Skip to main content

Festői rémálmok: utazás Goya, John Martin és Finlay világába

Lovecraft ízlésének és inspirációs forrásainak újabb mélyére nyerhetünk betekintést ha tovább vizsgáljuk, hogy leveleiben és műveiben kikre hivatkozott. Vajon kik ihlették rémálmait és milyen alkotások vihették abszurd, groteszk irányba álmodozásait? Az álmokban az ember hajlamos elkalandozni más világokba, főleg amikor utazás közben szundikál el az ember, és ilyenkor egy-egy megjegyezhetetlen, fogódzkodó mentes pillanatban fantasztikus helyekre tévedhet, amik mentesek a tömegtől. Lovecraft menekült az emberi masszától, el a fantáziába, legyen az akár sötét, ijesztő, és kiszámíthatatlan. A tömeggel szemben a természet szabadsága az, ami ellentétet képez, és bizony Lovecraft kedvelte az izgalmas tájképeket. Lenyűgözve borzadt el Goya bestiális emberein, és tagzódott le később Roerich magányos hegyvonulataitól.

Lovecraft sosem vitte túlzásba a naturális ábrázolást, jobban szerette az olvasó fantáziájára bízni a hátborzongató részleteket. A festészetben is bevett módszer ez, a rejtelmeket a kereten kívülre helyezni, csak a benyomást érzékeltetni. Nem csak egy rémalakokban gazdag festmények rejthetnek misztikumot és borzalmakat, hanem a tájképek is megannyi titokkal rendelkezhetnek, legyen az az alkotás mennyeien álomszerű, avagy pokoli vízió, és Lovecraft szerintem ebben lelhette élvezetét, amikor lelkendezve ír számára fontos festőkkel kapcsolatban.

“Ezen ósdi és dögvészes hálózata a düledező kunyhóknak és rothadó kapualjakhoz képest semmi sem volt az amit valaha álmomban láthattam…”

Írta Lovecraft Maurice W. Moe-nak, angol tanár és amatőr újságíró barátjának 1923 novemberében William Hogarthal kapcsolatban, akit a 18. század Goya -jaként tartott számon.

William Hogarth (1697-1764) angol festő, grafikus, rézmetsző a modern karikatúrák előfutára volt. Apja eladósodottak börtönébe került, miután becsődölt a kávézója, amiben csak latinul lehetett volna beszélni. Lovecraft bizonyos mód élvezett volna egy ilyen helyet, de sajnos a korszellem nem rajongott ezért az ötletért. Hogarth az életének fiatal éveit egy a rabszülők gyermekeinek fenntartott telepen töltötte, szociális érzékenysége innen eredeztethető, ami később a műveiben megjelent. Hogarth nem akarta folytatni a becsődölt üzletet, inkább egy ezüstműveshez szegődött inaskén, ahol önállóan tanult rajzolni majd beiratkozott egy rajzakadémiára. Tehetségesnek bizonyult, és hamar felhívta magára a figyelmet szatirikus, moralizáló rézmetszeteivel. Időszerű, társadalmi problémákra hívta fel a figyelmet: prostitúció, korrupció és nyomor annak ellenére, hogy Anglia az egyik legvirágzóbb időszakát élte meg a tizenhetedik században.

Hogarth tette ismertté és hírhedté az olyan kerületeket mint például a St Giles, amit a “Gin Lane” névre kereszt el illusztrációin. Utca ábrázolásai bármikor elférnének Lovecraft Red Hookról szóló leírásai mellett. Lovecraft 1923-as Moe-nak írt levelében még nem is sejtette, hogy amikor beköltözik New Yorkba, személyesen is találkozhat a városi léttel együtt járó kellemetlenségekkel, amiről így ír 1933-ban, szóba hozva újra Hogarthot, William Lumley-nak címzett levelében:

“…igen, rendszeresen feltűnik a bestiális és ellenszenves aspektusa a tömegeknek, főleg a dekadens kozmopolita részein New Yorknak. Hogarth reprodukálta az igazi szubsztanciáját az életnek bizony mondom néked, és csak egy kevés képzelet kell hogy a fantáziáknak szörnyeit ismerjük fel ezen alávaló rendűeknek. Másik művész aki messzebb ment az emberi állatiasság bemutatásában, az a spanyol Goya volt!”

Lumley-ról nem sokat tudni, azon kívül hogy HPL levelező partnere volt, és írt pár verset, novellát. Lelkesedett Lovecraft és társainak műveivel kapcsolatban, egy 1933-es levelében így vélekedett:

“(Lovecraft és társai) a láthatatlan erők hiteles látnokai azon dolgok megismertetésében, amik túlságosan sötétek és mélységesek az emberi koncepciónak és felfogóképességnek…”

Rajongói elismerés is lehetne, de Lumley levelei alapján elképzelhető, hogy komolyan vette a Lovecraft által kitalált történeteket. Titokzatosabb férfi volt Lovecraftnál, kevés információ maradt fent róla, és nem sok nyomot hagyott, nem úgy mint Goya, aki lelki állapotát még a falakra is rámázolta. Lovecraft, Pickman Modelljében úgy vélekedik, hogy Goya óta nem volt még egy olyan festő, mint a fiktív Pickman aki hasonlóan tisztán tudta ábrázolni egy arcképen a merő poklot és torz karaktert. A Kutya c. történetben is megemlítődik Goya, ahol egy emberbőrbe kötött könyv illusztrációival kerül összefüggésbe, hogy akár ő is rajzolhatta volna őket.

Francisco José de Goya y Lucientes (1746-1828) spanyol festő és grafikus. Portrékat, gobelin mintákat, és egyszerűbb, de élettel telibb alkotásokat készített, udvari portré festőként is funkcionált, majd titokzatos módon megsüketült 1792-ben, és stílusa egyre komorabb, sötétebb lett. Feltehetőleg a festékanyagokban található kemikáliák okozták az egyre súlyosabb hallás romlást, ami miatt egyre drámaibb témákat festett meg, az értelmetlen erőszakot ábrázolta és a háború borzalmait. Leghíresebb művei az úgynevezett “Fekete festmények” amiket egy madridi ház falaira festett, hetet a földszintre, hetet pedig az emeletre. Innen származik az egyik leghíresebb festménye a Saturnus felfalja gyermekét, illetve a fullasztóan nyomasztó, teljesen kilátástalan “Kutya” ahol a futóhomokba süllyedt címszereplő fején, és két nagy fehér szemén kívül más nem látható, csak az üres és élettelen homoktenger.

Boszorkányokon túl a néplélek babonáit a Los Caprichos sorozatában mutatta be, itt még a rémálmok is megelevenednek. Egyszerű kis grafikák, de a horrora fogékony elme örömet tud bennük találni. Goya festményein a Fekete kecske és a boszorkány szombat is visszatérő motívumok akár csak  Lovecraft horrorjában is. Persze nem csak a figurális, megfogható eseményekkel és entitásokkal tudta Lovecraft azt embert kellemetlen mód traktálni, környezeti leírásai szürkék, de nem az unalmas stílusa miatt, hanem kihaltságuk és nyomasztó, magányos mivoltjuk okán. Ilyen például a Szín az űrből, aminek már a felütése is kényelmetlen az élettelen tér miatt, és az a szín is csak nyugtalanítani tudja az embert, főleg ha szürkére szívta az életet a környezetből.

Bár az említett novellában Salvator Rosa festményeire utal az elbeszélés elején, amikor a kihalt tájat írja le, úgy vélem John Martin nagyobb hatással lehetett rá. Végtelen horizontjai pokoli víziók, ősi, mitologikus időkre emlékeztetnek és távol vannak mindentől amit eviláginak lehetne nevezni, és ősibb bármilyen antikvitásnál. A festő ikonográfiájáról így emlékezik meg Lovecraft, ami az Elveszett Paradicsomhoz készült:

“Hálás vagyok azért hogy van egy halovány elképzelésem végre arról ki lehet az a John Martin, akiről 1922-ig fogalmam sem volt… Lovemanic ajánlására utána néztem munkáinak a N.Y. közkönyvtárban, és lenyűgözött a viharosan sötét, apokaliptikusan nemes és kataklizmatikus földöntúli erő, engem, aki úgy tűnt kézben tartom a kozmikus misztérium esszenciáját… mondhatni, Milton volt a festők között… éjszaka, hatalmas elhagyatott oszlopos csarnokok, szentségtelen mélységek és blaszfém zuhatagok, teraszos titáni városok a távolban, tájképek amiknek hátterében olyan egek csillannak meg amiket ember nem ismer, üvöltöző halandó hordák özönlenek a vége láthatatlan szennybe és ciklopszi öblök ahol Phlegethon és Archeron folytak. Ezek voltak a legfőbb benyomásaim Martin alkotásait tanulmányozva.”

Ha megnézzük Martin festményeit, megértjük Lovecraft lelkesedését, amit Vincent Starrettel, újságíró könyvgyűjtővel és ponyvaíróval osztott meg 1928-ban. Lovemanic tréfásan megnevezve Samuel Loveman amatőr újságíró és költő volt, aki annyira közeli barátja volt, hogy egy verset is írt hozzá, róla mintázta Harley Warrent a Randolph Carter vallomása című novellához, sőt, a Hypnost eredetileg neki ajánlotta az eredeti kéziratban. Szerettek könyvekről, művészetről, és az álmaikról beszélgetni, érdekes hogy nem csak nevük, de ízlésük is hasonló volt. A levél további részében John Martin életrajzával és stílusának leírásával szolgál Starettel felé, illetve méltatlankodik a korszak kritikusaival kapcsolatban akik nem ismerték el a festőt.

John Martin (1789 – 1854) angol romantikus udvari festő, metszet készítő és illusztrátor volt, művei rendkívül népszerűek voltak a műélvezők körében, de a kritikusok nem akarták őt elismerni. Hangosnak és túl maga mutogatónak találták a képeit.  Fantasztikummal és melodrámával tarkított tájképeiben nem nehéz elvarázsolva elveszni. Az Ó testamentum, John Milton művei, és a nagyszabású mitikus-epikus témák voltak rá hatással, majd olyan írókat is megihletett Lovecrafton kívül mint Jules Verne, avagy H.G. Wells. Grandiózus alkotásai a francia romantikus hullámra is inspiráló mód hatott, és  több érdemrenddel kitüntették: még I. Miklós cár is ajándékozott neki egy aranymedált, és a “pokol szájához” hasonlította műveit. Végül a fanyalgó kritikusok és a változó divat szinte a teljes feledésbe száműzte ismeretségét, az 1930-as években fedezték fel újra festményeit.

Teljesen átélhető, és átérezhető Lovecraft szenvedélyes véleménye John Martin alkotásaival kapcsolatban. Végtelen égboltok és határtalan éteri terek. Nem csoda ha letaglózták őt ezek a tájképek., és hosszasan mesél leveleiben benyomásairól.

Lovecraftot nem csak a “pokol szája” nyűgözte le, de a szürreális, mennyei égboltok is! Nicholas Roerich festményeiről könnyedén eszünkbe juthatnak az Őrület hegyei, a Más Istenek, avagy az Álomföldek is.

“Merritnek széles ismeretei vannak a misztikum felé fogékony emberekről, és közeli barátja az öreg Nicholas Roerichnek, egy orosz festőnek akinek különös Tibeti tájképeit régóta csodálom.”

A levelet egy fiatal rajongójának Robert H. Barlownak írta 1934 januárjában, akinek többször is segített az írásban. (Barátságukról bővebben: itt lehet olvasni) A levélben megemlített férfi az Abraham Merritt, szerző társ és jól kereső újságíró aki szuper realisztikusan részletes stílusával kiemelkedett a legtöbb ponyva szerző közül. Egy másik levelében amit James F. Mortonhoz írt, jobban rávilágít miért is kedvelte az akkoriban New Yorkban múzeumot nyitó Roerichet:

“A jó öreg Nick Roerich jobb a szürrealistáknál, akinek közössége a Riverside Dale és a 103. utca sarkán az egyik szentélyem a fertőzónában. Van valami abban ahogyan a perspektívával és az atmoszférával bánik, amiről más dimenziók és idegen rendszerű létezések jutnak eszembe, vagy legalábbis kapuk amik ezekhez vezetnek. Azok a fantasztikus faragott kövek a magányos hegyvidékes sivatagban, és azok a baljóslatú, szinte érző vonalai az egyenetlen csúcsoknak, és ezek felett azok a kíváncsi kockaforma építmények amik a meredek lejtőkön kapaszkodnak és felszegélyeződnek a veszélyes, tűhegyes csúcsok felé!

Nikolai Konstantinovich Rerikh (magyar kiejtéssel az eredeti neve Nyikolaj Rerih) (1874-1947) orosz festő, filozófus, teozófus, régész és emellé tudós többször is fel lett terjesztve Nobel díjra a békemozgalmi részvételéért és kezdeményezéseiért. Történelmi tárgyú festményeket készített, orosz balett darabok számára alkotott jelmezeket és díszleteket.majd egyre szürrealistább, fantasztikusabb témákra evezett az orosz zseni. Élt Finnországban és Londonban is, majd New Yorkban nyitott múzeumot. Járt Tibetben, Mongóliában, Szibériában és Kínában.. Tibet és a Himalája nagy hatással voltak rá, Rerikh hegycsúcsaiban visszaköszönnek a világ tetejét karcoló misztikus helyek. Festményeiben a néprajzi fantasztikum és a misztérium köszön vissza, tájképei egyszerű színekkel rendelkeznek, de hatásosak: álomszerű pasztellvilágok, koponya forma hegyekkel, naga szentéllyel, titokzatos csoportosulásokkal és emberiség előtti építményekkel.

Lovecraft a tehetséges, és lenyűgöző életű férfiről az Őrület hegyei című novellában emlékezik meg többízben:

“Volt valami a tájban, amitől Nyikolaj Rerih különös és torokszorító ázsiai festményeire kellett gondolnom és a még különösebb és meg torokszorítóbb leírásokra, amelyekkel az őrült arab Abdul Alhazred ecseteli a gonosz regék övezte Leng fennsíkját az iszonyatos Necronomiconban.”

“Legmagasabb csúcsok lejtőin különös képződmények. Rerih-képek meredélyein gubbasztó vén ázsiai kastélyokhoz hasonló, szabályosan függőleges oldalú, zömök, irdatlan téglatestek, függélyes-sarkos alacsony bástyafalak. “

“A fiatal Danforth hívta fel figyelmünket a magasabb csúcsok furcsán szabályos körvonalaira, a Lake említette tökéletes téglaidomokra, amelyek valóban a rejtelmes és különös Rerih-festmények felhős ázsiai ormait koronázó álomszerű ősi templomromokra emlékeztettek. Csakugyan volt valami kísértetiesen Rerih-szerű a titokzatos hegyeknek ebben a földrésznyi birodalmában. “

“Ahogy közeledtünk a gleccserek szabdalta hótakaró határa fölött vészjósló sötéten, visszautasítóan meredező ormokhoz; egyre több rendellenesen szabályos képződményt észleltünk a meredélyeken, és újra Nyikolaj Rerih különös ázsiai festményei jutottak eszünkbe.”

John Martin és Roerich két teljesen különböző stílusban, időben és módszerrel festették le álomszerű, különös tájaikat, de Lovecraft mind a két világban megtalálta az inspirációt, és megpróbálta tovább adni őket és szavakkal lefesteni, hasonló benyomást okozni az olvasónak. Ebben segítség volt Lovercraftnak, és még megannyi írónak egy fiatal férfi, Virgil Finlay, akinek neve egybeforrott a ponyva magazinok illusztrálásával. Lovecraft így méltatta két levélben is:

“Nem olyan régen volt alkalmam megismerni Finlayt és az egyik legszokatlanabb, legbriliánsabb figurának találtam. Még csak 22 éves és a szülővárosában él, a New York-i Rochesterben. Művésze az átlagtól eltérő körülmények közötti életnek mint rajzoló, hiszen ő elsősorban illusztrátor. A jövőben úgy érzem a Weird Tales csapata nagyon büszke lesz rá hogy fiatal kora óra ismerik. Minden munkája nagyon jó a WT-nél, az általad írt Lost Paradise, és a Bloch féle Faceless God grafikái különösen jók lettek. Bloch elmesélte, hogy Wright szerint az utóbbi volt a valaha legjobb illusztráció a magazin történetében, és az eredeti rajzok ott is lógnak az irodájában.”

“Kedvelem Finlay illusztrációit a két történetemhez valóban! Úgy vélem Finlay az egyik legjobb művész valaha a Weird Tales-nél. Rajzai a Dolog a küszöbönhez egy fantáziadús mestermunka. Wright nagylelkűen bemutatta nekem az eredeti grafikákat a Sötétség lakójához és a Dolog a Küszöbönhez, és sokkal hatásosabbak a reprodukcióknál!”

Előbbit Catherine L. Morrehoz, egy sci-fi író hölgyhöz címezte 1936-ban, aki elsők között volt aki ebben a műfajban írt történeteket és 1981-ben World Fantasy Award életműdíjat is kapott munkásságáért. Az utóbbi levelet pedig Peter F. Mortonhoz írta a rá következő évben.

Virgil Finlay (1914-1971) amerikai ponyva magazin illusztrátor, akinek a neve eggyé olvadt a műfajjal. 21 évesen a Weird Tales szerkesztőjének elküldött hat darab rajzot, és szinte azonnal felvette, mert a technika ahogyan rajzolt tökéletesen passzolt a műfajhoz. Nem csak belső grafikákat bíztak rá, de egy idő után a borítókat is, és kiderült nem csak pontokból álló, metszet szerű fekete-fehér alkotásokat tud készíteni. 35 éves karrierje alatt több mint 2600 illusztrációt készített, nem csak ponyva magazinokhoz, de az Abraham Merritt féle The American Weeklyhez is készített grafikákat, több mint 850-et. Később asztrológiai folyóiratoknál dolgozott. Idős korában elkezdett verseket is írni, de azok már csak poszthumusz jelentek meg. A harmincas években találkozott Lovecrafttal, akinek több novellájához is készített grafikákat. Lovecraft annyira el volt ragadtatva Finlay rajzaitól, hogy Robert Bloch egyik novellájának, a Faceless Godhoz készített rajza egy vershez is megihlette, amit Vachter Ákos fordításában Black Aether magazin negyedik számának mellékletében is megtalálható volt.

A szépség és esztétikum relatív mint az ízlésből fakadó érték: Goya fantazmagóriái, kannibalisztikus, nyomasztóan magányos képei mitől ismerhetőbbek el mint Lovecraft szörnyalakjai, fantazmagóriái? John Martin apokaliptikus festményei tagadhatatlanul csúcsteljesítmények, de kevesebbet érnének a lélekbe hatoló, lidércnyomásos benyomások amiket Lovecraft sokszor még csak le sem ír? Finlay “csak” egy ponyva illusztrátor volt, de alkotásai hatással voltak az emberekre, más rajzolókat inspirált, szerzők nagyobb kedvvel dolgozthattak ha tudták ő készít majd hozzá grafikát. Rengeteg alkotó van, akik inspirálódtak-inspirálódnak Lovecraft novellái által, és megpróbálják papírra vetni azokat a rémségeket amiket kitalált, de szerintem sosem szánta őket lerajzolhatónak, hiszen azzal már veszítenének az erejükből, elképzelhetőségükből. Nem szabad ellenállni a kísértésnek ha az ember alkotni akar, de ha az ember ihlet forrást keres, vagy csak Lovecraft bőrében érezné magát, akkor ezekhez a festőkhöz, rajzolókhoz kell fordulni, sokkal közelebb állnak ahhoz, amit Lovecraft akart érzékeltetni, bemutatni, mint a sokadik interneten fellelhető grafikus kísérletének annak, ami igazából elmondhatatlan.

Ez is érdekelni fog!

Juhász Ernő interjú A The Black Aether galériájában bőségesen szerepelnek külföldi alkotók, ideje, hogy a hazai grafikusokat is feltérképezzük, akik művészetükkel H. P. L...
Festmények Lovecraft novelláiban Mostanra elég sok Lovecraft-ihlette kép található az oldalon, ebben a cikkben viszont olyan képekről, illetve festőkről szeretnék írni, akik még Lovec...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Vidra Gyula

“Lovecraft munkásságának feldolgozása mellett az új rémálmok megteremtése a feladatunk. Azt mondják az esti híradónál nincs sokkolóbb, már nem találunk újat a nap alatt. Változtatunk ezen, bebizonyítjuk: az emberi fantázia még okozhat álmatlan éjszakákat.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.