Skip to main content

Vachter Ákos – interjú

Előbb írtál verset, mint fordítottál? Mikortól nevezheted magad költőnek, és mikortól fordítónak?

Sokkal előbb írtam, mint fordítottam volna. Lehet viccesen hangzik az ilyen már gyermekkoromban is típusú kezdés, de hát ez volt. Szóval valamikor 8-10 éves korom körül írtam először verset.  A tavaszról, meg vízi madarakról szólt.  Egy papírfecnire írtam, amit aztán jól elhagytam. Akkoriban többnyire mesékkel vacakoltam, az elsőt olyan 6 évesen írtam egy antik írógépen, mert kézzel még csak nagyok ákombákomosan tudtam írni akkor. Pár évvel később egy szörnyek által megszállt szigetről szóló 50-60 oldalas kisregényt is összehoztam. Azt legalább írólapokra. Ez a papírfecnizés elég jól megmaradt, mert sosem volt nálam notesz, ezért mindig elfogadtam az utcai szórólapokat, de csak azokat szeretem, amelyiknek a hátoldala üres.

Igazából óvodás korom környékén nagymamám mániája volt, hogy állandóan Petőfitől olvasott fel nekem. Legjobban a Helység kalapácsát nem bírtam, vagy talán az Apostol-t. (Amik persze remek versek, de ötévesen?!) Valószínűleg így kerültem kapcsolatba a költészettel és távolodtam el egyszersmind az úgymond normális versektől.

Azután tizenhatéves lehettem, amikor először beleszerettem valakibe és megint írtam egy verset egy papírfecnire. Igen, ezt is elhagytam, de ez egész jó kis vers volt. Bár elég nyálas. Majd pár hónappal később egy téli estén az jutott eszembe, hogy milyen szuper lenne írni egy verses mítoszt az akkoriban nagyon menő Hódító nevű internetes stratégiai játékban lévő országomnak, amit amúgy Holtlápnak hívtak a Gyűrűk Urából. (A grafikája ennek lényegében egy excel táblázat féleség volt, semmi animáció, még egy nyomorult kép se, így elég jól jött minden képzeletet serkentő támogatás.) Úgyhogy neki is láttam és annyira jó érzés volt verset írni, hogy megint akartam és megint. Akkoriban kb. öt naponta írtam valamit.

A fordítás nem is tudom, hogy jött.  Szerintem csak ki akartam próbálni, hogy meg tudom-e csinálni. Kihívást jelentett, illetve a tartalom már adott volt, csak újra kellett írni magyarul.  Meg volt olyan, hogy valami nagyon monoton dolgot csináltam és le kellett foglalnom az agyam. Például, hogy hetekig ástam és akkor találtam egy ezerötszáz soros elbeszélő költeményt és közben azt fordítottam, hogy ne unatkozzak.

Verset fordítani egyáltalán nem olyan, mint prózát. Ahogy Kosztolányi is mondta, a versfordítás olyan, mint „gúzsba kötve táncolni”. De még is tánc. És szerintem annyi a titka, hogy egyszerűen nem kell leírni, ha nem jó. Ha vacak a rím vagy vacak a ritmus, akkor át kell húzni és újra írni. Ezért is nekem teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő lefordítani egy verset. Van, hogy hamar megy, de van, hogy egy versszak egyáltalán nem sikerül aznap, vagy egy hétig, mert egyszerűen nem találom azokat a szavakat, amiket keresek. Emlékszem, hogy a Shalott kisasszonya fordításomat kétszer készítettem el, mert az első verzióban sok helyen nem jött ki a jambikus lüktetés. Aztán rengeteg telefirkált papírfecnivel később megszületett a második verzió, ami sokkal jobb lett és meg is jelent egy rendes irodalmi folyóiratban.

Engem nagyon tud bosszantani, amikor egy nagyszerű versnek megjelenik egy vacak fordítása, mert az azt a hamis képet festi a költőről azok szemében, akik nem tudnak az adott nyelven, hogy egy béna verset írt, holott a fordítás a béna. Például amikor alapvető hibák vannak egy versfordításban, ami miatt az adott sort kapásból ki kellett volna húzni és újra kezdeni, az valahogy felzaklat. Itt szeretném megjegyezni az eredeti kérdésre válaszolva, hogy én nem vagyok és nem is tartom magam fordítónak, mert akárhogy is nézzük, ez nekem csak kedvtelés. Szeretem, mert egyfajta fura tudatállapotot tud előhozni a versfordítás és az író iránt érzett tiszteletből próbálom a lehető legjobban csinálni.

Ha meghalnék, és valaki később lefordítaná egy versemet valami idegen nyelvre és az rosszabbul hangzana, mint az eredeti, szerintem annyira ideges lennék, hogy megtalálnám és addig kísérteném, amíg nem javítja ki. Vagy bele nem őrül. Of course.

Egyszerűen azért szoktam verseket fordítani, mert nincs más, aki az adott darabot, ami nekem mondjuk nagyon tetszik, lefordítaná, vagy ha létezik valamilyen fordítás, akkor az nekem nem tetszik és ez zavar. Ja, amúgy szerintem az ember nem nevezheti magát költőnek. Maximum mások nevezhetik annak.

Honnan jön a vonzódás a klasszikus versformák iránt? A modernebb formákat nem szereted?

Nem vonzódom a klasszikus versformák iránt, inkább arról van szó, ahogy egy híres Kányádi Sándor -idézet is állítja: „a vers az, amit mondani kell”. Én meg mindig is szerettem verset mondani, akár csak magamnak. És azokat a szövegeket lehet jól mondani, amiknek van ritmusuk. Volt, hogy tíz éves koromban néha azzal ütöttem el az időt, hogy hintáztam és közben pl. a Walesi bárdok-at szavaltam. Szóval egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretem az időmértékes verselést, meg a rapet. Például az egyik kedvenc költőm Eminem.

A szabadversek sosem érdekeltek. Ezekkel általában úgy voltam, hogy rájuk néztem és láttam, hogy hosszú, nem is rímel… na lapozzunk. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de ez van. Vannak azonban kivételek. Például Tomas Tranströmer verseit – amik kifejezetten szabadversek – imádom. Vagy ott van az egyik kedvenc versem, a „tavasz/ van /és /a /kecskelábú / lufisEmber szépen /és / hangosan / fütyül” e.e. cummings-tól. Ja, ez nem a címe volt, hanem a teljes vers. És ott van még Dylan Thomas, Wales egyik leghíresebb költője, aki, ha jól tudom, úgy halt meg, hogy kiállt valakivel fogadásból egy whiskey ivó párbajra és nyert. Szóval ő írta a Do not go gentle into that good night című verset, amit nemrég a Csillagok között-ben is hallhattatok. Ez egy nagyszerű vers, de nézd meg pár kivétellel szinte bármelyik másikat tőle. Tiszta őrület.

Egyébként visszatérve Kányádi Sándorra, muszáj elmesélnem egy esetet, vagyis egy estet, amit sosem felejtek el. Történt egyszer, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vettem egy irodalmi délutánon, vagy esten. Mint néző. Ahol kortárs költők szavalták el a verseiket. Az egyik például a whiskas macskaeledelről szólt. Legalábbis szó volt benne erről is. Meg macskákról. Na mindegy. Szóval az történt, hogy jelentős késéssel megérkezett Kányádi Sándor is, aki orvosi vizsgálat miatt nem ért oda időben. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ülünk a teremben, egyszer csak kinyílik az ajtó és beviharzik egy nagyon idős úr, aki nem mond semmit, azt se, hogy jónapot, hanem kapásból belevág egy versbe, aminek még a címe is lemaradt a nagy sietségben. Majd egy olyan, de olyan mizantróp, emberiség ellenes vers következett, aminek a végén az est reanimátora percekig nem tudott mit mondani, a nézők meg csak ültek ott vérbe fagyva, hogy ez most mi volt? Nekem pedig annyira tetszett, hogy el sem tudom mondani.

Megjelent egy versesköteted, Rémálompor címen. Milyen volt a fogadtatása, elérted vele a célodat? Tervezel hasonló kiadványt a jövőben?

Igazából nem volt vele semmi különösebb célom, úgyhogy azt sikerült is elérni. Inkább azt mondhatnám, hogy a versek akartak egy könyvet maguknak, hogy legyen hol lakniuk. Mert sem a papírfecni, sem a virtuális tér nem a legmegfelelőbb lakhely egy versnek. Legjobban egy saját könyvben szeretnek lakni. Évekig követelték. És így, hogy megkapták, legalább békén hagynak.

Ami a fogadtatását illeti, azt gondolnám, hogy pozitív volt. Vagyis annak a két embernek, aki írt róla kritikát, tetszett. Legalábbis ezt feltételezem abból, hogy nem fizettem le őket. De egyébként a reklámozásával sosem foglalkoztam különösebben. Nyilván kellett volna valami bemutatót szervezni, meg felolvasást, meg ilyesmit, de az macerás, meg sok ember közé kellett volna menni, amit nem szeretek. Úgyhogy ezt nem erőltettem. És mivel lényegében magánkiadás, így kiadó se volt, aki erőltette volna. Magammal pedig kiegyeztem.

Nem olyan régen az utcán véletlenül összefutottam egy volt osztálytársammal, aki amúgy rendes költő, és ő is pont azt kérdezte, közvetlenül a mi újság után, hogy tervezek-e új kötetet. Mire rávágtam, hogy nem. Szóval most ez így áll, úgy nagyjából.

Hosszabb szünet után újra rendszeresen frissül a Rémálompor oldala és egy aktív Soundcloud csatornát is üzemeltetsz. Minek köszönhető a nyitás az online közönség felé és miért láttad szükségét, hogy „hangot adj” a munkáidnak?

Csak arról van szó, hogy pár hónapja vettem egy egész normális mikrofont, aminek a segítségével sikerült megoldani, hogy az audio bemenet nélküli laptopon is lehessen hangot rögzíteni. Nyilván USB-s mikrofonról van szó, melynek beszerzése nem igényelt komolyabb problémamegoldó képességet, csak éppenséggel elég sok más dolgom is volt, mint ezzel vacakolni.

Egyébként meg régebben is csináltam ilyet. Már, hogy felmondtam verseket. Én is szerettem például Weöres Sándor előadásában hallgatni a saját műveit. Valahogy sokkal érdekesebb, mint egy igazi színész-versmondó szájából. Lehet, hogy nem jobb, de érdekesebb. Például van fent a neten egy versem egy mókusról és egy jakról, aminek rájöttem, hogy a ritmusa pont illeszkedik a D-12 zenekar egyik számának alapjára, így pl. azt felrappeltem. Mert miért ne. Egyébként ez olyan tizennégy éve volt, úgyhogy már klasszikusnak számít, valószínűleg.

Mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával? Mely művei tetszettek meg először? Ezek versek voltak, gondolom. Vagy tévedek?

Szerintem akkoriban épp a romantika bűvöletében voltam és teljesen odáig voltam Poe-ért, Coleridge-ért, Shelley-ért, meg amúgy is sok időt töltöttem a suli könyvtárában, ahol folyton azzal zaklattam Juli nénit, a könyvtárost, hogy mindig valami nem normális könyvritkaságot kerestem, jellemzően a raktárban. Azt hiszem itt találtam az Árnyak a kapu előtt c. könyvét, mármint Lovecraftnak. Aztán persze utánanéztem, hogy ki is az író.

A Howard Phillips Lovecraft összes művei 3. kötetében és a Black Aether több számában is jelentek meg műfordításaid. Hogyan kerültél kapcsolatba a két projekttel?

Miután megjelent a három részes sorozat első kötete, már lehetett arról olvasni, hogy a harmadikba terveznek versfordításokat is. Mivel kedveltem az írót és a verseit is, gondoltam megpróbálkozom és megkeresem a kiadót. Ők a könyvsorozat szerkesztőjéhez, a néhai Tézsla Ervinhez irányítottak. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vicces dolog, ugyanis az első emailemre Ervin viszonylag hamar válaszolt és azt javasolta, hogy fussunk össze délben, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot. Ami olyan három órával később lett volna. De nem írta, hogy hol. Azt hiszem, felhívtam és mondta, hogy hát Szegeden, itt meg itt. Jó, de mondtam, én Budapesten vagyok. Ja… Sajnos végül is nem tudtunk már találkozni, de lényegében neki köszönhető, hogy a két fordításom bekerült a kötetbe.

Vachter Ákos

Aztán arról volt szó, hogy még más versfordítások is tervben vannak, de nem tudtak listát adni arról, hogy melyek lesznek benne, így én a két megjelent fordításon kívül nem is kezdtem foglalkozni másikkal, mert nem szerettem volna olyat, amit már valaki más elkészített. Végül, amikor megjelent a könyv, akkor derült ki, hogy nem volt más versfordítás.

A Black Aetherrel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a magazin főszerkesztője, Tomasics József két éve rám írt Facebookon, hogy lenne-e kedvem egy riport féleséghez a Rémálomporral, versfordításokkal kapcsolatban. Ezen jelentős mértékben meglepődtem, mert még sosem keresett meg senki ilyennel. Akkor indult el a The Black Aether Magazin is, ami meg kell, hogy mondjam, tisztára fellelkesített. Engem valahogy mindig is totál hidegen hagytak az amolyan normális irodalmi újságok. Amikben nincsenek illusztrációk szörnyekről vagy hasonlókról, az unalmas. De a The Black Aether újra meghozta a kedvem, hogy elővegyem a verseket és fordítsak. Sajnos vagy nem sajnos, de elég sok más dologgal is foglalkozom emellett, meg nem is vagyok mindig megfelelő hangulatban, úgyhogy továbbra is teljességgel kiszámíthatatlan, hogy írok-e, fordítok-e valami újat és ha igen, mikor.

Lovecraft prózája korszakalkotó, a lírája azonban sejthetően saját korában is inkább klasszikus, konzervatív értékeket képviselt. Mennyire kell odafigyelnünk a verseire, ha életművében olyan irodalmi értékeket keresünk, amelyeket jelenkorunkban is érdemes lenne megőriznünk?

Lovecraft életének korai szakaszában viszonylag klasszikus ívet futott be. Tehetsége egészen hamar megmutatkozott. Első prózáját hatévesen, első versét, az Odüsszeusz-költeményt (Poem of Ulysses) hét évesen írta. Tízéves koráig kiolvasta a görög-római műveltség lényegesebb alkotásait, melynek köszönhetően megtanult annyira latinul, hogy angolra fordította Ovidius Metamorphoses-ének első nyolcvannyolc sorát. Költészetén sok évre megtapad a római klasszicizmus hatása: életének első szakasza egy elfeledett kor bűvöletében telt, amelytől sosem volt képes megszabadulni. A kultúra iránt érzett mély tisztelete túllépett az antikvitáson és hamarosan érdeklődése Shakespeare, majd a 18. századi alkotók felé fordult. Szinte kronologikus sorrendben haladt, s az éppen aktuális költészeti ideálja megmutatkozott versein is. 1917-18 között írta meg György-korabeli disztichonos verselésben a Psychopompos-t, ami lényegében egy tíz oldal terjedelmű farkasember-történet.

Figyelme középpontjába közben a romantika, azon belül elsősorban Edgar Allen Poe művészete került, amely a legjelentősebb irodalmi hatás, amely élete folyamán érte. Mivel folyamatosan kapta a negatív kritikákat verseinek elavultsága miatt, szabadulni próbálván a 17. századi formáktól, Poe – feltehetően Ulalume című verse – hatására megírta a Nemezis-t, ami azonban nem aratott nagy sikert. A kötöttségektől való menekülés miatt egész a rímtelen „blank verse”-ig is elment és így írta meg a Natikánát.

Élete végéhez közeledtén készítette el életének legjelentősebb verses alkotását, a harminchat szonettből álló Yuggoth-i gombát (Fungi from Yuggoth), amely még a Plutó felfedezése előtti időben egy távoli kilencedik bolygóról, a Yuggoth-ról szól, ahová valamiféle térkapun keresztül utazik a főhős, hogy szembesüljön az ott lakó gombaszerű, agyevő szörnyetegekkel.

Lovecraft verseit kortársai gyakran „18. századi szemét”-nek nevezték és formai elavultsága és egyhangú tartalma miatt nem kapott igazán elismerést. August Derleth az 1971-ben megjelent válogatott versek, a Fungi from Yuggoth előszavában fel is veti a kérdést, hogy vajon miért pazarolta idejét Lovecraft ezekre az imitációs versekre, ha helyettük több rémtörténetet is írhatott volna; ugyanakkor a horror műfajában Lovecraft versei igazán sikeresnek mondhatók, még ha valódi költészeti jelentőségük nincs is.

Hogyan jelenik meg Lovecraft verseiben a sokat emlegetett „kozmikus rettenet”? Bevallom, én gyakran olvasgatom őket, de legtöbbször inkább a személyes élményeiből, életének sorsfordító mozzanataiból táplálkozó érzelmek tűnnek fel, mint a novellákra jellemző, letaglózóan mély gondolatiság. Talán – gondolom, sok más olvasójához hasonlóan – rosszul közelítem meg az író látásmódját?

A vers az a műfaj, ami talán a legközvetlenebb kapcsolatban van a költő valódi énjével. Akármit ír is, szándékos kitalációt, valódit, vagy valódinak véltet, ha mások gyakran nem is, a költő megtalálja benne önmagát. Lovecraft pedig lényegében a saját világában élt, az általa leírt szemlélet nem csupán egy lehetséges világkép, hanem saját életfelfogása volt. Másrészt akkoriban nem kaphatott annyi visszajelzést az olvasóitól, mint manapság kaphatnak az írók. Igy ezek nem tudták befolyásolni az írásait. Én azt gondolom, hogy egyszerűen csak azt írta, amit akart és nem azt, amire igény volt. Nem akart egy olvasóközönséget kiszolgálni, inkább át akart adni vagy megmutatni akart valamit. Nem hiszem, hogy volt választása.

Mivel ez nem egy élő interjú, nyugodtan becsalhatok ide egy idézetet is azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolt Lovecraft saját műveiről.

„Ami saját műveimet illeti – sajnálatos tény, de kevés a valószínűsége, hogy valaha is bármi általánosan elfogadottat produkáljak. (…) A helyzet az, hogy abszolúte semmit nem tudok mondani, amint a valós, dísztelen élet kerül szóba. (…) Nem tudom, mit gondolnak, éreznek és mondanak a különféle emberek – életük, nyelvük, értékrendjük és eljárásaik éppoly távol járnak tőlem, akár a szingalézek viselkedése és szokásai. (…) Mégis – a döntő tényező a hétköznapi életet illető érdektelenségem. Még soha, senki nem írt történetet anélkül, hogy valamiféle érzelmi késztetést ne érzett volna – nekem pedig nincs efféle késztetésem, kivéve, ha a természet rendjének megsértése… az idő, a tér és a kozmikus rend megtagadása vagy megkerülése… a téma. Hogy pontosan miért van ez így, arról sejtelmem sincs – egyszerűen így van.”

(Levél E. Hoffmann Price-nak, 1934. aug. 15., in: Howard Phillips Lovecraft összes művei III., Galamb Zoltán fordítása)

Többek között ezért is szeretem Lovecraft munkásságát. Mert abban, amit leírt, – legyen az vers vagy próza – hitt és nemcsak egy jól hangzó vagy ijesztő mesét akart mondani az olvasóknak. És valahogy kicsit én is így voltam a Rémálompor verseivel. Azért is lett a Szükségszerűtlenség Dalai az alcíme, mert ezt az egész könyvet és a benne szereplő versek nagyrészét igazából semmi nem indokolta és senki sem kérte. Hanem csakúgy lettek, mert nem volt más választásom.

Foglalkozol még a jövőben H. P. Lovecraft verseivel? Mennyire feltáratlan még idehaza ez a kultúrakincs?

Igen. Nagyon szeretném befejezni a Fungi from Yuggoth fordítását. Ez ugye 36 szonettből áll és Lovecraft költészetének csúcsa. Azt is mondhatnám, hogy a leginkább lovecrafti vers. Az első öt darabja van meg eddig és a probléma az, hogy a hatodik is megvolt. Egy papírfecnin, amit mielőtt begépelhettem volna a laptopomba, elhagytam. Egyébként mindig ettől féltem a legjobban, hogy elhagyok vagy elfelejtek valamit. Volt olyan is, hogy azt álmodtam, hogy írtam valami tökjót, de persze reggel semmire sem emlékeztem belőle. Az ember agya nyilván tudja, mivel lehet a legjobban kiszúrni a gazdájával és hát jellemzően nem szívbajos e tekintetben. Szóval remélhetőleg sikerült minél hamarabb túllendülni a hatodik darabon ismét és meg sem állni a harminchatodikig. Még ebben az életben.

Ez is érdekelni fog!

Black Aether #3 – Tartalom   MEGRENDELÉS!   Kedves Olvasó! A Black Aether magazin mérföldkőhö...
Vasas Marianna – Létszobrász Nem zárhatjuk le a mai napot anélkül, hogy magyar író versét le nem közölné az oldal, hisz művészetben, kreativitásban, de akár nyugodtan mondhatom az...
H. P. Lovecraft – Az Ünnep Soha nem szabad megfeledkezni Lovecraft költői oldaláról sem, hisz mint rímfaragó is iszonyat termékeny volt. A mai naphoz kapcsolódóan olvashatod...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Szujó Norbert

"Emberi kötelességünk cselekvésre ösztönözni azokat, akikben az alkotó szándék legkisebb lángja is ég."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.