Skip to main content

Odakint sötétebb – Vidra Gyula véleménye

Akik olvasták korábban Veres Attila munkáit, joggal várták az első regényét, ami ketyegő bombaként izzott hogy végre megjelenhessen, és berobbanjon a horror, és fantasy rajongók könyvespolcaira. Izgultam, amikor a kezeim közé kaparintottam a csinos kis kötetet, hogy vajon milyen hatással lesz rám, ha egyáltalán elér nálam valamit, de második olvasatra bizony nem csak az elfogult lelkesedés beszél belőlem, amikor az Odakint sötétebb című könyvet azzal méltatom, hogy zseniális írás. Lovecrafti szempontból is működik, ami nem csak a csápos kis lényeknek köszönhető, hanem állandóan a háttérben felsejlő rettenetnek, és a regény kozmikus világképének köszönhetően. Akinek van elég esze, a történet végére öngyilkos lesz, csak az őrültek várják meg hogy a világ vége elérkezzen, hogy a nemlétbe zuhanjanak a tébolyultak a halál helyett. Számomra olyan volt, mint egy repeszgránát. Első körben levitte a fejemet, utána pedig az apró lövedékeket kellett kiszedegetnem az agyamból, hogy összerakva újabb értelmezéseket fedezzek fel a történetben.

Maga a történet nem kifejezetten bonyolult, és nem is a megcsavart narratíva okoz meglepetéseket, hanem az összetettsége, rétegzettsége, és a rengeteg apró nyom, amik a cselekmény végkifejletét sejtetik. Ezek felfedezése a második olvasás alkalmával párszor arra késztetett, hogy letegyem a könyvet, hogy összevarjam a regény egymástól különállónak tűnő, de pókhálószerűen összefonodó szálakat… pedig az elbeszélő, Gábor arról a vonatról még le sem szállt, ami a névtelen, csupán Eseményterületnek nevezett megye felé tartott, ahol a cellofoidák megjelentek a nyolcvanas évek elején, a baglyok helyén. Amik talán sosem azok voltak, amiknek látszódtak, főleg hogy az egyik cellofoida az egyik Twin Peaks szereplő nevét viseli. Metapoén-e vagy nem, engem széles vigyorra késztetett. A lények lényegében csápokkal rendelkező pókok, ami valljuk be, duplán kiveri a biztosítékot az emberben, hiszen így egyszerre gondol az ember a nyolc,- és a fejlábakúakra. Pedig jámbor polipszerű lények, viselkedésre inkább a lajhárokra emlékeztetnek, fákról lógnak, bújósak, és semmi ijesztő nincs bennük, csak az a tény, hogy érkezésük a megye életét felzaklatta, és idegenségük félelmet okoz, no meg aki allergiás rájuk, azok jó ideig elbúcsúzhatnak a nyugodt alvástól. Mint az olvasói is, aki olvassa a velük kapcsolatos történeteket, beszámolókat, ahogy várakoznak valamire, ami már régen eljött, csak mi nem vettük észre.

A könyvben végbemenő kistérségi apokalipszisnek nem csak a cellofoidák okozta rémtörténetek adják a félelmetes keretet, sokkal elborzasztóbb, ahogy az emberek bánnak velük; a kicsinyesség és a félelem, ami a megnemértésből, és az idegentől való riadalomból jön. Ezt a fajta agresszióval berögzült ostoba viselkedést mindannyian ismerjük, és így a regény társadalomkritikaként is működik, ami a horrornak is az egyik sajátja. Szerencsére a magyar környezet nem csak egy olcsó effekt, hogy a történet érdekesebbnek akarjon tűnni, hogy olyan kellemesen otthonosan vicceskedő legyen a mindenki által ismert vidéki elemeknek hála, hanem ez szerves része a történetnek a világ bemutatásában, a különböző hazai és külföldi médiumok álhírei és riportjai miatt, amik a celofoidák hatását mutatják be Magyarországra, és persze a világra nézve. Üditő színfoltok a fejezetek elején ezek a kis szegmensek, részletek. Veres Attila őrületesen kreatív módon mutatja be könyvének mikro univerzumát, ahol a városi legendák, illetve a helyi rémtörténetek nem csak a bizarr vidéki folklór részei, hanem talán párhuzamos dimenziók maradványai, próféciái és mítoszai.

Gábor már a történet első felében olyan kérdéseken mélázik, amik a történet kulcsmotívumai lesznek: a nyelv, az apaság, és a valahová tartozás. A történet második felében a nyelv mint egy álomban észrevétlenül megszűnik számítani, elveszíti sajátosságait, ami kifejezetten érdekessé válik, ha megnézzük Gábor mennyire nem szeret angolul beszélni. Nem csak Gábor érzi úgy, hogy az apja mint egy üres, fekete folt hiányzik az életéből, de nemezise is, amikor találkozik az apjával, akkor rájön létezésének értelmére. Míg a könyv elején Gábor idegennek érzi magát, és örülne tartozhatna valahová, ha egy vérvonal szerves része lehetne, végül a mindenséget fogadja magába, megszámlálhatatlan életet és nem csak tovább visz egy nemzedéket, de konkrétan meg is teremt egy komplett világot.

Mintha nem is egy alternatív Magyarországon/világban járnánk, hanem az egész könyvön belüli létezés csak Gábor szubjektuma lenne, és nem csak a narrációja  a világról: mint egy álomban, ami sosem szembesül azzal, hogy “csak” egy álom. Talán ő az a pók, aminek álmának töredékei vagyunk, amin a regény végén gondolkodik, és az sem véletlen hogy a Gábor név egyik jelentése: Isten.

No persze a regény világában az istennek levés azért nem egy olyan nagyon komoly szint a saját világképében: a mi univerzumunk csak egy szánalmas töredéke a létezésnek, ez bizony tipikus Lovecrafti kozmológia, és Gábor ezt csak azért tudja meg, mert meg kell tudnia egy nála sokkal nagyobb, szeszélyes létezésnek hála. Ezt Veres Attila egyszerre hátborzongatóan, és szórakoztatóan teszi meg. Ez persze sokakat zavarhat, az önironizál stílus, de én kifejezetten élveztem ezt a könnyed, de semmiképpen sem komolytalan hangnemet.

Persze nem mehetek el amellett, hogy akadnak azért olyan dolgok amik nekem annyira nem tetszettek, de ezeket hibaként nem tudnám felróni, hiszen ez teljesen magánvélemény, mint például a spangli szó állandó használata, amitől a szöveg kicsit pongyolább hatású lett minden komolysága és alázata ellenére, illetve az összetört szívű Gábor hogyan lesz Rita helyett Léna szerelme. Így a korábbi lamentációi és vágyai komolytalanabbnak tűnnek, és Léna felé való érzéseit is nehéz elfogadni, hogyan szerethet bele valakibe ennyire rövid idő alatt. Persze ezek csak nüansznyi problémák voltak, amik szerintem másokat nem fognak zavarni.

Gratulálok Veres Attilának ezért az élményért amit a könyve okozott! Remélem az Agave nem fog várni a következő nagyobb könyves rendezvényig, hogy további történetei megjelenjenek, és bele sem merek gondolni milyen lesz majd egy érettebb, összeszedettebb, tapasztaltabb regénye! Mert momentán nem csak magának tette fel a lécet, hanem nekünk is, a Black Aether többi írójának!

 

Ez is érdekelni fog!

Tartozunk-e felelősséggel egymást iránt, az amatőr... Nem vagyok gyakorlott elmélkedő, a saját gondolataim közt is csapongok, ezért talán nem is helyén való a felelősség szót használnom a címben, mert ha ...
Veres Attila- Odakinn sötétebb Ha rendszeresen olvasod a The Black Aether online magazint, akkor minden bizonnyal tudod, hogy Veres Attilának hamarosan meg fog jelenni az Odakinn Sö...
Black Aether #3 A Black Aether #3 magazin elkészült! A magazin harmadik része, ami a jövője szempontjából mér...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Vidra Gyula

“Lovecraft munkásságának feldolgozása mellett az új rémálmok megteremtése a feladatunk. Azt mondják az esti híradónál nincs sokkolóbb, már nem találunk újat a nap alatt. Változtatunk ezen, bebizonyítjuk: az emberi fantázia még okozhat álmatlan éjszakákat.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.