Call Girl of Cthulhu

Feltöltve: 2016/12/10
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Őszintén bevallom, vegyes érzelmekkel vágtam neki a fiatal rendező, Chris LaMartina 2014-ben készült Lovecrafti horror-komédiájának, a Call Girl of Cthulhu-nak (nem összekeverendő az ugyanezen évben megjelent, azonos című rövidfilmmel). Több okból kifolyólag is ódzkodtam az alkotás megtekintésétől. Először is: nagyon kevés olyan filmet láttam eddig, aminek ilyen vagy olyan formában, de sikerült egy darabot megragadnia Lovecraft munkásságából, és legalább egy töredékét hitelesen vissza tudott adni abból az atmoszférából, melyet a kozmikus horror nagymestere olyan remekül festett meg novelláiban. Másodsorban: a mű címe alapján valamiféle harmadosztályú, a szó negatív értelmében vett amatőr, zs-kategóriás horrorfilmet vártam, amit az alkotók gyenge altesti poénokkal és szörnyűséges CGI-effektekkel túlterhelve tesznek teljes mértékben komolytalanná és élvezhetetlenné. Nos, ha száz százalékosan azért nem is, de részben sikerült kellemesen csalódnom, ugyanis LaMartina filmje korántsem gyalázza meg olyan borzalmas mértékben a Lovecrafti örökséget, mint amennyire első ránézésre erre számítanánk.

A film története röviden és tömören összefoglalva: Az ifjú Carter Wilcox lakótársával, a zajzenészként tevékenykedő Erica Zann-nel egy városi apartmanban festőművészként tengeti mindennapjait, azonban egyvalami hiányzik életéből: fiatalsága teljében sem sikerült még szexuálius kapcsolatot létesítenie egyetlen nővel sem, ugyanis egészen idáig „az igazinak” tartogatta szüzességét. Egy napon azonban váratlanul beleszeret a lépcsőházában több lakóval is munkakapcsolatot ápoló prostituáltba, Riley-ba, akiről ekkor persze még nem sejti, hogy sokkal több egy egyszerű, hétköznapi kéjhölgynél, aki pénzért a legutolsó perverzek vágyait is hajlandó kielégíteni. A lány hátsófelén díszelgő, furcsa anyajegy ugyanis végzetes ómen: Carter újdonsült szerelme nem más, mint a kiválasztott, akinek nem kisebb feladat jutott, mint hogy méhében hordja ki a borzalmas ősi istenség, Cthulhu születendő gyermekét. Riley a Cthulhu-t bálványozó szekta karmai közé keveredik, és az egészen addig szende művészlélekként élő Carter-re hárul a feladat, hogy kiszabadítsa őt. A fiú útjai idő közben összefonódnak egy keménykötésű leszbikusokból álló bandával, akiknek küldetése nem más, minthogy megmentsék a világot a végzetes, visszafordíthatatlan pusztulástól. Mindeközben rengeteg fedetlen női kebelben, szétrobbanó koponyában, fröcsögő művérben, és ragacsos gumicsápban gyönyörködhetünk. Az összhatás, azt kell, hogy mondjam, meglehetősen lehengerlő.

Abszolút megértem persze azt, ha a hardcore Lovecraft-rajongók mindezek ismeretében egyszerűen bezárják ezt az ablakot, és soha az életben nem vetemednek a Call Girl of Cthulhu megtekintésére. Azonban szeretném gyorsan megjegyezni, hogy habár a témaválasztás elsőre Lovecraft munkásságára nézve degradálónak és túlzottan is abszurdnak tűnhet, a film meglepő módon mégis, amennyire csak lehet, próbálja komolyan kezelni az író örökséget. Persze nyilván azokon a kereteken belül, amik egy hasonló kaliberű horror-komédia esetében elvárhatóak. Mindenesetre számomra határozottan szimpatikusnak bizonyult, hogy, az alkotók ahelyett, hogy a másfél órás játékidő folyamán kizárólag az olcsó és indokolatlan meztelenkedős-kaszabolós humor alkalmazására szorítkoztak volna, megpróbáltak minél több rejtett Lovecrafti poént vinni a történetbe. A sztori során rengeteg utalást fedezhetünk fel ugyanis -kezdve a Deep Ones névre keresztelt kondommárkától, a Cool Air nevű légfrissítőig, vagy az alig egy pillanatra felvillanó koncertplakátokon látható fiktív zenekarnevekig-, melyek konkrétan utalnak Lovecraft egy-egy novellájának címére, vagy azok történetének bizonyos mozzanataira.

Ezen kívül mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a saját zsánerén belül a látványvilág és színészi alakítás tekintetében abszolút kiemelkedőnek nevezhető LaMartina munkája. A világítás és a kameramunka kiváló, a színészek pedig épp csak annyira játsszák túl a szerepüket, amennyire egy jó horror-komédiában ez szükséges. Sok azonos műfajban készült film ugyanis ott bukik el, hogy direkt tehetségtelen színészekkel, elképesztően túljátszott jelenetekkel próbálja megerősíteni az érzést, hogy amit a néző lát, azt nem kell száz százalékosan komolyan vennie. Ezen kívül szerény véleményem szerint az is hozzájárul az alkotás színvonalának erősítéséhez (még egyszer hangsúlyoznám: a saját zsánerén belül), hogy az alkotók az esetek kilencven százalékában nem bízták a speciális effekteket a CGI utómunkára, hanem ahol tudtak, a jóval látványosabb és szórakoztatóbb fizikai effektek használatára szorítkoztak.

Szóval összefoglalva a látottakat, azt mondanám, hogy a Call Girl of Cthulhu nagyjából olyan, mintha a Troma filmek atyja, Lloyd Kaufmann egy-két jó pofa sörre leülne Lovecraft-tel, és annyira felöntenének a garatra, hogy a görbe estének végül egy mozifilm lenne az eredménye. Egy igazi punk hommage a Mester munkásságának oltárán, amorf szörnyetegekké alakuló prostituáltakkal, harsh-noise „zenére” szétrobbanó fejekkel, vérben tocsogó gumicsápokkal, és iszonyatos mennyiségű, rejtett utalással Lovecraft zseniális munkáira. Nem szabad természetesen túlzottan komolyan venni, azonban ha egyszerű szórakoztató produktumként tekintünk rá, akkor véleményem szerint remek darabról beszélhetünk. Talán szentségtörésnek tűnhet, de számomra ez a 2014-es alkotás a 2005-ös Call of Cthulhu, és a Re-Animator trilógia mellett az egyik kedvenc Lovecrafti filmemmé avanzsált, még akkor is, ha tulajdonképpen képtelenségnek tűnhet egy lapon említeni ezeket a műveket. Persze ez valószínűleg azért van így, mert a gyomrom az elmúlt 25 évben olyan filmeken edződött, mint a hasonlóan elmebeteg Frankenhooker, a Basket Case, a Bad Taste, vagy épp a Lovecrafti világhoz szintén erősen kötődő Evil Dead trilógia és annak utóélete.

Jut eszembe: azoknak, akik rajonganak Ash Williams kalandjaiért, szerintem a Call Girl of Cthulhu sem okoz majd túlzottan nagy csalódást. A klasszikus Lovecrafti atmoszféra rajongóinak azonban azt javaslom, csak óvatosan fogjanak neki a megtekintésnek. Persze a kozmikus horror legmegátalkodottabb rajongóinak is szüksége van néha némi komolytalan szórakozásra, a Call Girl of Cthulhu pedig ebben a kategóriában úgy gondolom, kiválóan megállja helyét.

Dajka Gábor

Ne hagyd ki ezeket se!

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...