A szemem próbált kapaszkodókat találni, hogy eligazodhasson a szerteágazó vonalak között, de folyton önmagába fordult a kép, vagy megmagyarázhatatlan módon kitüremkedett a síkból, akár Escher nyugtalanító festményein.

Önkéntelenül végigsimítottam a felületen, mintha egy idegen akarat vezette volna a kezemet. A hideg, ami a sziklából áradt, felcsúszott a karomon és az agyamba markolt: jegesen izzó fájdalom bénított meg egy pillanatra. Képek villantak fel előttem. Idegen csillagokat láttam, amelyek már akkor is vének lehettek, amikor a Föld megszületett. Láttam bolygókat, amelyeken az örökös sötétség volt az úr, mégis, fekete égboltjuk alatt valamiféle lények tekergőztek a kietlen sziklák között. Láttam sivatagokat és óceánokat, hegyeket, amelyek mintha a végtelenből gyűrt ráncok lettek volna, láttam az emberiséget torz, sötét tekintetű teremtmények rabigájában nyögni. Láttam önmagamat végigszáguldani téren és időn, olyan árnyékok között, amiket azok a lények vetettek, amik az űr mélyén lebegtek álom és ébrenlét határán.

Arra eszméltem, hogy hazafelé sántikálok a kiskertek között. Kihalt és mozdulatlan volt minden, csak valahonnan a távolból hozott kutyaugatást a szél. Fölöttem megnyugtatóan terült el az égbolt, azokkal a csillagképekkel, amelyeket annyit tanulmányoztam gyerekként a kertünkben leterített pokrócon heverészve. Minden lépésnél elviselhetetlennek tűnő fájdalom nyilallt belém, elhomályosítva egy pillanatra a látásomat. Akkor éreztem utoljára ilyen kínt, amikor először találkoztam a gyógytornászommal a baleset után.

Reszkető kézzel nyitottam ki a házam ajtaját, és mielőtt beléptem volna, kiadtam magamból az ebédemet a ház mellett álló szilvafa tövében. Görcsös öklendezésem a szűnni nem akaró kutyaugatás paródiája volt. Mikor már nem jött ki belőlem semmi, csak savanyú nyál, bebotorkáltam a szobába. A kályhában a tűz rég leéghetett már, halvány, állott hamuszag érződött a levegőben. Nem volt erőm újra begyújtani. Bevettem egy marék fájdalomcsillapítót, aztán ruhástól befeküdtem az ágyba, magamra halmoztam az összes pokrócot meg a takarómat, és összekuporodva vártam, hogy átmelegedjek és elaludjak végre, és megszabaduljak a fájdalomtól.

A Black Aether #4 magazin november 21-én fog megjelenni!

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...