Skip to main content

Biztostűk és Ősi Istenek #1 – Lovecraft és a brit anarcho-punk rejtélyes találkozása

Ha szóba jön H.P. Lovecraft és a könnyűzene kapcsolata, legtöbben talán a Cthulhu-mítosz által inspirált black metal anyagokra, vagy a sötét Lovecrafti atmoszférát idéző dark ambient produkciókra gondolnak és talán nem is sejtik, hogy HPL munkássága olyan műfajok követőire is képes volt hatást gyakorolni, mint az alapvetően mindent tagadó, disszonáns brit anarcho-punk.

A Rudimentary Peni nevet viselő angol brigád a punk szcéna egyetlen olyan zenekara, akik nem pusztán egy-két dalt, hanem egy egész albumot szenteltek Howard Phillips Lovecraft munkásságának. A banda 1988-ban megjelent, Cacophony című lemeze az első daltól az utolsóig HPL és művészete körül forog, még akkor is, ha a dalszövegek tekintetében néha ez kissé ködösebb, kevésbé direkt, vagy épp első látásra mindenféle reláció nélküli formában nyilvánul meg. A lemez azonban éppen ettől az indirekt kapcsolódástól lesz a hasonló koncept-anyagokkal szemben igazán érdekes. A dalok ugyanis nem egy egybefüggő történetet mesélnek el, és nem is kizárólag Lovecraft írói munkásságából táplálkoznak, hanem minden egyes tétel más és más témát veséz ki és máshonnan közelíti meg az író műveit, vagy épp életének egy-egy bizonyos momentumát.

A lemez alig több, mint 42 perces, és 30 dal található rajta, jó punk anyaghoz hűen pedig a leghosszabb szerzemény játékideje alig haladja meg a két percet. Ha csak a dalszövegeket nézzük, az album már akkor meglehetősen változatos képet mutat, mind a dalok témáját, mind pedig a szövegeik hosszát és megfogalmazását tekintve. A csapat frontembere, az absztrakt festményeiről is ismert Nick Blinko több esetben nem vitte túlzásba a szövegírást, az Arkham Hearse című dal esetében a lírika egyenértékű a dal címével, az Architectonic and Domoinant névre keresztelt szám pedig pusztán egyetlen, ismételt mondat, a “flamelike sunset” mantrázásából áll. A lemez azonban ettől függetlenül javarészt nagyon profin átgondolt, elsőre talán nem is annyira nyilvánvaló, Lovecraft életére és munkásságára irányuló utalásokkal van teletűzdelve.

A zenei részt tekintve erősen kísérletező, sok esetben disszonáns, basszusgitár-játékra épülő anarcho-punk zenéről beszélhetünk, ami alapvetően jóval technikásabb, kimunkáltabb, és idegőrlőbb is, mint a felgyorsított rock ’n’ roll-ra épülő punk rock bandák muzsikája általában. És habár a Rudimentary Peni zenéje stílusát tekintve leginkább a Crass által megteremtett, brit anarcho-vonalon mozog, a banda hangulatát tekintve jóval experimentálisabb és sötétebb, ún. death rock-ba hajló muzsikát játszik pályatársainál. Mivel dalról dalra kivesézni meglehetősen hosszadalmas lenne az anyagot, így csak néhány olyan szerzeményt emelnék ki a sorból, melyek több szempontból is izgalmasak lehetnek az olvasók számára.

Akadnak a korongon például olyan dalok, melyek azok számára, akik legalább nagyjából tisztában vannak HPL életrajzával, egyértelmű és félreérthetetlen üzenetet hordoznak. Ilyen többek közt rögtön a lemez harmadik tétele, a The Only Child, ami afféle káoszba fulladó, pszichedelikus punk-rock utazás, melynek újból és újból ismételgetett sora („I’m a little girl”) egyértelműen Lovecraft gyermekkorában átélt traumáira céloz, és az író megrázkódtatásokkal teli, fiatalkori napjaiba enged némi bepillantást. Ilyen, konkrét utalásokra épülő dal többek közt a lemez huszonhatodik tétele is, a The Day the Universe Ceased (March 15th 1937), mely címét tekintve teljesen egyértelmű, hogy Lovecraft halálával, és az általa teremtett univerzum összeomlásával foglalkozik.

Az ehhez hasonló, nyilvánvaló életrajzi hivatkozások mellett azonban több olyan szerzeményt is találhatunk a lemezen, melyek Lovecrafti kötődése első ránézésre ködösnek, érthetetlennek tűnhet. Ilyen például az anyag tizennyolcadik dala, a Kappa Alpha Tau, melynek címe első ránézésre erősen megtévesztő. Lovecraft ugyanis 1934-ben valóban írt egy majdnem azonos, The Anthem of Kappa Alpha Tau című verset, azonban a zenekar a dal megkomponálásakor még egészen biztos, hogy nem ismerhette ezt a poémát. Graham Hill The Strange Sound of Cthulhu című könyvének lapjain ugyanis a HPL-kutató S.T. Joshi elmondásából kiderül, hogy a szóban forgó vers meglehetősen sokáig kallódott a feledés homályában, és nyomtatásban először csak 2001-ben, a The Ancient Track: The Complete Poetical Works of H.P. Lovecraft című gyűjteményes kötetben jelent meg, Joshi áldásos munkájának köszönhetően. Hill kötetében Joshi rávilágít azonban arra tényre is, mely szerint a Kappa Alpha Tau (a görög ABC K, A, és T betűi, azaz KAT, ami majdnem azonos az angol macska szó fonetikus alakjával) nevet Lovecraft egy csapatnyi macskára is használta, akik a Providence-i College street-en található otthona melletti házban éltek. Mivel a dalszövegben úgyszintén Lovecraft kedvenc, szőrös négylábúira esik utalás, ezért valószínűsíthető, hogy a dalt ez a tény, és Lovecraft 1926-os Cats and Dogs című esszéje inspirálták.

Hasonlóan Lovecraft életére reflektál a The Old Man is Not So Terribly Misanthropic című darab is, melynek szövege Gary Hill szerint Lovecraft szörnyű öregember karakterén keresztül magát az írót, az ő nem mindennapi személyiségét hivatott lefesteni. Hill itt ismét S.T. Joshira hivatkozik, mikor azt állítja, a „You do not realize how much I appreciate you” sor Lovecraft feleségének, Sonia Davis-nek HPL-el kapcsolatban írt visszaemlékezéseire utal, melyben a nő kifejti, hogy az író sosem volt képes kimondani azt, hogy igazán szereti őt, ehelyett a fentebb idézett sorhoz hasonló, ködös frázisok használatával utalgatott érzelmeire.

A lemez legérdekesebb dalának azonban mégsem ezt mondanám, sokkal inkább az Imps of the Perverse című darabot, melynek dalszövege (vagy sokkal inkább felvezető szövege) tulajdonképpen egy spoken word Lovecraft-kritika. Az énekes meglehetősen erősen bírálja a kozmikus horror mesterének munkásságát, mondván eltékozolt írói tehetségét útikönyvek írásába is fektethette volna, ezzel szolgálva az emberiség javát. Mindez persze ironikus, átvitt értelemben értendő kifakadás, mely leginkább arra mutat rá, hogyan vélekedtek kortársai a saját idejét meghaladó tehetségről, akinek sajnálatos módon csak halála után sikerült elérnie, hogy valódi géniuszát elismerjék és értékeljék.

A lemezen HPL konkrét munkásságához leginkább közelálló dalból kevesebb található, egyik, és egyben leginkább illusztris darab talán a huszonkilencedik, Shard címre keresztelt tétel, ami, mondhatni, egy palackba zárt, naplószerű üzenetként imitálja HPL írói stílusát. Ezen kívül a lemez egyik leghosszabb dala, a Musick in Diabola is inkább kötődik Lovecraft írásaihoz, mintsem életének egy bizonyos momentumához, hiszen a sokszor afféle kivehetetlen mantrázáshoz hasonlatos ének Hill-re hivatkozva több esetben is konkrétan Lovecrafti textusokból építkezik.

Mindent összegezve az 1989-es Cacophony egy rendkívül érdekes és izgalmas próbálkozás. Egy igazán furcsa, disszonáns, erősen kísérletező, sokszor idegtépő hangzású anyag. Pontosan olyan, amilyennek egy tisztességes punk hanganyagnak lennie kell. Sok, konkrétan Lovecraft-történeteket feldolgozó metállemezzel ellentétben itt bizonyos esetekben kifejezetten gondolkodni kell a dalokban meghúzódó HPL-szálon, utána járni a lehetséges válaszoknak, visszafejteni az elhintett utalásokat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az album szövegvilága afféle Lovecraft-fanatikusoknak íródott, zenés formába öntött rejtvény. Kevésbé elcsépelt és unalmas a megszokott konceptalbumoknál, és már csak a hangzást tekintve is kiemelkedő darabja a Lovecrafti alapokból építkező rockzenének. Az experimentális utazásokra fogékony HPL-rajongóknak egyértelműen csak ajánlani tudom.

A cikk megírásához saját tapasztalataim mellett főként Gary Hill The Strange Sound of Cthulhu: Music Inspired by the Writings of H. P. Lovecraft című kötetét használtam fel, melyben a szerző részletesen vesézi ki a rockzene különböző formáinak és Lovecraft munkásságának kapcsolatát.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Dajka Gábor

"Az apátia legborzalmasabb kozmikus entitásnál is rémisztőbb dolog, ami ellen úgy érzem, mindhalálig kötelességünk kitartóan küzdeni. Egy jó rémtörténet egyaránt képes megmozgatni az ember agyát, szívét és gyomrát, de a három létfontosságú szerv közül legalább kettőt mindenképp."

Egy hozzászólás érkezett erre: “Biztostűk és Ősi Istenek #1 – Lovecraft és a brit anarcho-punk rejtélyes találkozása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.