Skip to main content

Molnár András – interjú

Mikor Molnár András elfogadta a felkérést az interjúra és elküldtük neki a kérdéseket, azt gondoltuk egy sima menet lesz, ami lezajlik egy maximum két hét alatt. Azonban a válaszok egy hónap után érkeztek meg. Soha nem szoktunk senkit sürgetni, ez most is így volt, de már nagyon kíváncsiak voltunk, mert fontos kérdéseket tettünk fel Andrásnak, nem értettük miért késik, hisz mindig pontos szokott lenni.

Mikor megérkezetek a válaszok mindent megértettünk. A TBA eddigi leghosszabb interjúja készült el, ilyen szinten kimerítő válaszokat még senkitől sem kaptunk. Olyan kérdések lettek megválaszolva, amik már régóta függőben vannak, Lovecraft munkásságát és ezáltal a hazai közösséget is érintik. Az biztos, hogy a válaszok egy része hivatkozási alap lesz, többször fogjuk felemlegetni ezeket a gondolatokat.

A weird irodalom nem Lovecrafti rémirodalom. Vagy mégis? Tegyük tisztába a dolgot, a jelenkori weird fiction ugyanaz, mint amit H. P. Lovecraft így hívott? Átformálódott, átalakult és különvált Lovecraft irodalmától?

Az ilyen nagyívű kérdések zavarba hoznak, mert sosem vagyok biztos benne, hogy alkalmas vagyok a megválaszolásukra vagy egyáltalán bármiféle épkézláb válasz adására.  A „weird tale” kifejezés köztudottan Lovecrafttól ered, aki nagyjából a rémtörténet szinonimájaként utalt rá, vagyis a furcsa, azaz weird elem a nyomasztó atmoszféra keltésére alkalmas motívumokat jelentette, és Lovecraft számára az ilyen névtelen szorongás keltésére való alkalmasság volt a rémtörténet fő esztétikai ismérve. Mára a weird fogalma kibővült. A szó egyértelműen Lovecraft nyomán terjedt el, de szerintem ki is bővült. Ha elolvassuk a megkerülhetetlen Természetfeletti rettenet az irodalombant, láthatjuk, hogy a weird tale definíciója Lovecraftnál nemcsak egy irodalmi kategória leíró jellemzése, de egy értékelő kritériumrendszer is: Lovecraft voltaképpen az írja le, mi szerinte a rémtörténet (emlékszünk: nem a lánccsörgető szellem, hanem egy nyomasztó hangulat, amelyet az ismeretlen és idegen világgal való szembenézés ébreszt). Ez egyértelműen kibővült Lovecraft óta, illetve a szakirodalom különféle módokon próbálja megragadni a fogalmat. Két példa: Jeff VanderMeer a The New Weird című, már-már programmatikus novellaválogatás előszavában a new weird – ami ugye végső soron mégiscsak weird, még ha új is – megjelenésének két fő impulzusaként nevesítette egyrészt az 1960-as évek zsánerötvöző, a „magas” és az „alacsony” (populáris) irodalmat keverő törekvéseit (itt M. John Harrisont, Michael Moorcockot, J. G. Ballardot említi), valamint a Lovecraft nyomán elinduló olyan törekvéseket, amelyek jobban fókuszba helyezik a szörnyeket, nem pusztán meghatározhatatlan félelemforrásként tekintenek rájuk (itt Barkert nevezi kulcsfigurának). A másik példa a nemrég elhunyt Mark Fisher friss könyve, a The Weird and the Eerie, amelyben a szerző a weird kategóriáját úgy jellemzi röviden: „that which does not belong”, vagyis „az, ami nem tartozik ide”, tehát ami idegen mindattól, amit a szocializációnk és mindennapi emberi tapasztalataink során a normális világhoz tartozóként megszokhattunk. Talán azt lehet mondani, hogy az idegenség megmaradt, de ez nem feltétlenül jelent olyan kétségbeejtő, tébolyító fenyegetést, mint ami a lovecrafti iszonyat velejét adja (és amiért mi természetesen nagyon szeretjük őt). Ami engem illet, én a hétköznapi szóhasználatban lazán felváltva használom a weird, a horror és a rémtörténet szavakat. Ez részben abból adódik, hogy talán nem kell minden körülmények között véresen precízen megszabnom a kategóriahatárokat a kommunikációmban, részben pedig abból is, hogy én a weird irodalmat kifejezetten a nyomasztó jellege miatt szeretem, és azt az irodalmat csípem, ami valamilyen formában félelmetesnek mutatja a félelemforrást. Akad elég alkotás, amelyben szimpatizálhatunk a szörnnyel/akármivel, megszerethetjük, vagy bármi, engem az ilyen alapvetően hidegen hagy, én azt szeretem, ha a félelemforrás iszonyatos és kibillenti az emberiséget a természetben elfoglalt helyéről alkotott képzetből fakadó önhittségéből.

A magyar irodalomtörténetben lényegében egy lyuk tátong a rémirodalom és a weird teljes hiánya miatt, bár az utóbbi időben elindult a változás és a két elhanyagolt zsáner, kezd utat törni magának. Fontos, hogy betöltsük ezt a hézagot, vagy elég csupán hagyni, hogy a folyamat önmagát generálja, és ha esetleg hamvaiban hullik el, akkor annak úgy is kell maradnia? Nincs – nem volt – igény véleményed szerint ezekre a zsánerekre, vagy nem ismerik – ismerték – az olvasók?

Én nem végeztem kutatásokat ezen a téren, de reálisnak tartom Farkas Balázsnak azt a következtetését, hogy Magyarországon a történelmünkből fakadóan a rettenet kellően valós volt a mindennapokban ahhoz, hogy ne keressük a fikcióban, ezért nem alakult ki a rémtörténetnek olyan hagyománya, mint az angolszász országokban. Kicsit furcsának tartom úgy feltenni a kérdést, hogy „fontos”-e betölteni ezt a hézagot, avagy „hagyjuk” magától kibontakozni: ez a megfogalmazás azt sejteti, mintha vagy létezne valamilyen objektív, tőlünk független etikai kötelezettség (olyasmi, mint Isten parancsa a vallásokban), amelynek ha tetszik, ha nem tetszik, eleget kell tenni, vagy pedig egyáltalán nem, és akkor fölösleges bármit is tennünk az ügy érdekében. Nyilván nincs szó egyikről sem. Az, hogy a Black Aether magazinba ennyi tartalom jut, és ez nem látszik elapadni, azt mutatja, hogy létezik érdeklődés a rémtörténetre Magyarországon is mind az alkotók, mind az olvasók részéről. Szerintem kisebb rajongói közösségekben, csoportokban ez megvolt korábban is, viszont az internet szépen össze tudta boronálni ezt a forrást. A Black Aether pedig nagyon jó felület erre. Szóval a kereslet és a kínálat természetszerűleg megtalálta egymást, ha bármelyik elem hiányozna a képletből, akkor hajunkra kenhetnénk az objektív erkölcsi kötelezettségünket, illetve akár úgy kell lennie, akár nem, tényszerűen hamvaiba fog hullani a dolog. Talán az én megközelítésemben kicsit erősebb a laissez faire-elem, mert én sosem foglalkoztam a magyar szcénával. A forrásvidékről is van egy életre szóló olvasnivalóm. Ellenben a Black Aetherbe fektetett lelkesedést, energiát és áldozatot elmondhatatlanul tisztelem, és örülök, hogy valamelyest én is kiveszem a részemet belőle. És perzse az, hogy Veres Attilától az Odakint sötétebb ilyen jó visszhangot kapott és fogyást produkált, azt mutatja, hogy megvan az igény.

A kozmikus horrort sokan kozmikus léptékű horrorként értelmezik, de mennyire igaz ez? Létezik kozmikus horror a mélyűr istenei és szunnyadó giga-entitások nélkül is? Valójában miben rejlik a kozmikus rettenet, a kozmicizmus titka? Mi maga a kozmicizmus?

Az Icons of Horror and the Supernatural című könyvben Brian Stableford áttekintése nagyon jó kis képet ad a kozmikus horrorról, még a sci-fire is külön kitérővel. Itt inkább csak utalok rá, mert ehhez az interjúhoz nem áttanulmányoztam, csak átfutottam a könyvfejezetét. A kozmikus horror semmiképp sem azonosítható pusztán azzal, hogy a szörnyek a világűrből származnak, bár a világűr a maga monumentalitásával és ismeretlenségével (pláne Lovecraft idején) kétségkívül jó eszköz ennek a gondolatvilágnak a közvetítésére. Rendszerint tartozik hozzá egyfajta pesszimizmus az embernek a világegyetem rendjében betöltött helyét illetően, nevezetesen hogy távolról sem vagyunk a teremtés tündöklő és inherensen értékes koronái, ellenkezőleg, annak vagy elhanyagolható kinövései vagyunk, vagy az általunk dédelgetett álmoknál sokkalta mocskosabb eredettel bíró vadhajtásai. Ehhez kapcsolódik a tudás, a tiltott tudás motívuma: kulcsfontosságú tényező, hogy a létező valóság, egész világlátásunk alaprendszere nem az, hanem sokkal szörnyűbb, mint amit az érzékszerveinkkel és az elménkkel megtapasztalunk, és a történetben ezt valamilyen módon megtudjuk vagy megsejtjük. Azt hiszem, ezek a fő elemek, a monumentalitás és a riasztó tudás. Egyébként erről a kérdésről épp John Langan The Fishermanje gondolkodtatott el a napokban. Az ő természetfeletti tájai, amelyekről nehéz is pontosan megállapítani, hogy valamilyen valós idejű rémálom részei-e, avagy valamiféle kapun keresztül elérhető, de amúgy „rendes” fizikai tulajdonságokkal bíró alternatív valóságé, hihetetlen, letaglózó méretűként kerülnek ábrázolásra a regényben. Szóval annak ellenére, hogy nincs benne világűr meg űrbeli szörnyek, megfontolandó érvek szólnak amellett, hogy ezt a művet is „kozmikus horrornak” tekintsük.

A kozmicizmus, az embert letaglózó felismerése az univerzum döbbenetes erőinek, látszólag szöges ellentétben áll azzal a lemondásszerű közönnyel, ami a modern civilizált ember gyakori érzése. A kozmicizmus filozófiája mennyire tud hatással lenni napjainkban az olvasókra? Vagy ez a világnézet már kevés ahhoz, hogy az olvasókat megérintse a rettenet?

A filozófia szó napjainkra kicsit devalválódott. Gyakorlatilag bármilyen sarlatán vagy pszichopata sekélyes nyekkenését „filozófiának” nevezik, holott a filozófia az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseit boncolgató ismeretrendszer vagy tudomány (a nem kívánt rész törlendő). A kozmicizmust inkább egyfajta világnézeti alapállásnak, kiindulópontnak, vagy mögöttes megfontolásnak lehetne nevezni, mert átfogó nézetrendszer nem vezethető le belőle. Abból a belátásból, hogy egy személytelen, közönyös világegyetemben létezünk, és a világ nem értünk van, önmagában nem tudunk szükségszerű bizonyossággal megválaszolni olyan kérdéseket, mint például hogy milyen végső elvek szerint határozható meg a helyes magatartás, lehet-e közvetlen hozzáférésünk a valóság tárgyaihoz, avagy egyáltalán mitől ember az ember. Márpedig ezek fontos kérdések, még ha csak számunkra, kozmikus porszemek számára is.

A népszerűsítő tudományos médiumoknak köszönhetően ma már rengeteg embernek van lehetősége átesni olyan élményen, amit akár a „kozmicizmussal” való szembesülésnek is nevezhetünk. Ha például valaki lát egy csillagászati dokumentumfilmet és elhűl rajta, micsoda felfoghatatlan iszonyat és rejtély teszem azt a fekete lyuk jelensége, pláne egy szupertömegű fekete lyuké, ami egyes galaxisok középpontjában található, akkor az a „kozmicizmussal” való szembesülés. Szóval ez az élmény, biztos vagyok benne, ha nem is mindenkire, de rengeteg emberre hatással tud lenni. És ezen a széles körön túl vannak olyan emberek, akik ezt az élményt újra és újra át akarják élni a fikciós médiumok segítségével. Viszont önmagában a „kozmicizmus” élménye hamar kevés lesz ahhoz, hogy a befogadóban élénk reakciót váltson ki. Tudjuk jól, hogy Lovecraft jellemábrázolása finoman szólva is elég lapos volt, mert nála igen lecsupaszított módon az ember kozmikus jelentéktelensége volt fókuszban. Nekem semmi bajom ezzel az absztrakt horrorral, sőt, kifejezetten szívemhez szól (és ugyanígy vagyok Thomas Ligottival is), viszont teljesen megértem azokat a nézeteket, amelyek szerint fontos az az emberi-társadalmi közeg, „körítés” is, amelyben a kozmikus rettenet betör a világba, méghozzá nemcsak azért, mert sokkal izgalmasabb-szórakoztatóbb úgy a mű, ha a kozmikus rettenet kontrasztba kerül valamilyen jellemvonással (pl. a protagonista egy tuskó alfahím) vagy társadalmi jelenséggel (pl. urbanizáció), hanem mert ezzel elevenebben és emberközelibben is érzékeltethető a kozmikus rettenet pszichológiai hatása.

A kozmicizmusnál nagyobb hatással lehet az emberre, mert közvetlenül része a megélt valóságunknak, a kollektív eljelentéktelenedés élménye. Az emberi szupremácia gondolatát, azt, hogy komplexitásunknál és civilizáltságunknál fogva valamiért különlegesek vagyunk a világban, illetve élesen elkülönülünk a természeti világtól. Ez a meggyőződés a legkülönbözőbb irányokból áll ostrom alatt, elsősorban a környezetvédelmi mozgalmak felől, amelyek ökológiai szempontok alapján kérdőjelezik meg azt a gondolatot, hogy a természet csak arra való, hogy az ember kizsákmányolja, illetve a feltartóztathatatlan robotizáció folyamata felől, amelynek eredményeképpen temérdek ember válik fölöslegessé. Lovecraftnál roppant absztrakt módon jelenik meg az ember egyediségének és fensőbbségének a megkérdőjelezése, de ott van, akár az Arthur Jermynt, akár az Árnyék Innsmouth fölöttöt, akár Az őrület hegyeit vesszük, de markánsan jelen van például az Árnyék az időn túlrólban is, ma pedig, ha nem is iszonytató kozmikus fajok formájában, de a mindennapjaink részét képezi. Nem vagyok biztos benne, hogy a kozmikus fajok annyival rosszabb opciót jelentenének. Lovecraft megfogalmazott valamit, ami mostanra kézzelfogható valósággá vált. Ez igen jól tetten érhető a mai Lovecraft-kutatási irányokban, és mondanám, hogy szerepe van a populáris kultúrában való elterjedésében is, de ezt nem merem kijelenteni, ez esetben ugyanis valószínű, hogy az emberi mivoltunkról való elmélkedésnél nagyobb volt a szerepe annak, hogy Lovecraft világa kitűnően adaptálható és alakítható.

Dióhéjban tehát: a filozófia fogalmával csínján, a kozmicizmusból önmagában nem sok filozófiai premissza adódik, bár bizonyos értelemben maga is felfogható filozófiai premisszaként; a kozmicizmus élménye Lovecraft nélkül is eléri az embert, van aki vevő rá, van aki nem; az ember eljelentéktelenedése viszont húsba vágó társadalmi valóság.

Használják-e a kortárs írók a Lovecrafti kozmicizmust? Felismerhető-e napjainkban a filozófia a megjelenő irodalmi művekben?

Azoknál a követő-rajongóknál, akik egy az egyben átemelik a tartalmi elemeket Lovecraft műveiből, nyilván, de ez a legkevésbé fajsúlyos réteg, mert ők leginkább azokhoz szólnak a különféle antológiák lapjain, akiknek nem elég három kötetnyi Lovecraft-mű. A rémtörténetek világában ha egy szerző felhasználja ezt a motívumot, akkor az vagy ténylegesen Lovecraft hatása, vagy óhatatlanul annak látjuk. Hogy a rémtörténeten kívüli szerzők mennyiben alkalmazzák, azt sajnos nem tudom.

A te szemedben mit jelent, ha valaki Lovecraft „követője”? Minek kell megfelelnie egy követőnek akár a fikcióírás, akár a tényfeltárás terén?

Az irodalomban elsősorban az a fontos, hogy a mű önmagában jó legyen, ezért nem állítok kritériumokat a tekintetben, hogy minek kell megfelelnie. Legalábbis ez a normatív oldal. Ami a leíró oldalt illeti, ennek kapcsán ismételni tudom azt, amit röviden Kornya Zsolt is kifejtett a Carcosa árnyai egyik előszavában: vannak a felszínes imitátorok, és vannak, akik Lovecraft mondanivalóját saját egyéni stílusukba ültetik át. És persze van Thomas Ligotti, akit ezért a tulajdonságáért (vagyis hogy van) nagyon-nagyon szeretünk. Ami a tényfeltárást illeti, szerintem itt félrevezető Lovecraft követéséről beszélni: nem követni kell az írót, hanem tényszerűen kell feltárni az életét, illetve szöveghűen elemezni a műveit, és csak olyan következtetést levonni belőlük, amit a szöveg enged. Ez nem hűség vagy hűtlenség kérdése, hanem az irodalomtudomány elvárt hozzáállása.

Lovecraft azt vallotta, hogy a rémtörténet nem való mindenkinek, bizonyos affinitással kell rendelkeznie az olvasónak ahhoz, hogy átérezze a történetben megbúvó rettenetet. Ez szerinted is így van, vagy HPL részéről ez csupán egy „kifogás”, önigazolás arra, hogy a rémirodalom megítélése sosem volt a legkedvezőbb?

Épp a napokban tukmáltam rá a 18 éves húgomra A suttogó Cthulhu című kötetet, és minden reményem ellenére nem különösebben érintette őt meg a nyitónovella, a Suttogás a sötétbentől, pláne ahhoz képest, hogy én úgy 15 évesen – ez volt az első találkozásom Lovecrafttal – kábé alaktalanra csokiztam magam tőle. Biztos, hogy kell valami „X-faktor” vagy legalábbis egy „kattanás” ahhoz, hogy valaki vonzódjon a rémtörténetekhez, de nem mernék arra vállalkozni, hogy megtippeljem, mi lehet az. Szerencsére messze vagyunk már attól, hogy az ilyen ízlést valamiféle abnormitásnak fogja fel a többség. Azért Stephen King orbitális népszerűsége igazolja azt a közhelyet, hogy a valamiféle „kellemes borzongás” utáni vágy ott lapul mindannyiunkban, és a megfelelő tálalás és kellő távolságtartás mellett nyitottak vagyunk a riasztó, rendellenes dolgokra. A tálalás pedig nagyon is számít: Lovecraft lényegében a kiváló retorikával („A legirgalmasabb dolog…” Ugye nem kell tovább idéznem?), az ügyesen felépített cselekményszerkesztéssel és az információk megfelelő adagolásával, valamint egy misztikus, hátborzongató pszeudomitológia meglebegtetésével zseniális módon adta be a legtöbbünknek azt, hogy elmebetegre kellene félnünk magunkat egy olyan szörnytől, amelyet egy tré gőzhajóval is ki tudsz lyukasztani, és legalábbis időlegesen ártalmatlanítod vele, és ő aztán visszamegy aludni.

Ki az a kortárs író, aki szerinted Lovecraft géniuszához mérhetően kiváló? Létezik, létezhet ilyen?

Ahogy bármilyen más területen, szerintem a rémtörténetben sem termelődnek már olyan megkerülhetetlen alkotók, mint amilyen Lovecraft. Nehéz gyökeresen újat mondani, nehéz alapjaiban megújítani a zsánert. Emellett a zsenialitás és az újító erő is devalválódott: évről-évre, hónapról-hónapra jönnek ki új kötetek olyan szerzőktől, akik alapjaiban forgatják fel a zsánert, forradalmian új hangot képviselnek, stb. Nem kimondottan Lovecraft, de Stephen King a maga nemében egészen megkerülhetetlen, hiszen horrorszerzőként soha nem látott mértékben vált populárissá a műveivel, és elég sok elemző, kritikus elismeri a munkásságát, noha tudjuk, hogy például Joshi szerint alapvetően fércműveket írt, és a horror történetében csak egy mellékes epizód lesz. Ez utóbbiban nem vagyok biztos: akár szeretjük Kinget, akár nem, a jelenség mindenképpen kiemelkedő, és bérelt helye van a horrortörténelem lapjain.

Langantől a The Fisherman jól illusztrálja a fenti problémát: nagyszerű regény, de nem korszakalkotó vagy újító. Hanem egyszerűen „csak” jó. Ami persze önmagában sem kis fegyvertény. De nem olyan korban élünk, ami alkalmas lenne kitermelni olyan szellemi alkotókat, akikre „géniuszként” tekintünk. Zsenik vannak bőven, de túl sokan ahhoz, hogy kitűnjenek.

A modern irodalom a Patrick Batemanek és nem a Charles Dexter Wardok világa – miként mesélhető el egy igazán Lovecrafti történet a modern narrátor szemszögéből?

Hű, erre a kérdésre szerintem egy író jobban tudná a választ. Erre nézve nagyon visszás lenne, ha nekiállnék bármiféle direktívát adni. Inkább meghagyom azoknak az alkotóknak, akikben ez kreatív szikrát lobbant fel.

Ha Lovecraft érzelmei és félelmei érezhetően hatást gyakoroltak az elbeszélései lényegi mondanivalójára, nem lehet, hogy a kozmikus rettenet csak egyfajta „felnagyított xenofóbia”, a civilizáció végromlásától való félelem motívuma pedig csak egy konzervatív kultúraszemlélet eredménye?

Daniel José Oldernek kell lenni ahhoz, hogy valaki csak felnagyított xenofóbiát lásson Lovecraft munkásságában. Older a WFA-kampányában kibohóckodta magát, reméljük, most már megmarad a fekete nőinél és békén hagyja Lovecraftot. Lovecraft félt a változástól és az idegenségtől, gyűlölte látni, ahogy a bevándorlók fenyegetik az ő meghitt angolszász idilljét. Ettől még a művei sokkal univerzálisabb emberi kérdéseket és félelmeket pedzegetnek, ez benne a csodálatos. Elég szkeptikus vagyok Houellebecq-nek azzal a gondolatával szemben (és amit China Miéville is ismételget), hogy Lovecraftot az idegengyűlölet hozta költői transzba, de ahhoz el kellene olvasnom az erről szóló okfejtését, hogy ennél mélyebben tudjak rá reagálni. Tény, vannak nem éppen szalonképes elszólások Lovecraft írásaiban. Amikor nemrég újraolvastam a Herbert West – újjáélesztőt, akkor kissé belepirultam abba, ahogyan szegény Harlemi Füstöst a kongói majmokhoz hasonlítja. Csak mivel ez rasszizmus, ezért bevonzza korunk moralistáit, hogy tudálékosan sajnálkozzanak egyet fölött, holott valójában arról van szó, hogy Lovecraft éppúgy belevetíti a személyiségét a történetbe, mint akkor, amikor a Charles Dexter Ward esetében olyan érzelgősséggel áradozik Providence-ről Charles hazatérését ecsetelve, amihez fogható az egész kisregényben nem található. Vagyis ezek a dolgok felfoghatók úgy, hogy Lovecraft esztétikailag nem feltétlenül kívánatos módon belevetíti a személyét a műbe, ami helyenként visszatetsző eredményt produkál – ilyenek a súlyosan rasszista töltetű, a műhöz különösebb pluszt nem adó kiszólások –, máskor pedig tulajdonképpen szívmelengetően kedves – lásd a Providence-ről való érzelgést.

Abban a korban az olyan üzenetnek, mint amilyen Lovecrafté, az idegenekre való kivetítése egyáltalán nem meglepő. Abban az Egyesült Államokban járunk, amelyben a faji szegregáció legális volt – ideértve például a rasszok közötti házasodás tilalmát –, a legfelsőbb bíróság 1927-ben alkotmányosnak minősítette az elmebetegek kényszersterilizálását, és ha jól emlékszem az olvasmányaimból, egy kutató 1936-ban az eugenikai kutatásaiért a hitleri Németországból fogadott el kitüntetést. Mindezt nem kell erkölcsösnek tartani, de ez volt a kor valósága. Lovecraft annyira nem rítt ki ebből. (Na, arra azért kíváncsi lennék, mit szólhatott az NAACP 1909-es alapításához és ahhoz, hogy ebben részt vett az első fekete, aki az USA-ban doktori fokozatot szerzett.) Ebből kihozni, hogy őt az idegengyűlölet fűtötte, illetve nekiállni moralizálni a faji gondolatai miatt, nyilvánvaló agyrém.

Az Árnyék Innsmouth fölött tipikusan olyan írás, ami ki van szolgáltatva annak, hogy csak a rasszizmust olvassák bele, holott az a legfelszínesebb rétege az egész történetnek. Ez a mű az egész emberiség eredetét és jelentőségét kérdőjelezi meg, vagyis sokkal mélyebb, mint holmi puszta hőzöngés a rasszok közötti nemi kapcsolatok miatt. Bár az is tény, hogy tulajdonképpen a történet legvégső forrása a szextől való iszonyat. Hiszen ha belegondolunk, mégiscsak arról van szó, hogy azokat a mélységlakókat valakik megdugták. Ez a történet alapján nem vitás, és Lovecraft szemével több szempontból is undorító. Egyrészt az ő ábrázolásában a nemi vágy annyira elveszi az emberek eszét, annyira visszasüllyeszti őket civilizált lényből állattá, hogy még holmi nevenincs ocsmányságokkal is összefekszenek. Másrészt itt az anyagiaknak óriási szerepe volt, hiszen végül ezzel szavatolták a jó fogást, ami Innsmouth gazdaságának motorja volt. Magyarán a puszta haszonért ilyen alantasságra vetemedtek. Lovecraft számára, aki mindig ódzkodott attól, hogy túlságosan megmerítkezzen a pulpban, és aki a társadalom- és politikafilozófiáját lényegében arra építette, hogy a gépesített világban a művészet iparcikké silányul, az ilyen tett hajmeresztő bűn.

Egy szó mint száz: Lovecraft írásai ezerszer mélyebb dolgokat boncolgatnak, semhogy számottevő értelme lenne annak, hogy valakik egy egészen más kor mérvéjével nekiálljanak ítélkezni fölötte, és a munkásságát is pusztán az idegengyűlölet termékévé fokozzák le.

A David E. Schultzcal készített interjú mondhatni történelmet írt, a nemzetközi Lovecraft scene örömmel fogadta, szinte mindenki meg volt lepődve, hogy ez az interjú elkészülhetett. De ugyan ilyen örömmel fogadták a Poole és LaValle interjút is. A sorozat folytatódik, kikkel tervezel még interjút készíteni? Ki lesz a következő?

A Schultz-interjúért mindenekelőtt Józsit (Tomasics József – a szerk.) illeti az elismerés, amiért ez egyáltalán eszébe jutott és ki is járta. Ő vetette fel az ötletet, hogy feltehetnék neki kérdéseket, én pedig semmi jónak nem vagyok elrontója. Megtisztelő és öröm a számomra, ha a közönség pozitívan fogadta az interjúkat, remélem, sikerült olyan kérdéseket feltennem, amelyek az olvasók számára is érdekesek. Laird Barronnel jó lenne egy interjú, egyben aktuális is, hiszen tavaly jött ki a Swift to Chase című novellagyűjteménye (már csak épp el kéne olvasni). Alkalomadtán szívesen feltennék pár kérdést Graham Harmannek is, akinek Weird Realism című könyve szerintem legalábbis az újabb Lovecraft-kutatások közül a legzseniálisabb alkotás. Túl nagy távlatokban nem merek tervezni, egyrészt mert ezeket a dolgokat részben úgyis az aktuális megjelenések hozzák, másrészt emellett lekötnek az Azilumba szánt fordításaim és persze a saját blogomat is időnként szeretném frissíteni. Mindezt nehezíti az is, hogy elég tetvedék tempóban írok, ami elég perverz kombó, tekintve, hogy alapvetően a megélhetési és a hobbitevékenységeim is jelentős mértékben az íráshoz kapcsolódnak. Apropó, Azilum, tessék lelkesen várni az elkövetkező számokat, mert lesz bennük egy-két egész pikáns érdekesség. Szokás szerint. (Az Azilum magazin utórendelési akciója még mindig tart, elérheted itt. – a szerk.)

Interjúid során visszatérő kérdés, ezért ezt a kérdést neked is fel kell tennünk: kutyák vagy macskák?

Hehe, erre az egy kérdésre azért számítottam. Igen, ezt a kis bulváros cukiságbombát be szoktam rakni az interjúk végére, mert ennyi könnyedség szerintem belefér, miközben a maga módján karakteresen lovecrafti, tehát profilba is vág. Ami engem illet, rühellem a kutyákat. Félreértés ne essék, nem bántanám őket, de alapvetően utálom őket. Határozottan macskapárti vagyok, méghozzá részben a nekik amúgy alaptalanul tulajdonított „személyiségjegy” miatt – vagyis hogy szélsőségesen önzők –, részben pedig azért, mert az egyetlen macskaféle, amelyik öncélúan öl. Kis cukipofa a gondoskodó reflexet kiváltó nagy szemeivel, és erre szórakozásból végighentel egy egész utcát, olykor pedig komplett fajokat irt ki. Azért túl közeli kapcsolatot velük sem ápolok, mert a gondoskodó készségeim, khm, elcsökevényesedtek, emellett félek a parazitáktól. Mondjuk amikor ebbe belegondolok egy macskára nézve, kicsit mindig el is szomorodik a bennem élő gyermek, hogy miért nem mentem parazitológusnak.

Ez is érdekelni fog!

Black Aether #3 – Tartalom   MEGRENDELÉS!   Kedves Olvasó! A Black Aether magazin mérföldkőhö...
TBA Kvízjáték-sorozat decemberi fődíj sorsolás... Elérkeztünk a decemberi kvízjáték végéhez, ezért kisorsoltuk a főnyereményt, ami a Kitűzőshop felajánlásával egy egyedi mintás póló, ami nem kerül ker...
John Langan – interjú Helló, John. A The Fisherman elnyerte a This is Horror Év Regénye díját 2016-ban, most pedig a Bram Stoker-díjat a Kimagasló Regényteljesítményért. G...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Szujó Norbert

"Emberi kötelességünk cselekvésre ösztönözni azokat, akikben az alkotó szándék legkisebb lángja is ég."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.