Skip to main content

Victor LaValle – interjú

Victor LaValle tavaly a Tor.com kiadásában megjelent regényét a The Ballad of Black Tomot jelölték a 2016-os Bram Stoker Awardra és a 2017-es Hugo Awardsra is. H. P. Lovecraft The Horror at Red Hook című elbeszélése tartalma miatt megosztó írás az olvasok körében; LaValle regényét hívták úgy is, mint az újraírt Red Hook. A The Black Aether interjúsorozatában ismét Molnár András készített interjút a szerzővel. Lovecraft, “szeretet és gyűlölet”, a karakterek szerepe, reflexió a Red Hookra. És persze az elmaradhatatlan kérdés: kutyák vagy macskák. Az első és egyetlen magyar interjú a szerzővel.

 

Helló, Viktor. A The Ballad of Black Tomra fogok összpontosítani, de előtte hadd tegyek fel néhány általánosabb kérdést. Mindenekelőtt hogyan kezdtél el írással foglalkozni?

Mint a legtöbb író, olvasóként kezdtem. A legkorábbi könyves emlékem az, amikor édesanyám éjszaka felolvasta nekem a Péter és a farkast. A birtokunkban lévő kiadás illusztrált volt, és a farkast nagyon veszedelmesnek rajzolták meg. És persze rettegtem tőle és a megszállottja voltam. Biztos vagyok benne, hogy anyám agyára mentem azzal, hányszor kértem meg, hogy olvassa fel azt a könyvet, és mindig megállítottam, hogy a farkasos oldalakat lessem. De tényleg így kezdődött. Szerettem, ha átvittek egy világba és ott éltem egy darabig. A gyerekkönyvekről a képregényekre tértem át, mert könnyen hozzáférhetők voltak és végiglapozhattam a képeket, még mielőtt az összes szót megértettem volna.

Melyek a legfontosabb művek akár a weird, akár a „realista” irodalomban, amelyek az írásod stílusát alakították?

Nos, mivel a The Ballad of Black Tom lovecrafti történet, ezért bele kell vennem Lovecraft írásait a szórásba. Ez adva van. De szintén nagyon szerettem Ramsey Campbellt, különösen a korábbi történeteit, amelyekre Lovecraft akkora hatást gyakorolt. Megszállottja voltam Clive Barkernek, arra különösen emlékszem, hogy belemerültem A vér könyveibe. Arthur Machen és Algernon Blackwood, Shirley Jackson és Angela Carter, Stephen King és Peter Straub. Ezek voltak az írók, akik a legtöbbet jelentették számomra, különösen amikor fiatalabb voltam és először álmodoztam arról, hogy magam is íróvá válok.

Az írásaid mintha tartalmaznának két visszatérő vonást: a karakterek, illetve társadalmi környezetük részletes ábrázolását, illetve a természetfeletti félelmet. Ezek közül melyik jelent meg hamarabb az írásodban? Fontosabbnak tartod bármelyiküket a másiknál?

A természetfeletti félelem jött először. Amikor tizenhárom vagy tizennégy évesen történeteket írtam, rögvest belevetettem magam a lefejezésekbe meg a démoni megszállásokba, a belezésekbe és a többibe. De hol történt ilyesmi? Mi volt a környezet? Kik voltak az emberek? Abban a korai szakaszban rendszerint csak másoltam az írókat, akikért odáig voltam. Sok-sok történetem játszódott olyasféle maine-beli kisvárosokban, amilyenekről Stephen King írt, vagy talán Clive Barker és Ramsey Campbell brit környékein. De én nem ezek bármelyikéből származtam. Fekete srác vagyok a New York-i Queens-ből. Ezért idővel felismertem, hogy ha megalapozottá, valódivá és hihetővé szeretném tenni a munkásságomat, akkor el kellene kezdenem olyan emberekről és helyekről írni, amelyeket valóban ismerek, és amelyekről hozzáértéssel tudok írni. Amint elkezdtem így tenni (egyébként jócskán az egyetem utánig nem), kezdtem érezni a történeteimen, hogy a sajátjaim.

Hogyan találkoztál Lovecraft műveivel? Milyen benyomásod támadt először őt olvasva?

Emlékszem, hogy a Del Books még a ’80-as években megjelentetett puhafedeles reprint kiadásokat. A borítók szenzációhajhászok és felkavaróak voltak, csontvázszerű szerzetesekkel meg ocsmány lényekkel. Az a fajta cucc, amiért a hozzám hasonló tinédzser odavolt. Így hát megvettem azokat a könyveket a borítók miatt. Aztán elkezdtem olvasni magukat a történeteket, amelyekhez némi időbe telt hozzászoknom. A régies stílus, az ismeretlen környezet, de mégis volt valamiféle hipnotikus löket. Nem fogtam fel az egészet, de amit megértettem – testcsere, lények a tenger mélyén vagy fent a csillagokban –, az kellően magával ragadó volt ahhoz, hogy rá akarjam szánni az időt a tanulásra és a megértésre.

A The Ballad of Black Tom Lovecraft Red Hookjára való reflexió. Mi motivált abban, hogy épp ezt a novellát emeled ki újraértelmezésre? Hirtelen támadt az ötlet vagy olyasmi volt ez, amit a megvalósítása előtt már hosszú ideje terveztél?

Tudtam, hogy ha valamiféle ellentámadást készülök írni Lovecrafttal szemben, az nem szólhat egyik a Rhode Islanden játszódó történetről sem. Egyszerűen nem ismerem úgy az államot – a nagyvárosait, a parti városkáit –, hogy vitába szálljak azzal, ahogyan a dolgokat elrendezte bennük. A Red Hook viszont Brooklynban játszódott. És a mű gyatra munkát végzett a kerület bemutatásával. Én ismertem Brooklynt, ismertem Red Hookot. Utána tudtam ásni annak, mit tett Lovecraft azzal a környékkel, azokkal az emberekkel, és nekiállhattam újra elképzelni azt a világot. Aztán hamar beugrott. Azt a kisregényt két héten belül megírtam. Számomra rekord. Train Dreams címmel olvastam egy másik kisregényt Denis Johnsontól közvetlenül azelőtt, hogy írni kezdtem a könyvet. Az a könyv szintén hatalmas ihletforrást jelentett nekem.

A regényed eleven hely- és karakterleírásokat tartalmaz, és az olvasók remekül bele tudják képzelni magukat az 1920-as évek New York-jába. Végeztél előzetes kutatást a környék és a kor hűséges reprezentációja érdekében?

Végeztem némi kutatást, ami manapság azt jelentette, hogy elidőztem egy-két honlapon. Az egyikük különösen nagyszerű szolgálatot tett. Úgy hívják, digitalharlem.com. Ott átfésülhettem az anyagokat Harlem korabeli lakóinak mindennapi életéről. Szeretem a kutatásomat nem annyira a korszak nagy eseményeire összpontosítani, hanem arra, hogy a földhöz közel az emberek hogyan élik az életüket. Úgy találom, ez sokkal jobb módja annak, hogy az olvasó úgy érezze, ott van.

A The Ballad of Black Tom zárójelenete a Red Hook jól ismert tetőpontjának meglepő szubverziója. Kezdettől fogva ott volt a fejedben, vagy olyasmi, ami az írás folyamata során alakult ki?

Rögtön az elején még nem tudtam, hogy ilyen változtatást végzek az eredetihez képest. Amit tudtam, az az, hogy az eredeti végének rohadtul semmi értelme. Borzalmas. Ami miatt sokkal könnyebb volt elvetni. Például olyasmit, mint a Szín az űrből, sosem változtatnék meg ekképpen, mert az kiváló.

A történet közelebb hozza az olvasót Charles Testerhez/Black Tomhoz és Thomas Malone-hoz mint élő, valódi emberi lényekhez. Ugyanakkor nem nyerünk semmilyen rálátást Robert Suydam nézőpontjára. Megfordult a fejedben, hogy Suydamet bemutasd az olvasónak?

A kisregény második fele az, ahol vissza akartam lendülni a történetbe úgy, ahogyan Lovecraft megírta. Ez jelentette tehát Suydam bemutatását. Mindezzel együtt is úgy gondoltam, különböző módok vannak arra, hogy játsszak Suydammel a történetemben. Nem volt szükséges úgy tennem, mintha Lovecraft Suydam-verziójának ugyanolyannak kellett volna lennie, mint az enyém. Ami fontos: valójában nem sokat változtattam Suydam tervein vagy ilyesmi. Csupán eltérő kontextust adtam neki, ezért ugyanazok a tervek, sőt, időnként ugyanazok a dialógusok új értelmet nyertek.

Egyszer említetted, hogy „szereted és gyűlölöd” Lovecraftot. Mi a helyzet a „szeretem” résszel? Mi van Lovecraft írásaiban, amit az író egyes taszító attitűdjei ellenére is szeretni lehet?

Hogy nem lehet szeretni egy írót, aki megalkot egy ősi, hatalmas, csillagok közt utazó lényekből álló fajt? Ezt komolyan nem viccnek szánom. Amit a legjobban szeretek Lovecraftban, az az, hogy komolyan vette azokat a kérdéseket, amelyeket sokan elhessegetnek. Mi az emberiség szerepe? Valóban mi vagyunk a létezés középpontja? Mit tennénk, ha arra kényszerülnénk, hogy szembesüljünk önnön jelentéktelenségünkkel? Ezeken a kérdéseken nem ostobaság töprengeni. Éppenséggel a létező legfontosabbak között vannak. Tűnhet Lovecraft bármilyen együgyűnek vagy melodramatikusnak, a munkássága nem komolytalan, nem puszta szórakozás. Ez sokat ér. Hiszem, hogy Lovecraft ezért maradt fenn.

A The Ballad of Black Tom nem csupán vitába bocsátkozik Lovecraft gondolkodásával, de rá is irányítja a figyelmet a faj konstrukciójára egy fehérek dominálta társadalomban, ily módon tágabb társadalmi kérdést vet fel egy fikciós narratíva révén. Gondolod, hogy az író hordoz bármiféle társadalmi felelősséget azon túlmenően, hogy olvasóit jó kikapcsolódással vagy némi töprengenivaló rejtvénnyel látja el? Ha igen, miből áll ez a felelősség?

Minden író másmilyen lesz, néhányan arra születtek, hogy szuper szórakoztató műveket alkossanak, és ennyi lesz a munkájuk. És áldja meg őket az Isten. Ezt nehezebb elvégezni, mint amilyennek látszik. Ezért semmi esetre sem becsülném le az ilyen típusú alkotót. Csak az lehetsz, amivé válni fogsz. De igazán úgy gondolom, van érték annak a rejtett vázszerkezetnek az egyszerű megtárgyalásában, amely szerint a világ működik. Valaki jól jár azzal, ha az ilyesmi kimondatlanul marad. Azok a rendszerek keményen dolgoznak azon, hogy egyeseket lenn tartsanak, másokat pedig fenn, az egyik dolog, amin a legkeményebben dolgoznak, az az észrevétlenül maradás. Szinte bármilyen fajta igazságtalanság elkövethető, ha senki nem néz oda. Egy könyv nyilvánvalóan nem parancsolhat megálljt az igazságtalanságnak, de legalább megpróbálom bebiztosítani azt, hogy az embereknek muszáj lesz megfigyelni, mit tesznek másokkal. Az ember nem vallhatja magát ártatlannak azok után, hogy közölték vele. És ha mindezt valami szórakoztatóba tudom csomagolni, nos, akkor piszok jó munkát végeztem.

Ha valaki lovecrafti terepen bóklászik, elkerülhetetlenül szembetalálkozik a dilemmával: macskák vagy kutyák?

Macskák. Muszáj. Nem bízok meg gondolkodás nélkül az emberek vagy az állatok iránti vakhűségben.

Borítókép: Teddy Wolff

Ez is érdekelni fog!

Cool Air (1926) Howard Phillips Lovecraft 3.440 szóból álló Cool Air című novelláját 1926 februárjában írta. Nyomtatásban először a rövid életű, mindössze öt számot m...
Cool Air – bemutató Lovecraft neve hallatán nem véletlen hogy az emberek a Cthulhu mítoszra, vagy az Álomföldeken játszódó történetekre asszociálnak, és ezeket kedvelik a...
Lovecraft Brooklynban, a Red Hook A The Black Aether életrajzi sorozatának előző részében kitértem arra, hogy Howard Phillips Lovecraft novelláit gyakran valós élmények és helyszínek i...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Molnár András

Molnár András a nagyszerű Zothique blog szerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.