Peter Clines: 14 – könyvbemutató

Feltöltve: 2017/03/04
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A Howard Phillips Lovecraft halála óta eltelt hosszú évtizedek során rengeteg követője, rajongója igyekezett ápolni, megőrizni a zseniális író életművét és örökségét úgy is, hogy maga is az általa képviselt irodalmi stílusban alkotott. Időről, időre azonban olyan írók is megidézik a mester munkásságát, akik nem feltétlen hívei. Csak az elmúlt tíz-tizenöt évben is számos olyan regény és antológia jelent meg, amely, több vagy kevesebb fenntartással, lovecraftinek nevezhető. Rengeteg oka lehet, ha egy alkotó ilyen témához nyúl napjainkban (a klasszikus értékek és üzenetek továbbadása, újraértelmezés, felülvizsgálat, kiforgatás, paródia, a téma növekvő népszerűségének kihasználása, stb.). Ez egy külön írás tárgyát képezhetné. Ezét biztosan nem, mert Peter Clines, 14 című regénye sok szempontból rossz példa.

A történet főhőse, Nate Tucker egy olcsó bérházba költözik, anyagi nehézségeit enyhítendő. Miután számos furcsaságot tapasztal az épület falain belül, nyomozni kezd annak múltja után. Kutakodásával néhány hasonló beállítottságú lakó figyelmét is felkelti. Hamarosan egy kis „Rejtély RT” (a hasonlatot maga az író használja) alapul a bérlők kemény magjából, akik ezután – unalmas, hétköznapi életükből menekülve – együtt játnak utána a Kavach bérház rejtelmeinek.

Ahogyan az épület matrjoska babához hasonlóan (azaz nem túl jól) leplezett titkai lassan feltárulnak, a háttérben egy grandiózus összeesküvés-elmélet kezd kibontakozni, melynek szálai egyenesen Lovecraft nagyapjáig vezetnek. De már jóval korábban (amikor Nikola Tesla neve felmerül) kilóg a lóláb. Clines sablonos karaktereket mozgat mérsékelten érdekes díszletek között. A hősei köré szőtt történet csak annyira áll össze, mint egy buszkirándulás (vagy biciklitúra?) a Megyétől a Végzet hegyéig, a Gyűrű „súlyának” érzete nélkül. Lovecrafti hasonlat nem jutott eszembe, mert kb. a regény feléig semmi lovecraftit nem kapunk.

Az egyetlen jó ötlet (szerintem, de elhiszem, ha más emiatt tette le a könyvet), hogy – EZ MOST KICSIT SPOILERES LEHET – a Kavach épületről szép lassan kiderül, hogy inkább „űrhajó”, mint bérház. Nem csak lakóterei, de eligazítója, hajtóműve vagy erőműve, vezérlője, sőt még zsilipkamrája is van.

A karakterek, akármilyen sablonosak is, a maguk módján szerethetőek, amíg túl sok nem lesz belőlük. Akármennyire is aggódunk értük, akármennyire is szurkolunk nekik, stílusuk, nem túl kifinomult humoruk, beszólogatásaik miatt a regény végére (amikor már értelmes mondatok sem hagyják el a szájukat) idegesítővé válnak. Ez annak is köszönhető, hogy Clines az egész történethez egy hollywoodi forgatókönyv szintjére butított, jellemábrázolástól mentes, lélektani síktól megfosztott, Stephen King-i horror-dramaturgiát használ. A „szkript” ráadásul tele van logikátlansággal, a szereplők néha elképesztően ostobának mutatkoznak, reakcióik irreálisak.

De akkor jön az igazi lejtmenet, amikor hőseink kinyitják az utolsó lezárt ajtót (SPOILER: baromság!), majd betekintést nyernek Lovecraft „kozmikus horrorjába”, amivel Peter Clines feltűnően semmit sem tud kezdeni. Mentségére legyen mondva, hogy nem is akar: pop-kulturális utalások tömegével hangsúlyozza karakterei, fordulatai, motívumai sablonosságát. A lovecrafi rémtörténet stílusjegyeivel pontosan úgy bánik, mint a Scooby Doo-hasonlattal. Amikor (miután azért már felsejlett egy óriási, csápos monstrum árnyképe az egyik fejezetben) a mű vége felé Lovecraft Innsmouth-legendáriumát is beledobja a turmixgépbe, már nem tudtam, sírjak vagy nevessek.

Mi oka lehetett az írónak, hogy Lovecraft munkásságát megidézze, amikor szemmel láthatóan sem tisztelegni nem akar előtte, sem újraértelmezni nem akarja (a parodizálásához pedig nincs tehetsége)? A választ természetesen megkapjuk a regényből. Az egyik fejezetben két szereplő között magasröptű beszélgetés folyik a Hihetetlen Hulk című filmről. Egyikük a film védelmére kel és kijelenti, hogy „ez a film nem akar többet, mint kilencven percen keresztül szórakoztatni”.

Ez a regény nem akar többet, mint négyszáz oldalon keresztül szórakoztatni. Ennek fényében érthető is a sok pozitív olvasói vélemény. Csak épp azok nem kapnak semmit, akik joggal számítanának rá. A történet onnantól, hogy a lovecrafti rémálom elszabadul, azaz a könyv utolsó ötödétől, teljesen komolytalan. Nem akarom lelőni a poénokat, de köpni-nyelni nem tudtam a temérdek ostobaságot olvasva.

Egy valamiben azonban mégis telitalálat a regény. Meggyőződésem, hogy teljes mértékben félreértelmezi Lovecraft eredeti szándékát, de mégis találó. Az író gigászi szörnyalakjait „csúcsragadozókként” írja le. Ez egyrészt passzol a viselkedésükhöz, másrészt illeszkedik a „se nem jó, se nem gonosz” rajongói alapelváráshoz.  Ám ez is csak azt bizonyítja, hogy a lovecrafti rémirodalom mibenlétének megértéséhez nem elegendő csupán a gyakran visszatérő motívumokat ismerni.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...