Őszintén bevallom, vegyes érzelmekkel vágtam neki a fiatal rendező, Chris LaMartina 2014-ben készült Lovecrafti horror-komédiájának, a Call Girl of Cthulhu-nak (nem összekeverendő az ugyanezen évben megjelent, azonos című rövidfilmmel). Több okból kifolyólag is ódzkodtam az alkotás megtekintésétől. Először is: nagyon kevés olyan filmet láttam eddig, aminek ilyen vagy olyan formában, de sikerült egy darabot megragadnia Lovecraft munkásságából, és legalább egy töredékét hitelesen vissza tudott adni abból az atmoszférából, melyet a kozmikus horror nagymestere olyan remekül festett meg novelláiban. Másodsorban: a mű címe alapján valamiféle harmadosztályú, a szó negatív értelmében vett amatőr, zs-kategóriás horrorfilmet vártam, amit az alkotók gyenge altesti poénokkal és szörnyűséges CGI-effektekkel túlterhelve tesznek teljes mértékben komolytalanná és élvezhetetlenné. Nos, ha száz százalékosan azért nem is, de részben sikerült kellemesen csalódnom, ugyanis LaMartina filmje korántsem gyalázza meg olyan borzalmas mértékben a Lovecrafti örökséget, mint amennyire első ránézésre erre számítanánk.
A film története röviden és tömören összefoglalva: Az ifjú Carter Wilcox lakótársával, a zajzenészként tevékenykedő Erica Zann-nel egy városi apartmanban festőművészként tengeti mindennapjait, azonban egyvalami hiányzik életéből: fiatalsága teljében sem sikerült még szexuálius kapcsolatot létesítenie egyetlen nővel sem, ugyanis egészen idáig „az igazinak” tartogatta szüzességét. Egy napon azonban váratlanul beleszeret a lépcsőházában több lakóval is munkakapcsolatot ápoló prostituáltba, Riley-ba, akiről ekkor persze még nem sejti, hogy sokkal több egy egyszerű, hétköznapi kéjhölgynél, aki pénzért a legutolsó perverzek vágyait is hajlandó kielégíteni. A lány hátsófelén díszelgő, furcsa anyajegy ugyanis végzetes ómen: Carter újdonsült szerelme nem más, mint a kiválasztott, akinek nem kisebb feladat jutott, mint hogy méhében hordja ki a borzalmas ősi istenség, Cthulhu születendő gyermekét. Riley a Cthulhu-t bálványozó szekta karmai közé keveredik, és az egészen addig szende művészlélekként élő Carter-re hárul a feladat, hogy kiszabadítsa őt. A fiú útjai idő közben összefonódnak egy keménykötésű leszbikusokból álló bandával, akiknek küldetése nem más, minthogy megmentsék a világot a végzetes, visszafordíthatatlan pusztulástól. Mindeközben rengeteg fedetlen női kebelben, szétrobbanó koponyában, fröcsögő művérben, és ragacsos gumicsápban gyönyörködhetünk. Az összhatás, azt kell, hogy mondjam, meglehetősen lehengerlő.
Abszolút megértem persze azt, ha a hardcore Lovecraft-rajongók mindezek ismeretében egyszerűen bezárják ezt az ablakot, és soha az életben nem vetemednek a Call Girl of Cthulhu megtekintésére. Azonban szeretném gyorsan megjegyezni, hogy habár a témaválasztás elsőre Lovecraft munkásságára nézve degradálónak és túlzottan is abszurdnak tűnhet, a film meglepő módon mégis, amennyire csak lehet, próbálja komolyan kezelni az író örökséget. Persze nyilván azokon a kereteken belül, amik egy hasonló kaliberű horror-komédia esetében elvárhatóak. Mindenesetre számomra határozottan szimpatikusnak bizonyult, hogy, az alkotók ahelyett, hogy a másfél órás játékidő folyamán kizárólag az olcsó és indokolatlan meztelenkedős-kaszabolós humor alkalmazására szorítkoztak volna, megpróbáltak minél több rejtett Lovecrafti poént vinni a történetbe. A sztori során rengeteg utalást fedezhetünk fel ugyanis -kezdve a Deep Ones névre keresztelt kondommárkától, a Cool Air nevű légfrissítőig, vagy az alig egy pillanatra felvillanó koncertplakátokon látható fiktív zenekarnevekig-, melyek konkrétan utalnak Lovecraft egy-egy novellájának címére, vagy azok történetének bizonyos mozzanataira.
Ezen kívül mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a saját zsánerén belül a látványvilág és színészi alakítás tekintetében abszolút kiemelkedőnek nevezhető LaMartina munkája. A világítás és a kameramunka kiváló, a színészek pedig épp csak annyira játsszák túl a szerepüket, amennyire egy jó horror-komédiában ez szükséges. Sok azonos műfajban készült film ugyanis ott bukik el, hogy direkt tehetségtelen színészekkel, elképesztően túljátszott jelenetekkel próbálja megerősíteni az érzést, hogy amit a néző lát, azt nem kell száz százalékosan komolyan vennie. Ezen kívül szerény véleményem szerint az is hozzájárul az alkotás színvonalának erősítéséhez (még egyszer hangsúlyoznám: a saját zsánerén belül), hogy az alkotók az esetek kilencven százalékában nem bízták a speciális effekteket a CGI utómunkára, hanem ahol tudtak, a jóval látványosabb és szórakoztatóbb fizikai effektek használatára szorítkoztak.
Szóval összefoglalva a látottakat, azt mondanám, hogy a Call Girl of Cthulhu nagyjából olyan, mintha a Troma filmek atyja, Lloyd Kaufmann egy-két jó pofa sörre leülne Lovecraft-tel, és annyira felöntenének a garatra, hogy a görbe estének végül egy mozifilm lenne az eredménye. Egy igazi punk hommage a Mester munkásságának oltárán, amorf szörnyetegekké alakuló prostituáltakkal, harsh-noise „zenére” szétrobbanó fejekkel, vérben tocsogó gumicsápokkal, és iszonyatos mennyiségű, rejtett utalással Lovecraft zseniális munkáira. Nem szabad természetesen túlzottan komolyan venni, azonban ha egyszerű szórakoztató produktumként tekintünk rá, akkor véleményem szerint remek darabról beszélhetünk. Talán szentségtörésnek tűnhet, de számomra ez a 2014-es alkotás a 2005-ös Call of Cthulhu, és a Re-Animator trilógia mellett az egyik kedvenc Lovecrafti filmemmé avanzsált, még akkor is, ha tulajdonképpen képtelenségnek tűnhet egy lapon említeni ezeket a műveket. Persze ez valószínűleg azért van így, mert a gyomrom az elmúlt 25 évben olyan filmeken edződött, mint a hasonlóan elmebeteg Frankenhooker, a Basket Case, a Bad Taste, vagy épp a Lovecrafti világhoz szintén erősen kötődő Evil Dead trilógia és annak utóélete.
Jut eszembe: azoknak, akik rajonganak Ash Williams kalandjaiért, szerintem a Call Girl of Cthulhu sem okoz majd túlzottan nagy csalódást. A klasszikus Lovecrafti atmoszféra rajongóinak azonban azt javaslom, csak óvatosan fogjanak neki a megtekintésnek. Persze a kozmikus horror legmegátalkodottabb rajongóinak is szüksége van néha némi komolytalan szórakozásra, a Call Girl of Cthulhu pedig ebben a kategóriában úgy gondolom, kiválóan megállja helyét.