Skip to main content

The Lovecraft Anthology I. & II.

A Lovecrafti képregények sora szinte kimeríthetetlen, akad bőven a Mester műveit feldolgozó, hitelesebb és hiteltelenebb adaptáció, a Cthulhu-mítosz világából merítő történet, vagy épp a kozmikus horror alapköveiből építkező, önálló univerzum. Mi mással is kezdhetnénk azonban egy HPL munkásságával és életével szoros összefüggésben álló képregényeket bemutató sorozatot, mint a SelfMadeHero kiadó két, Lovecraft műveit grafikus formában feldolgozó antológiájával?

A The Lovecraft Anthology első része 2011-ben látott napvilágot, és hét közismert Lovecraft-történet adaptációját tartalmazza, melyeket hat neves író rendezett képregény alá és hét különböző alkotó illusztrált. Az ebbe a kötetbe válogatott történetek közt olyan, többször, több formában adaptált HPL-sztorikkal találkozhatunk, mint a The Call of Cthulhu, a The Dunwich Horror, a Dagon, vagy a The Shadow over Innsmouth, csak hogy a legnépszerűbbeket említsem a teljesség igénye nélkül. Formátumát tekintve a könyv klasszikus TPB-kiadvány (trade paperback –  papírkötéses, ragasztókötött), 120 szép, fényes oldalon lapozhatjuk végig kedvenc történeteink panelekbe foglalt, illusztrált verzióit.

Az antológia hét története közül nagyon nehezen tudnám megmondani, melyik sikeredett a legjobbra és melyik a személyes kedvencem, hiszen az illusztrátorok és a történeteket képregényre alkalmazható formába rendező írók is kiváló munkát végeztek, tulajdonképpen szinte mindnyájuknak sikerült megragadnia az eredeti novellák hátborzongató és misztikus esszenciáját. Ezen kívül kifejezetten érdekesnek tartom, ahogyan több rajzoló több, különböző stílusban jeleníti meg Lovecraft látomásait, és valahogy mindegyikőjüknek sikerül máshogyan elkapnia a történeteket alapvetően jellemző, sötét hangulatot.

A könyv nyitánya persze mi más is lehetne, mint az egyik legismertebb és Lovecraft nevével talán leggyakrabban azonosított történet, a The Call of Cthulhu, amit sajnos egyáltalán nem mondanék a gyűjtemény legerősebb darabjának. Habár tény, hogy az illusztrátor, D’Israeli kitett magáért, és a szörnyűséges ősi isten, Cthulhu, valamint R’lyeh elveszett városának M.C. Escher festményeihez hasonlatos ábrázolása egészen emlékezetesre sikeredtek, ellenben nekem valami mégis hiányzik a képkockákból ahhoz, hogy teljes legyen a vizuális élmény. Talán a rajzok stílusa túlságosan is modern, a színek túl élénkek, és ezért nem jön át annyira az időntúli rettenet, ami alapvetően eszembe jut, ha Lovecraft ezen művének eredetijére gondolok. Szóval, ha minden áron le kellene tennem a voksom egy favoritot mellett, valószínűleg nem a Call of Cthulhu-ra esne a választásom.

Sokkal inkább az erős fény-árnyék kontrasztra épülő, kissé noir hatású Shane Ivan Oakley által illusztrált The Haunter of the Dark mellett szánnám el magam, vagy esetleg az eleinte rajzfilmes beütésű, majd egyre sötétebb és groteszkebb rémálomba forduló The Colour Out of Space lenne a befutó. Szintén az élbolyban versenyezne a számomra leginkább Dave Mckean látványvilágát idéző, hiper-kidolgozott Dagon adaptáció, amely hideg színhasználatával és realisztikus figuráival talán az antológiába beválogatott munkák közül leghitelesebben tudta megidézni Lovecraft eredeti művének nyirkos, hátborzongató atmoszféráját.

A The Dunwich Horror és a Shadow Over Innsmouth feldolgozásai már kevésbé nyerték el a tetszésemet, talán azért, mert ezek stílusa közelebb áll a klasszikus képregényekéhez, amiktől személy szerint valamilyen okból kifolyólag kissé idegenkedem. Ettől függetlenül nyilván itt is szépen kidolgozott, igényes munkákról beszélhetünk, csak hát ízlések és ficamok, ugyebár…

Summázva az olvasottakat, ez alapvetően egy nagyon erős kiadvány, aminek a miértje a kötet végén kapott két oldalas alkotói biográfiát olvasva abszolúte érthetővé is válik. Az írók és rajzolók nagy része ugyanis már bőven bizonyított képregényes körökben, és akad köztük olyan is, aki korábban például a képregény-gigásznak számító Warren Ellis-el is dolgozott együtt közös projekten.

A Lovecraft Anthology első része tehát egyértelmű, hogy egyetlen, valamire való Lovecraft-rajongó képregényőrült polcáról sem hiányozhat.  Hogy őszinte legyek azonban, a második kötetet sokkal nagyobb izgalommal vettem kézbe, hiszen itt a már több formában feldolgozott történetekkel ellentétben olyan novellák adaptációival találkozhatunk, melyek a Lovecraft munkáit csak felületesen, a popkulturális utalásokból és egyéb feldolgozásokból, ismerő közönség számára talán kevésbé lehetnek ismertek.  A címek közt szerepel a The Temple, a He, a The Festival, vagy épp a The Statement of Randolph Carter, és ebből is láthatjuk, hogy a két antológia tartalma nagyon tudatosan lett felépítve. Míg az első könyvben Lovecraft jóval közismertebb, többféleképp újraértelmezett novelláiból szemezgetett a szerkesztő, addig a második kötetben már jobban, merészebben nyúlt bele a sztorik sűrűjébe. Tekinthetjük tehát az első felvonást bizonyos szempontból afféle előételnek, míg a második kötet már azzal ellentétben egyfajta középhaladó, képregényes Lovecraft-kurzus.

A könyv rögtön a sűrűjébe csap, és rendkívül erősen, a Steve Pugh által illusztrált Pickman’s Model-lel kezd, ami talán mindkét kötet összes sztorija közül a legnagyobb részletességgel és leginkább hatásosan illusztrált történet. Gyönyörű, kidolgozott vizuális megjelenítés jellemzi, azonban hatalmas sajnálatomra úgy tűnt, valami mégis hiányzik belőle. A rajzoló ugyanis kicsit keveset láttat a Pickman által vászonra vitt borzalmakból, és ezáltal számomra elveszik a történet igazi veleje, a valódi borzalom. Szép, szép, de sajnos ilyen formában a végére marad némi hiányérzet. Ettől függetlenül persze mindenképp ott van az élbolyban, és nagyon szívesen látnék a jövőben még több, Pugh munkaasztaláról kikerült, hasonlóan igényesen kivitelezett Lovecraft-adaptációt.

Az ezt követő fény-árnyék hatásokra épülő, minimalista stílusú The Temple szöges ellentéte ugyan Pugh realisztikus akvarel-rajzainak, azonban a remekül eltalált, minimális, ámde harmonikus színhasználattal, és a kissé Hellboy képregények világát idéző rajzokkal a maga nemében szintén nagyon erős darab. Az illusztrációk stílusát tekintve a The Temple által megkezdett vonalat idézi egyik kedvenc Lovecraft-novellám, a He adaptációja is, azonban itt a panelek már talán túlzottan elnagyoltra, vázlatszerűre sikeredtek. Egyáltalán nem mondanám rossznak (sőt, kifejezetten tetszetős ennek ellenére is), valamiért azonban úgy érezem, ebből a történetből egy kicsivel többet is ki lehetett volna hozni és lehetett volna ennél sokkal látványosabb a végeredmény.

Külön érdemes azonban kiemelni a The Nameless City szemet gyönyörködtető adaptációját, melyet nem más készített, mint Futaki Attila, a magyar képregényes élet egyik kulcsfigurája. Futaki nem csak hazánkban, hanem nemzetközi szinten is elismert alkotónak számít. Ő az első olyan magyar képregényes, akinek önálló albuma jelenhetett meg Franciaországban, a 2010-es, Villámtolvaj című képregényével pedig egyenesen a New York Times bestseller-listájának magaslatáig sikerült törekednie. Rajzstílusa szerencsére kiválóan illeszkedik Lovecraft novellájának hangulatához, így a magyar alkotó képregénye is kiemelkedő darabja a The Lovecraft Anthology második epizódjának.

Az antológia során egyébiránt alapvetően két stílus, a kidolgozottabb akvarelles hatású rajzok és a kontrasztos, noir-beütésű illusztrációk váltják egymást, Futaki képregénye magától értetődően az előbbi kategóriába illeszkedik. A sorból egyedül a kötetet záró The Statement of Randolph Carter lóg ki, ami leginkább humoros comic stripeket idéző stílusával kissé furcsa, azonban annál szórakoztatóbb és érdekesebb vállalkozás volt mind az antológia szerkesztője, mind pedig a történet rajzolója részéről. Érdekes és üde színfoltja a kötetnek, afféle ráadás az antológia utolsó előtti története, az első rész Dagon-jához hasonlóan, néha szintén Dave Mckean stílusát idéző, sötét és realisztikus The Festival után.

A két kötet anyagának tanulságait összegezve azt kell mondanom, mindkét részhez sikerült érdekes és egyedi stílusban alkotó rajzolókat verbuválni, de talán az első kötet illusztrációi kissé változatosabbra sikeredtek. A második részben szereplő történetekhez készült rajzok ellenben jobban tükrözik vissza a hamisítatlan Lovecraft-hangulatot, és ráadásul kevésbé elkoptatott, kevésbé „mainstream” novellák kerültek terítékre. Mindkét kötetre igaz azonban, hogy mind a történeteket képregény alá rendező írók, mind a rajzolók kiváló munkát végeztek, és rendkívül igényes, Lovecraft munkásságához hű antológiát tarthatunk a kezünkben. A rajzok stílusa ugyan erősen változó, ellenben a minőség egyáltalán nem hullámzik, minden egyes adaptációt a más és más vizuális megvalósítás tesz érdekessé.

Persze mint azt már az elején gondolhatjuk, mindkét kötetnek megvannak a maga gyengepontjai is, ám ezek pusztán abból eredeztethetőek, hogy a Lovecraft műveiben megjelenő kozmikus rettenetet rendkívül nehéz hitelesen látható, kézzel fogható vizuális formába önteni. Nem csoda, hogy a legtöbb filmadaptáció képtelen arra, hogy korrekt módon adja vissza a HPL történeteit körüllengő, sötét hangulatvilágot. És habár ez gyakorta így van képregények esetében is, úgy érzem, a The Lovecraft Anthology két részének sikerült a lehetőségekhez mérten a legjobban megragadnia az eredeti történetek hátborzongató légkörét. Azt a hamisítatlan hangulatot, ami miatt a leginkább szeretjük Howard Phillips Lovecraft munkásságát.

Ez is érdekelni fog!

Black Aether magazin utórendelés A rendelési akció lezárult! A jelenlegi – és egyben utolsó – utórendelési akcióban az összes eddig megjelent Black Aether magazinból tudsz rendelni, ...
Lovecraft szemével fotópályázat – eredményhi... Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy maximálisan elégedett vagyok az első fotópályázattal. A benevezett fotógráfiák mennyisége és minősége is tökéle...
The Outsider – bemutató “Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyve...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Dajka Gábor

"Az apátia legborzalmasabb kozmikus entitásnál is rémisztőbb dolog, ami ellen úgy érzem, mindhalálig kötelességünk kitartóan küzdeni. Egy jó rémtörténet egyaránt képes megmozgatni az ember agyát, szívét és gyomrát, de a három létfontosságú szerv közül legalább kettőt mindenképp."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.