The Dunwich Horror – bemutató

Feltöltve: 2017/04/09
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Aranyszabály: nem lehet elégszer újraolvasni a mestert. Klisés lózung az, hogy egy-egy novella újra olvasása sok év távlatából új gondolatokat tud szítani, új részletek bukkannak fel, és összefüggések más történetekkel, de Lovecraft esetében ez egy különösen megfogadandó dolog. A Rémület Dunwichben sem kivétel ez alól. Anno feledhetőnek találtam, nem éreztem egy erős történetnek, de ezúttal az egyik legpörgősebb és legvisszataszítóbb novellának találtam, és itt még csak a külsőségekről beszélünk, nem pedig az írói bravúrról ahogyan ezt a rémlátomást megteremtette: a klasszikus elvet követve, keveset mutat de azt nagyon, és amit nem látunk, ami csak felsejlik, az a legborzalmasabb.

“…Vajon azért irtózunk természetünknél fogva e teremtményektől, mert azok képesek rá, hogy testünket megsebezzék? Ó, legkevésbé sem! E rémület mélyebben gyökeredzik. Megvolt már a testet öltés előtt, s tovább élne test nélkül is. Az említett félelem tisztán szellemi természetű. Éppoly gyakran tapasztalható, mint amilyen indokolatlan korunkban, s ez azt látszik igazolni, hogy eredete visszavezethető egészen bűntelen gyermekkorunkig. E félelem kínál lehetőséget arra, hogy betekinthessünk érzékelés előtti állapotunkba, hogy legalább egy-egy pillantást vethessünk tudattalan létünk árnyékvilágába.

(Charles Lamb: Boszorkányok és egyéb éji lidércek)

 Már maga a Charles Lamb idézet annyira erős amivel a novella kezd, hogy le kell tenni a könyvet, hogy leülepedjen, és újra kell olvasni, majd megbarátkozni a gondolattal, hogy hiába nem léteznek szörnyek, a félelem tőlük valós, és az egyik legelemibb érzésünk, aminek a segítségével tanulmányozni lehet az érzékelés előtti állapotunkat, hiszen ott lapul bennünk, tapasztalat nélkül is.

Az egyik klasszikus kritika a szerzővel kapcsolatban az, hogy lassan indulnak be a történetei. Nos, lehetséges hogy itt is egy tájleírással kezd, a környezet részletes leírásával, de már itt szinte minden mondatban ott lapul a lepusztultság, és a nyomor, ami önmagában bekapcsolja a Lamb által is leírt félelmetes érzést. Ha a címadó területet kellene röviden leírnom, akkor Dunwich olyan lepusztult és belterjes terület, hogy onnan az emberek valószínűleg Innsmouthba mennének kirándulni. Ott volt egy külső tényező ami eltorzította és korrumpálta az embereket viszonylag rövid idő alatt, de ebben az esetben a belterjesség mondhatni magától tenyészett ki. Persze lehet, hogy a vidék állapotához azoknak a legendákhoz van köze, amik indián összejövetelekről, szentségtelen rítusokról és orgiába torkolló imákról szólnak. Ebben a barátságtalan közegben üti fel a fejét a Whateley família, akiknek az egyik ága a környező emberekhez képest is degeneráltabb testileg, mind lelkileg. Az ember hajlamos a szerző életében keresni kapaszkodókat egy-egy novellának az értelmezésében és mélyebb megértésében, és bizony Lovecraft sokszor merített ihletet a saját életéből. Lehet csak azt írta le amit látott, lehet hogy azt ahogyan érezte magát, persze az is lehet teljesen tudatalatti inspirációkat alkalmazott, bármelyikről is van szó, a legfrissebb sarj Wilbur Whateley életkörülményei ismerősek lehetnek Lovecraft életrajzában kutatóknak. A nagyapa mint apakép, a házi könyvtár, és a különös anya Lovecraft gyermekkorára emlékeztető nyomokat tartalmaznak.

A kicsavart faj és egzisztencia keveredés az egyik legerősebb lovecrafti motívum. Itt egy anyát maga Yog-Sothot termékenyíti meg, a nő apjának segítségével, hogy miután megszületik a gyermek, annak segítségével átengedjék a másik dimenziókból való névtelen őket, akiket még Cthulhu is csak haloványan lát. A novella tobzódik a mítosz elemeiben, és a kozmikus, interdimenzionális válság érzésben, azonban korántsem emiatt érdekes számomra az egész, ugyanis egyből két komplett történetet kap kézhez az olvasó. Önmagában Wilbur Whateley élete és vadászata a Necronomiconra megér egy rémmesét, de az ő halálával csak elkezdődik a rettenet, ami a vidékre települ láthatatlanul, büdösen, majd egyre lármásabban. Elszabadul, hogy elhozza a világvégét, mint maga az Antikrisztus.

Jézus az apját szólongatta a kereszten, egyik utolsó mondata a így szólott: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? A dunwichi horror, aki a megváltás helyett a teljes kárhozat és totális pusztulás hírnöke is apjához beszél mielőtt legyőzik:

„– Eh-y-ya-ya-yahaah… e’yayayaaaa…hgh’ aaaa:.. hgh’aaa… h’yuh…h’yuh… Segítség! Segíts!… aaa… aa… aa… Apám! Apám! Yog-Sothoth!…

A novella nem csak rengeteg mítosz elemet tartalmaz, hála Wilbur naplójának és a Necronomicon passzusainak, de szerintem még egy korábbi novellájára is visszautal, a Megnevezhetetlenre, hiszen ott is egy kecskeszerű, leírhatatlan külsejű lény születik, talán azoknak a hatására, akikre itt is névtelenül hivatkoznak. Az a lény is bizonytalan származással rendelkezik, és azzal a Randolph Carterral kerül szembe, aki abban a Kadathban jár, ami szóba kerül ebben a novellában is. Lehet egy erőltetett párhuzam, de nekem azonnal az a történet ugrott be.

Túlzás lenne azt mondanom tökéletes történet, ugyanis vannak benne olyan részek, amik szerintem nem igazán működnek. Például az öreg Whateley dialógusai, és ahogyan oldalszám pontosan megmondja, hogy a Necronomiconban hol van az a rész, ami az idézéshez szükséges. Ez olyan kiábránditóan verbalizált mód, ami teljesen megöli a hangulatot. A vénember inkább hangzik egy vidéki bumburnyáknak mint egy ravasz mágusnak, nem lehet komolyan venni, főleg hogy okkult könyvtára van, legyen az bármilyen minőségű. A pszichopomp madarakkal sem tudtam mit kezdeni, amik rendszeresen megjelennek, hogy a haldoklók lelkét megszerezzék. Stephen King egyik regényében, a The Dark Half-ban is szerepelnek ilyen lények, de azoknak a szerepük ott nem volt furcsa, nem volt megmagyarázva és a misztikum jobban működött, mint ebben a novellában, ahol mindennek oka van, maximum nincsen elmagyarázva, de “tudományosan” leírható. A lélekrabló madarak babonás eredetű jellege nagyon kilóg, ráadásul a magyar nyelvű fordításokban kecskefejőnek van fordítva a nevük, ami eléggé furcsán cseng, és előttem állandóan egy kecskét fejő ember jelent meg, nem egy madár. Egyébként szokták őket lappantyúnak, álomfilkónak és éji avagy bagoly föcskének is nevezni. Szerintem ezek is jobban hangzottak volna, viszont az egyik legádázabb részlet ezekhez a lényekhez köthetők, ahogyan Wilbur megjegyzi, hogy a kecskefejők nem szerezték meg nagyapja lelkét.

“Hangja ismét zihálásba fúlt, s Lavinia, hallván, hogyan alkalmazkodnak a ritmushoz a kecskefejők, felsikoltott. Így ment ezt több mint egy órán át, egészen a vénember végső, torokhangú hördüléséig. Dr. Houghton visszahúzta a ráncos szemhéjakat, eltakarta velük a megüvegesedett szürke szempárt, miközben a madársokaság váratlanul elcsendesedett. Lavinia sírdogált, Wilbur azonban csak kuncogott a dombok felől hangzó halk moraj közepette.

– Nem kapták el – mormolta mély basszus hangján.”

Ebben a tömör, rövid megjegyzésben bár nincs semmiféle titkos utalás, rejtett összefüggés, rendkívül hatásos.

Bár Dr. Armitage és társai száműzik a szörnyeteget, Yog-Sothot fattyát, amit a Whateley család szabadított a világra, és a történet mondhatni pozitívan zárul, nem lehetünk nyugodtak. A lényt ténylegesen elpusztítani nem sikerült, és a világképben, amit Lovecraft bemutat, abban ez a győzelem csak egy széljegyzet, a Föld és annak lakói tényleg csak kölcsön veszik egy időre ezt a helyet, és csak reménykedhetnek a gyors és kegyes végben, ami rájuk vár. Ebben nem az a szörnyűséges, ahogyan az óriási rémálomszerű monstrum a vidéket járja. Az apró, és nem agyon magyarázott részletek, amik zseniálissá teszik a világképet; a hegek a Whateley családon és a marhákon, Wilbur fogantatása, az anya eltűnése, amik után az olvasó elkezd gondolkodni a miérteken, és kellemetlenül összerezzen a lehetséges válaszokon. Tipikus H. P. Lovecraft.

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...