Alan Moore & Jacen Burrows – Neonomicon (2010)

Feltöltve: 2017/04/13
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A Neonomicon a képregényes körökben afféle félistennek számító Alan Moore író és Jacen Burrows rajzoló közös, négy részes minisorozata, ami 2010-ben, az amerikai Avatar Press kiadó gondozásában került a boltok polcaira. A történet erősen kötődik mind a hét évvel korábban megjelent The Courtyard című szériához, mind a 2015-ben indult Providence-hez. A három képregény tulajdonképpen együtt alkot egy közös alapon nyugvó, erős szálakkal egybefonódó trilógiát, de a történetek külön-külön is értékelhetők és élvezhetők, különösen a HPL munkásságát jól ismerő, direkt és indirekt Lovecrafti utalások garmadára vágyó olvasók számára.

A napjaink Amerikájában játszódó történet középpontjában egy rejtélyes gyilkosságsorozat áll, mely több tekintetben erősen köthető H.P. Lovecraft írásaihoz. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol a két főszereplő szövetségi ügynök, Brears és Lamper egy kettős gyilkosság ügyében fogvatartott páciens kihallgatására készülnek, két, az általa végrehajtott rémtettekhez kísértetiesen hasonlító, friss üggyel kapcsolatban. A férfi azonban rendkívül zavarosan viselkedik, és kizárólag egy, az ügynökök számára ismeretlen, halandzsának tűnő nyelven hajlandó megszólalni. Mivel a kihallgatás gyakorlatilag semmire sem vezet, így a nyomozók kénytelenek tüzetesebben átvizsgálni az ügy hátterét, melynek eredményeképp sikerül eljutniuk egy Johnny Carcosa nevű drogdílerig, aki azonban meglehetősen rejtélyes körülmények között „elszublimál” a szövetségiek orra elől, mindössze halott anyját, valamint egy lakásnyi hátborzongatóan furcsa szexuális segédeszközt hagyva hátra maga után Red Hook-béli lepukkant otthonában. Közben minden jel arra mutat, hogy a gyilkosságok, valamint az azokkal kapcsolatba hozható gyanúsítottak valamilyen rejtélyes okból kifolyólag összefüggésbe hozhatók H.P. Lovecraft írói munkásságával.  A nyomok Carcosa otthonától egészen Salem városáig, egy okkultista szekta titkos rejtekhelyéig vezetnek, ekkorra a feszültség már szinte tapinthatóvá válik a levegőben, azonban azokra a borzalmakra, amik Salemben várnak a főszereplőkre, talán legrosszabb rémálmaiban sem számítana előre az olvasó.

Már most szeretném leszögezni, hogy a Neonomicon egyáltalán nem az a történet, amit gyenge idegzetű olvasóknak nyugodt szívvel mernék ajánlani. Habár az általam korábban olvasott (egyébként eredetileg öt évvel később indult) Providence lapjain is találkozhatunk vizuálisan meglehetősen erősnek mondható jelenetekkel, azok kutya fülének sem nevezhetők ahhoz képest, amit a Moore-Burrows páros ennek a képregénynek a lapjain képes kíméletlenül az arcunkba tolni.

A történet legbrutálisabb pontja egyértelműen a földalatti titkos fürdőhelyen végbemenő, több oldalon keresztül húzódó nemierőszak-jelenet, ami alapvetően is a leírhatatlanul felkavaró, azonban a végére szó szerint olyanná válik, mintha a pokol szabadulna el a képregény lapjain. Moore és Burrows védelmére váljék azonban, hogy egyáltalán nem céltalan, vizuális formába öntött hatásvadász iszonyatról van szó, a végletekig elborzasztó testi erőszak sokkal inkább a kozmikus rettenet egyfajta fizikai leképződése. Tulajdonképpen ez a jelenet foglal magába mindent, ami Lovecraft történeteiből explicit módon kimondva hiányzik. Míg HPL történeteinek ugyanis az ismeretlentől való rettegés adja meg igazán a velejét, addig a képregény erőssége nagyon is a profán, látható és érezhető testi fájdalom és lelki kínszenvedés vizuális megjelenítése. Nagyjából olyan ez a sztori, mint egy Edward Lee regény, azonban a Trolley No. 1852 erőszakos, azonban bizonyos szempontból talán humorosnak is nevezhető szexjeleneteivel ellentétben nyers és brutális, sokkolóan életszagú. A célja épp az, hogy az olvasó átérezze a főszereplő által átélt borzalom súlyát, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy Moore-nak és Burrows-nak tökéletesen sikerült ezt elérnie. Nagyon ritkán érzem magam fizikailag rosszul egy kitalált, grafikusan illusztrált történet olvasása közben, azonban a Neonomicon erőszakolós jelenetétől elég erőteljesen rám tört a szédülés. Nem csoda, hogy ez a képregény egy meglehetősen megosztó kiadványnak számít mind a Moore-, mind pedig a Lovecraft-rajongók körében, és az interneten olvasható véleményeket böngészve leginkább szélsőségesen negatív, vagy épp a művet egekig magasztaló pozitív értékelésekkel találkozhatunk.

Ha csak magukat a rajzokat nézzük, Burrows stílusa letisztult, nyers és lényegretörő, kifejezetten kellemetlenül képes érzékeltetni mind a testi, mind a lelki iszonyatot, ráadásul erre különösen rásegít az általa használt színek egyvelegének néhol kellemetlenül hideg hatása is. Moore scriptje és az illusztrációk tehát összességben képesek mindenféle cenzúra és szégyenérzet nélkül láttatni azt, amit Lovecraft csak ködösen írt körül műveiben, és ettől a Neonomicon lényegesen több, mint egy, a Cthulhu-mítoszba áramvonalasan simuló, észrevétlenül beépülő koppintás. Moore egyáltalán nem próbál meg Lovecraft-epigon lenni, sokkal inkább eszközként alkalmazza HPL munkásságát arra, hogy valami újat, értékeset teremtsen, mindezt azonban úgy, hogy tiszteletben tartja a Mester életművét és rendkívüli odafigyeléssel, szakértelemmel nyúl hozzá munkáihoz és életrajzához.

És hogy összességében nyugodt szívvel ajánlanám-e Lovecraft rajongóknak a Neonomicont? Igen, igen, és harmadjára is IGEN. Többek közt már magáért a rengeteg rejtett és direkt Lovecrafti utalás felkutatásáért is érdemes egy pillantást vetni Moore és Burrows minisorozatára, de természetesen az sem elhanyagolható, hogy egy kiválóan megírt detektív-horrorsztoriról beszélünk, melynek nyers és profán felszíne alatt az összefüggésekben ott bujkál az ismeretlen, ősi rettenet. Modern kori szettingje miatt kicsivel talán másabb jellegű, kevésbé szövevényes és összetett történet, mint utódja, a jelenleg befejező rész előtt álló Providence. Azonban, mint ahogyan említettem, a két minisorozat és a tizenkét részből álló Providence együtt alkot egy egész, több évtizeden átívelő történetet, ami összességében rendkívül átgondoltan és okosan megírt, szépen illusztrált sztori, ami abszolút illeszkedik a Lovecrafti kánonba anélkül, hogy elcsépelt kópia lenne, erőltetetten mímelné HPL stílusát, vagy tiszteletlen módon megpróbálná kisemmizni a Mester által hátrahagyott örökséget.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....