Skip to main content

Milyen is valójában a jó rémtörténet?

Nem hinnénk, hogy tudnánk olyan pontos megfogalmazást alkotni a rémirodalomról, ami enciklopédiai pontossággal szabná meg a zsáner határait. Még H. P. Lovecraft sem fogalmazta meg esszéiben a rémtörténetek meghatározását, annak ellenére, hogy messzemenőkig körbejárta, hogyan is alakult ki a rémtörténetek irodalma. Természetesen meg sem próbálkozunk azzal, hogy a hiányzó szócikket megalkossuk a nem létező enciklopédiába, azonban fontosnak tartjuk, hogy egy átlátható képet alkossunk arról, nekünk miben is mutatkozik meg a rémtörténetek, H. P. Lovecraft eszenciája. A saját gondolatainkat, saját érzéseinket fogalmazzuk meg és foglaljuk össze sorozatunkban, amihez Lovecraft rémtörténetekről írt esszéit is segítségül hívtuk.

Ha elolvasunk egy olyan történetet, aminek végeztével nem tudunk szabadulni a fejünkben kavargó sötét gondolatoktól, vagy éppen elgondolkodunk azon, hogy az emberiség önhittségén átlátva vajon mik leshetnek ránk az univerzumban, önkéntelenül is tudjuk, hogy rémtörténetet olvastunk. Érezzük, hogy létezésünk oly biztosnak vélt, dogmatikus elvei hamarosan elpárolognak a kozmoszban, és rádöbbenünk, hogy nem szabad olyan nagy önteltséggel tekintenünk a mélyűr felé. Nem keressük kényszeredetten a megoldásokat, mert bár egy idő után önkéntelenül is úgy érezzük, hozzáedződtünk és el tudnánk viselni az igazságot, de még sem hajszoljuk a válaszokat, mert tisztában vagyunk vele – tisztában kell lennünk vele -, hogy bármilyen a fizika törvényei felett álló természetfeletti igazságra bukkannánk is rá, annak valódi értelmét és mivoltát nem tudnánk értelmezni. Hogyan is próbálhatnánk megérteni az univerzum rejtelmeit, amikor létezésünk alapja, a fizika se tud mindenre megoldást találni. Felismerjük, ha a rémirodalom egyik alkotása kerül a kezünkbe, mert érezzük a sorok közt megbúvó rettenetet, ami kitörni készül. Megérezzük saját, egyre inkább felszínre törő félelmünket.

“(…) a rémtörténeteket nem a szerző szándéka, vagy a puszta cselekményszövés alapján kell megítélni, hanem ama érzelmi szintet érdemes alapul venni, melyet legkevésbé evilági pontján elér Ha e „csúcspont” megfelelő hatást gyakorol az olvasóra, akkor az epizód méltán tekinthető rémmesébe illőnek, függetlenül attól, mennyire prózaivá silányul a későbbiekben.“

Az irodalom tanít, a fantasztikum csak szórakoztat. Többször, több helyről lehetett már ezt a véleményt hallani. El kell ismerni, hogy a rémirodalom elsődleges célja valóban a szórakoztatás, ám ezt teszi olyan magas szinten, olyan irodalmisággal, ami megközelíti a szépirodalmi értékeket. Bármennyire is tartják az irodalmárok a szépirodalomtól egyik leginkább távolálló műfajnak a rémirodalmat, számtalan esetben bebizonyosodott, hogy az alulértékelt zsánerben ott rejtőzik a filozófiai, és igen is észre kell venni, a művészi érték is. Természetesen mindig is voltak kivételek, mindig is voltak és lesznek olyan alkotások, amik nem igazán tartalmaznak említésre méltó vagy gondolkodásra ösztönző filozófiai ütközőpontokat. Ez ellen nem is lehet semmi elvi kifogás, hiszen nincs megszabva az út a rémtörténeteknek, amin járva minden áron mély gondolatokat kell közvetíteniük az olvasó felé. Ebben az utazásban pont az a csodálatos, hogy magából a feldolgozott témakörből és az alkotó tehetségéből hajtanak ki a gondolatpalánták bennünk, olvasóban. Továbbá el kell tudni fogadni azt a tényt, hogy a rémtörténetek irodalma nem minden ember számára tudja átadni a sorok közt rejlő értékek teljes skáláját, ugyan is – ahogy H. P. Lovecraft tökéletesen kifejtette a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében, amiből gazdagon merítünk -, a kozmikus rettenet nem való mindenkinek. Bizonyos affinitással kell rendelkeznie az olvasónak ahhoz, hogy megértse és magáénak tudhassa a történetet, el tudjon szakadni a hétköznapiságtól, hogy meghallja a szoba sarkában reccsenő parkettát, vagy a kéményben elfeledett nyelven sustorgó szél hangját.

Az olvasók befogadói látásmódja az idők során sokat változott, ezért nem egy rémtörténet nevetségesnek tűnhet, vagy látszólag nem rejtőzik benne olyan mértékű rettenet, ami meghatározóan hatna az olvasóra. Éppen ezért az író tehetségén, alaposságán múlik a megfelelő érzések felszínre hozása az olvasóban, az ő feladata úgy formálni az elbeszélést, hogy az elérje szükséges hatást. Ehhez mindenképpen feltétel, hogy az alkotó kellőképpen tisztelje a zsánert, mert az olvasó megérzi a felületességet, és ha ez megtörténik, akkor az író csupán azt éri el, hogy az amúgy is alul értékelt műfaj megítélése tovább romlik.

“A valódi hátborzongató történet eszköztára nem merül ki a titokzatos gyilkosságokban, a véres csontokban, vagy a lepellel borított, lánccsörgető alakokban. Ezeket a külső, ismeretlen erőktől való lélegzetelállító és megmagyarázhatatlan iszony légköre lebegi be; s emellett kellő komolysággal és vészjóslóan sejtetni kell az emberi elmében megfoganható legborzalmasabb gyanút – a természet változhatatlan törvényeinek gonosz és különös áthágásának vagy hatálytalanításának lehetőségét, mely törvények kizárólagos véderőink a káosz és a végtelen űr démonainak támadásai ellen.”

A modern horrorral ellentétben a rémtörténet központjában nem az egyén áll. Az egyént centrumba állító horrortörténeteknél rendszeresen kiemelt figyelmet kap a materializálódott rettenet, ami egy sokkal alacsonyabb fokú félelemforrás, ráadásul legtöbb esetben csupán egy eszköz arra, hogy a karaktereknek átmeneti traumát okozzon, és még ha marad is lelki nyoma, az csupán némi depresszióval társuló szorongás. A valódi rettenetből kialakuló félelem azonban nem egy olyan felületes lelki állapot, ami az idő múlásával elhalványul, és a főszereplő – vagy akár az olvasó – képes újból szembefordulni ellenfelével, avagy kiismerve viselkedését és gyengéit legyőzhesse azt. Éppen ezért a történetbeli karakterek szerepe csupán másodlagos, ugyan is nem az ő megpróbáltatásaik állnak a középpontban, hanem a tény, az esemény, a tudat, ami őket és környezetüket a teljességgel közömbös pusztulásba taszítja. Túl kell látni a karaktereken. A személyiségek alá vannak rendelve a cselekménynek, a történetnek, minden megnyilvánulásuk a fokozódó félelemérzetet hivatott alátámasztani.

Természetesen született már jól kidolgozott, összetett karakterekre szabott rémtörténet is, ám nem ez a jellemző. A modern horror azért koncentrál karakterekre, egyénekre, életekre, sorsokra, mert sokkal inkább táplálkozik a modern, „egyéniség-központú”, szociál-, szexuálpszichológiai ismeretekből, mint azokból a sokkal ősibb, ám nem kevésbé igaz filozófiákból, amelyek a legjobb rémtörténeteket meghatározzák.  A modern horror hőseinek múltja, gyermekkora, érzelemvilága meghatározza azt a rettenetet, amit a szokatlan, hátborzongató vagy természetfeletti jelenséggel való szembesülés vált ki belőlük. A rémtörténetekben a szokatlan, hátborzongató események magukban hordozzák a rettenetnek egy olyan fajtáját és fokát, amely nem tűr ellentmondást –elsöprő erejű, kíméletlenül magával sodorja az egyént. A rémtörténet hőseinek motivációi talán egyszerűek, de olyan mértékben reálisak és általánosak – kíváncsiság, az idővel szembeni konfliktus – amikben magunkra talán nem, de emberi mivoltunkra azonnal ráismerünk.

Egyetlen fontos feladat hárul a szereplőkre: a rettenet felbukkanása által kiváltott érzelem, és ez által egy bizonyos reakció közvetítése az olvasó felé. Ez a reakció a döbbenet. A karakterek alapvetően realizmusra épülő érzései, és ezekből következő cselekményei, ennél az eseménynél teljesednek ki, és ez az egyetlen olyan helyes reakció, ami megengedhető. Gyakran olyan esetekben is a döbbenet lesz úrrá rajtunk, mikor a megszokott életünktől nem is olyan nagyon eltérő szituációba kerülünk, éppen ezért elvárható reakció ez a történet szereplői részéről is. Minden más reakció, legfőképp az olyan, ami felülkerekedik a retteneten, az olvasóban elért félelemérzetet semmisíti meg, ami által megtörik a fokozatosság.

„(…) az alkotó írásművészet feladata pusztán az események és érzületek önmagukban való kifejezése és értelmezése, függetlenül azok irányultságától és attól, hogy minek bizonyulnak – jónak vagy gonosznak, vonzónak vagy taszítónak, ösztönzőnek vagy lehangolónak; miközben a szerző mindvégig eleven és tárgyilagos krónikásként, semmint tanárként, szimpatizánsként, vagy bizonyos elvek terjesztőjeként vesz részt az alkotó folyamatban.”

A szereplőkkel való túl szoros érzelmi kapocs kialakításától tartózkodik a zsáner, és ugyan így viszonyul a morális kérdésekhez is, hiszen a feladata nem az, hogy eldöntse az idő és a tér megfoghatatlan kapcsolatából fakadó bizonyos események jók-e avagy rosszak; kizárólagos feladata azok tényszerű bemutatása. Az emberiség által létrehozott törvényeknek, az egyéneket, de akár közösségeket vezérlő céloknak, érzelmeknek nincs jelentőségük, mert azok semmisé válnak az univerzum egészére tekintve. “El kell felejteni, hogy az olyan dolgok, mint a szerves élet, a jó és a rossz, a szerelem és a gyűlölet, és az emberiségnek nevezett elhanyagolható és átmeneti faj minden helyi jellegzetessége egyáltalán létezik” A rémtörténet hű marad a természet törvényeihez és tiszteletben tartja azokat, kivéve azt az egyetlen fordulatot, ami okozója a végkifejletben kiteljesedő rettenetnek.

A rémtörténetírás egyik alappillére, hogy jó pár olyan kérdés merül fel az elbeszélés során, amire a történet végén sem kap kielégítő választ az olvasó. Ezek a kérdések nem azért maradnak megválaszolatlanul, mert az alkotó egyszerűen figyelmetlen vagy netalántán felületes és átsiklik a történet szerkezetén, hanem mert ezeknek a nyitva maradó kérdéseknek előre megtervezett szerepük van; tovább növelik a félelem érzetét. Bizonyos kérdésekre jobb nem tudni a választ, mert olyan kozmikus titkokat fednének fel, amiknek örökre rejtve kell maradniuk az emberi elme előtt, és mert egy részükre nem létezik válasz. Minden írónak tisztában kell lennie azzal, hogy az ilyen módon megválaszolatlan kérdésekre, megnevezhetetlen, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, leírhatatlan jelenségekre és eseményekre az olvasó, emberi természeténél fogva, szükségszerűen válaszokat, magyarázatokat keres. A rémtörténet legfontosabb eleme az egész szövegen végigfutó gondolatiság, ami az utolsó mondat után sem szűnik meg: maga az olvasó folytatja tovább újabb és újabb gondolattársításokkal. Ezekből a megválaszolatlan kérdésekből generálódnak azok a bizonyos sötét gondolatok, amiknek elérése a rémtörténetek egyetlen célja, és amik felerősítik genetikailag magunkban hordozott alapvető ősi félelmeinket. Ha az alkotó nem bízna az olvasók kreatív gondolkodásában, illetve a már említett az emberiségben megbúvó zsigeri félelemben és még a történet lezárta előtt megválaszolná a kérdéseket, a létrejövő felszabadító érzés, gátat vetne minden további gondolatiságnak. A legjobb rémtörténetek utolsó mondatukban olyan információkat közölnek, amik az elviselhetetlenségig fokozzák a létrejövő tudati állapotot: a kozmikus tudatlanság érzését.

Az ilyen tudati állapot eléréséhez nincs szükség naturális ábrázolásra, ezért nem jelennek meg felesleges holttestek, nem tobzódnak az olyan leírások, amik a legtöbb esetben jellemzően inkább undort keltenek az olvasóban; ezeket az elemeket visszafogottan szabad csak használni. Alapvető feladat a helyes atmoszféra megteremtése, ami a mű során folyamatosan tapintható marad. A hangulat felülkerekedik a cselekményen, mivel az olvasót egy olyan bizonyos lelkiállapotba kell hoznia az elbeszélésnek az apró utalásokkal, a folyamatosan felszínre kerülő részletekkel, kibontakozó kapcsolatokkal, ami lelkiállapot már előkészíti a valódi rettenet felbukkanását.

Folyt. köv.

Szujó Norbert & Tomasics József

A következő részben a helyes atmoszféra megteremtésének fontosságára térünk ki, ami alapvetően szükséges ahhoz, hogy a formálódó történet rémtörténetté tudjon fejlődni.

Borítókép: Henry Fuseli, The Nightmare (részlet)
Cikkünkben Galamb Zoltán fordításait használtuk fel

Ez is érdekelni fog!

Az irodalmi kompozíció A bolgár származású Maria Popova a nagyon népszerű Brian Pickings nevű irodalmi blogján publikált egy cikket több mint négy évvel ezelőtt, amiben H. P...
Gyakorlati tanácsok rémtörténetek írásához, amatőr... Bármennyire is nehéz elfogadni, és bármennyire is küzdenek ellene jó páran foggal, körömmel, a jó rémtörténet írásának vannak olyan bizonyos elvi szab...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Tomasics József

"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.