Skip to main content

Alan Moore & Jacen Burrows – Neonomicon (2010)

A Neonomicon a képregényes körökben afféle félistennek számító Alan Moore író és Jacen Burrows rajzoló közös, négy részes minisorozata, ami 2010-ben, az amerikai Avatar Press kiadó gondozásában került a boltok polcaira. A történet erősen kötődik mind a hét évvel korábban megjelent The Courtyard című szériához, mind a 2015-ben indult Providence-hez. A három képregény tulajdonképpen együtt alkot egy közös alapon nyugvó, erős szálakkal egybefonódó trilógiát, de a történetek külön-külön is értékelhetők és élvezhetők, különösen a HPL munkásságát jól ismerő, direkt és indirekt Lovecrafti utalások garmadára vágyó olvasók számára.

A napjaink Amerikájában játszódó történet középpontjában egy rejtélyes gyilkosságsorozat áll, mely több tekintetben erősen köthető H.P. Lovecraft írásaihoz. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol a két főszereplő szövetségi ügynök, Brears és Lamper egy kettős gyilkosság ügyében fogvatartott páciens kihallgatására készülnek, két, az általa végrehajtott rémtettekhez kísértetiesen hasonlító, friss üggyel kapcsolatban. A férfi azonban rendkívül zavarosan viselkedik, és kizárólag egy, az ügynökök számára ismeretlen, halandzsának tűnő nyelven hajlandó megszólalni. Mivel a kihallgatás gyakorlatilag semmire sem vezet, így a nyomozók kénytelenek tüzetesebben átvizsgálni az ügy hátterét, melynek eredményeképp sikerül eljutniuk egy Johnny Carcosa nevű drogdílerig, aki azonban meglehetősen rejtélyes körülmények között „elszublimál” a szövetségiek orra elől, mindössze halott anyját, valamint egy lakásnyi hátborzongatóan furcsa szexuális segédeszközt hagyva hátra maga után Red Hook-béli lepukkant otthonában. Közben minden jel arra mutat, hogy a gyilkosságok, valamint az azokkal kapcsolatba hozható gyanúsítottak valamilyen rejtélyes okból kifolyólag összefüggésbe hozhatók H.P. Lovecraft írói munkásságával.  A nyomok Carcosa otthonától egészen Salem városáig, egy okkultista szekta titkos rejtekhelyéig vezetnek, ekkorra a feszültség már szinte tapinthatóvá válik a levegőben, azonban azokra a borzalmakra, amik Salemben várnak a főszereplőkre, talán legrosszabb rémálmaiban sem számítana előre az olvasó.

Már most szeretném leszögezni, hogy a Neonomicon egyáltalán nem az a történet, amit gyenge idegzetű olvasóknak nyugodt szívvel mernék ajánlani. Habár az általam korábban olvasott (egyébként eredetileg öt évvel később indult) Providence lapjain is találkozhatunk vizuálisan meglehetősen erősnek mondható jelenetekkel, azok kutya fülének sem nevezhetők ahhoz képest, amit a Moore-Burrows páros ennek a képregénynek a lapjain képes kíméletlenül az arcunkba tolni.

A történet legbrutálisabb pontja egyértelműen a földalatti titkos fürdőhelyen végbemenő, több oldalon keresztül húzódó nemierőszak-jelenet, ami alapvetően is a leírhatatlanul felkavaró, azonban a végére szó szerint olyanná válik, mintha a pokol szabadulna el a képregény lapjain. Moore és Burrows védelmére váljék azonban, hogy egyáltalán nem céltalan, vizuális formába öntött hatásvadász iszonyatról van szó, a végletekig elborzasztó testi erőszak sokkal inkább a kozmikus rettenet egyfajta fizikai leképződése. Tulajdonképpen ez a jelenet foglal magába mindent, ami Lovecraft történeteiből explicit módon kimondva hiányzik. Míg HPL történeteinek ugyanis az ismeretlentől való rettegés adja meg igazán a velejét, addig a képregény erőssége nagyon is a profán, látható és érezhető testi fájdalom és lelki kínszenvedés vizuális megjelenítése. Nagyjából olyan ez a sztori, mint egy Edward Lee regény, azonban a Trolley No. 1852 erőszakos, azonban bizonyos szempontból talán humorosnak is nevezhető szexjeleneteivel ellentétben nyers és brutális, sokkolóan életszagú. A célja épp az, hogy az olvasó átérezze a főszereplő által átélt borzalom súlyát, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy Moore-nak és Burrows-nak tökéletesen sikerült ezt elérnie. Nagyon ritkán érzem magam fizikailag rosszul egy kitalált, grafikusan illusztrált történet olvasása közben, azonban a Neonomicon erőszakolós jelenetétől elég erőteljesen rám tört a szédülés. Nem csoda, hogy ez a képregény egy meglehetősen megosztó kiadványnak számít mind a Moore-, mind pedig a Lovecraft-rajongók körében, és az interneten olvasható véleményeket böngészve leginkább szélsőségesen negatív, vagy épp a művet egekig magasztaló pozitív értékelésekkel találkozhatunk.

Ha csak magukat a rajzokat nézzük, Burrows stílusa letisztult, nyers és lényegretörő, kifejezetten kellemetlenül képes érzékeltetni mind a testi, mind a lelki iszonyatot, ráadásul erre különösen rásegít az általa használt színek egyvelegének néhol kellemetlenül hideg hatása is. Moore scriptje és az illusztrációk tehát összességben képesek mindenféle cenzúra és szégyenérzet nélkül láttatni azt, amit Lovecraft csak ködösen írt körül műveiben, és ettől a Neonomicon lényegesen több, mint egy, a Cthulhu-mítoszba áramvonalasan simuló, észrevétlenül beépülő koppintás. Moore egyáltalán nem próbál meg Lovecraft-epigon lenni, sokkal inkább eszközként alkalmazza HPL munkásságát arra, hogy valami újat, értékeset teremtsen, mindezt azonban úgy, hogy tiszteletben tartja a Mester életművét és rendkívüli odafigyeléssel, szakértelemmel nyúl hozzá munkáihoz és életrajzához.

És hogy összességében nyugodt szívvel ajánlanám-e Lovecraft rajongóknak a Neonomicont? Igen, igen, és harmadjára is IGEN. Többek közt már magáért a rengeteg rejtett és direkt Lovecrafti utalás felkutatásáért is érdemes egy pillantást vetni Moore és Burrows minisorozatára, de természetesen az sem elhanyagolható, hogy egy kiválóan megírt detektív-horrorsztoriról beszélünk, melynek nyers és profán felszíne alatt az összefüggésekben ott bujkál az ismeretlen, ősi rettenet. Modern kori szettingje miatt kicsivel talán másabb jellegű, kevésbé szövevényes és összetett történet, mint utódja, a jelenleg befejező rész előtt álló Providence. Azonban, mint ahogyan említettem, a két minisorozat és a tizenkét részből álló Providence együtt alkot egy egész, több évtizeden átívelő történetet, ami összességében rendkívül átgondoltan és okosan megírt, szépen illusztrált sztori, ami abszolút illeszkedik a Lovecrafti kánonba anélkül, hogy elcsépelt kópia lenne, erőltetetten mímelné HPL stílusát, vagy tiszteletlen módon megpróbálná kisemmizni a Mester által hátrahagyott örökséget.

 

Ez is érdekelni fog!

The Lovecraft Arts & Sciences Council A The Lovecraft Arts & Sciences Council egy 2011-ben alapított nonprofit szervezet, székhelyük természetesen Providen...
TBA 2016/09/19 – 09/25 09.19. - A Dark Regions Press kiadványai nem csak gyönyörűek, a borítón belül is tartogatnak extr&aacut...
TBA 2016/07/18-07/24 07.18. - Miközben a világ Lovecrafti közösségének tétlenül várja, hogy kiderülj...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Dajka Gábor

"Az apátia legborzalmasabb kozmikus entitásnál is rémisztőbb dolog, ami ellen úgy érzem, mindhalálig kötelességünk kitartóan küzdeni. Egy jó rémtörténet egyaránt képes megmozgatni az ember agyát, szívét és gyomrát, de a három létfontosságú szerv közül legalább kettőt mindenképp."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.