Jordan Krall – Fistful of Feet, szürreális western Lovecrafti felhanggal

Feltöltve: 2017/03/18
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A Jó, a Rossz, a Csúf és Cthulhu. Meg némi lábfétis. És böfögő pisztolyok.

Esküszöm, nem fárasztalak benneteket tovább Jordan Krall munkásságával, azonban ha már ilyen szépen összegyűltünk, gondoltam ejtenék még néhány szót a szerző 2009-ben született regényéről, a Fistful of Feet-ről, melyet nemrégiben végeztem ki, és hát… hogy is fogalmazzak?… Érdekesnek találtam.

Krall ezen kötete a korábban elemzett könyveivel ellentétben sokkal inkább egy szürreális western-tribute, mintsem horror-fikció, azonban tény és való, hogy elképesztően sajátos és bizarr módon közelíti meg az egyébként számomra sokáig vontatottnak és unalmasnak tartott vadnyugati pisztolypárbajok és vérbosszúk témakörét. Főként azért is, mert a szerzőtől megszokott stílusban ugyan, de ott bujkál a mélyén a szavakkal leírhatatlan, lovecrafti rettenet, melyet Krall a Squid Pulp Blues mintájára rendkívül egyedi és körmönfont módon épít be egy olyan történetbe, melyről első blikkre nem is gondolnánk, hogy annyira hátborzongató tud lenni, amennyire végül az lesz.

A kötet címe (Egy Markéknyi Láb) már alapvetően egy igazán elegáns utalás Sergio Leone 1964-es western-klasszikusára, az A Fistful of Dollars-ra (Egy Maréknyi Dollárért), melyből már az elején sejthetjük, hogy nagy valószínűséggel egy bizarr, szexuális elhajlásoktól túlfűtött western hommage-al lesz dolgunk. Hogy mégis hogy jön itt a képbe a lábfétis mellett Lovecraft munkássága és szellemisége, arról egy kicsit talán majd később, először nézzünk meg nagy vonalakban miről is szól maga a történet.

Jeff Powers

Jeff Powers

A sztori a nevadai sivatag közepén, egy poros kisvárosban, Screwhorse-ban játszódik, ahová egy nap furcsa látogató érkezik. A titokzatos férfi rendkívül stílusosan, maga után egy fából készült szamarat húzva toppan be a városba, és mint azt érezhetjük, ez már az elején alapvetően egy szürreális utalás a spagettiwesternek egyik legnagyobb klasszikusára, az 1966-os Django-ra, melyben Franco Nero maga után egy leharcolt koporsót vonszolva rója a sivatagot. Az idegenről hamar kiderül, hogy Calamaro-nak hívják, és magányos pisztolyhős, akinek az igazságérzete jóval erősebb a józan eszénél, és emiatt rövid úton sikerül is magát visszafordíthatatlanul belekevernie a város degenerált mocsoktól bűzlő, alvilági életébe. Azt persze már nagyon jól tudhatjuk korábbi westernfilm-élményeink kapcsán, hogy nincs olyan vadnyugati település, melynek az alvilági élete egyszerű lenne, Screwhorse pedig, mit ad Isten, különösen kemény diónak számít ebből a szempontból. Adott egy agresszív, korrupt és alapvetően gonosz természetű polgármester, egy kőgazdag gengszterfőnök és filológia-professzornak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, agresszív csatlósai. Meg egy bordélyház, ahol a meglehetősen furcsa dolgokra izguló cowboyok kellő mennyiségű pénz ellenében kiélhetik beteges hajlamaikat és gusztustalan vágyaikat. Ja, és akkor majd’ elfeledkeztem arról a Cthulhu-hívő indián közösségről, aminek a tagjai a város külterületén tábort verve borzolják a mentálisan egyébként sem teljes mértékben stabil Screwhorse-béli lakók idegeit.

A sivatagi por, mocsok, és az olcsó whisky gőze tehát alapvetően megteremti azt az igazán tökös, badass atmoszférát, amit az ember egy valamire való westerntől elvárhat, a város körül tanyázó pogány rézbőrűek furcsa rítusainak, valamint a városon belül történő, egyre bizarrabb eseményeknek köszönhetően pedig végig ott vibrál valami megfoghatatlan, torokszorító feszültség a levegőben. Eleinte persze gondolhatnánk, hogy csak a száraz, sivatagi ájer szorongatja a torkunkat, azonban hamarosan rá kell döbbennünk, hogy Screwhorse sokkal elcseszettebb hely még annál is, mint azt elsőre gondoltuk volna. Az még hagyján, hogy a teheneket tőgy helyett tintahalcsápokkal áldotta meg a Jóisten, és talán még azon sem kellene elsőre túlságosan megütköznünk, hogy a helyi gyógyszertárban a szokásos fájdalom- és lázcsillapító készítmények helyett a patikus erősen hallucinogén, pszichedelikus szereket árul. (Valamiből elvégre élni kell, és hát gyakran szokták mondani, hogy az alföldi kis településeken sem lehet mát csinálni azon kívül, hogy iszik az ember. Egy kis szórakozás meg ugye mindenkinek kijár, még a sivatag kellős közepén is.) A dolgok azonban akkor kezdenek igazán érdekesre fordulni, amikor főhősünk elszegődik mindenesnek a helyi bordélyba, ahol a nemi úton terjedő tetoválások mellett olyan furcsaságokkal találkozhatunk, mint egy hatalmas, ismeretlen eredetű tengeri csillagot saját gyermekeként nevelő prostituált, és az ő, négy alsó végtaggal megáldott munkatársa, aki történetesen a lábakra izguló, perverz lovászok kedvenc éjszakai pillangója.

Ha odafigyelünk a sztoriban történő, eleinte értelmezhetetlennek és öncélúan szürreálisnak tűnő, apró történésekre, hamar rájöhetünk, hogy a Screwhorse városában semmi sem véletlen. Minden egyes bizarr elem és Krall munkássága során visszatérő, szürreális motívum egy-egy rejtett utalás vagy geg, valamint a háttérben munkálkodó rettenetet megtestesíteni hivatott szimbólum. Ha korábban már olvastunk valamit Krall-tól (mondjuk a legutóbbi ajánlóban említett Squid Pulp Blues-t), rengeteg olyan elemet fedezhetünk fel, melyek vissza-visszatérnek az író történeteiben. Ilyenek például a csápos, mélytengeri lények (főként az óriás tintahal, melyre a főszereplő Calamaro neve is erős utalás), a szamár figurája (pl. a Krall több történetében is feltűnő „apokalipszis szamarak” ), vagy épp az író meglehetősen furcsa, már-már aggasztó kapcsolata a női lábakkal. Utóbbi a Squid Pulp Blues esetében egy végtagjait teljesen érthetetlen módon elvesztő nő formájában, a Fistful of Feet lapjain pedig főként a már említett négylábú prostituált személyében manifesztálódik.

Jogosan merülhet fel persze a kérdés, hogy mégis mitől lesz Lovecrafti egy böfögő pisztolyokkal (ha még nem említettem volna, a főhős fegyvere érthetetlen okokból kifolyólag az emberi böffentéshez hasonlatos hangot hallatva sül el), és a kelleténél több végtaggal rendelkező örömlányokkal operáló szürreális spagettiwestern? Nos, a válasz, mint Krall korábban már elemzett munkáinak esetében is, ismét az író kiváló atmoszféraépítésében, a háttérben aljas módon megbúvó, csak sejthető borzalomban keresendő. A Fistful of Feet korrupciótól és szexuális aberrációktól hemzsegő poros városkája rengeteg dologban hasonlít ugyanis a Squid Pulp Blues bűntől szennyes, modern környezetéhez. És mint ahogyan azt már említettem, a szürreális elemek egyike sem öncélú művészkedés vagy hatásvadászat, minden hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó úgy érezze, valami hatalmas, sötét, számára értelmezhetetlen és felfoghatatlan erejű erő munkálkodik a háttérben. Mi más lenne ez, ha nem maga a jó öreg, lovecrafti kozmikus rettenet avantgárd köntösbe bújtatott, modern értelmezése?

Krall iránti rajongásommal egyébiránt nem vagyok egyedül, az Alluvium nemrégiben hosszú, kimerítő elemzést közölt Dr Sébastien Doubinsky tollából az író spekulatív fikciójának mibenlétét és jelentőségét taglalva.

Ez is kiválóan bizonyítja, hogy Krall jóval több, mint hírnévre éhes, ízléstelenkedő, hatásvadász amatőr. Annak ellenére is, hogy ebben a kötetben néhol talán kicsit túltolja a bizarrabbnál bizarrabb fétisek vizuális ábrázolását.

 A Fistful of Feet azonban egyáltalán nem tekinthető még így sem olyan könyvnek, ami egyszerű, erőltetett módon szexuális degenerációval és gusztustalan perverziókkal szeretné sokkolni az olvasót, ezáltal növelve az irányába mutatott érdeklődést.  Mint azt korábban, a Squid Pulp Blues esetében már említettem, a morbiditás és az ízléstelenség alkalmazása csak egy eszköz a sok közül Krall írói kelléktárában, és műveiben alapvetően nem az egyszerű sokkhatásra hagyatkozik, mondhatni ez csak egyfajta körítés. A történeteiben érezhető feszültség sokkal inkább a felszín alatti rothadásból, a megmagyarázhatatlan eseményekből, furcsa és bizarr karakterekből fakadó, háttérben bujkáló ismeretlen borzalomból eredeztethető. A Fistful of Feet mindent összegezve egy nagyon érdekes, szórakoztató, néhol gusztustalan, néhol humoros, néhol pedig a klasszikus rémtörténetek hangulatát idézően misztikus, de mindenképp bizarr és nem mindennapi olvasmány. Nagyjából olyan, mint egy elmebeteg film forgatókönyve, amit Sergio Corbucci és David Lynch közösen rendeztek azután, hogy rátaláltak Lovecraft egy elveszett kéziratára, amit a Mester egy adag véletlenszerűen elfogyasztott varázsgomba után írt párbalyhős cowboyokról, pogány indiánokról, női lábakról, és a háttérben megbújó, ismeretlen iszonyatról. A furcsa, szürreális, (rém)álomszerű világokra, és a klasszikus B-filmekre alapvetően vevő olvasóközönség számára ismét egy olyan mű, amit csak ajánlani tudok.

Ne hagyd ki ezeket se!

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...