Odakint sötétebb – Vidra Gyula véleménye

Feltöltve: 2017/07/22
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Akik olvasták korábban Veres Attila munkáit, joggal várták az első regényét, ami ketyegő bombaként izzott hogy végre megjelenhessen, és berobbanjon a horror, és fantasy rajongók könyvespolcaira. Izgultam, amikor a kezeim közé kaparintottam a csinos kis kötetet, hogy vajon milyen hatással lesz rám, ha egyáltalán elér nálam valamit, de második olvasatra bizony nem csak az elfogult lelkesedés beszél belőlem, amikor az Odakint sötétebb című könyvet azzal méltatom, hogy zseniális írás. Lovecrafti szempontból is működik, ami nem csak a csápos kis lényeknek köszönhető, hanem állandóan a háttérben felsejlő rettenetnek, és a regény kozmikus világképének köszönhetően. Akinek van elég esze, a történet végére öngyilkos lesz, csak az őrültek várják meg hogy a világ vége elérkezzen, hogy a nemlétbe zuhanjanak a tébolyultak a halál helyett. Számomra olyan volt, mint egy repeszgránát. Első körben levitte a fejemet, utána pedig az apró lövedékeket kellett kiszedegetnem az agyamból, hogy összerakva újabb értelmezéseket fedezzek fel a történetben.

Maga a történet nem kifejezetten bonyolult, és nem is a megcsavart narratíva okoz meglepetéseket, hanem az összetettsége, rétegzettsége, és a rengeteg apró nyom, amik a cselekmény végkifejletét sejtetik. Ezek felfedezése a második olvasás alkalmával párszor arra késztetett, hogy letegyem a könyvet, hogy összevarjam a regény egymástól különállónak tűnő, de pókhálószerűen összefonodó szálakat… pedig az elbeszélő, Gábor arról a vonatról még le sem szállt, ami a névtelen, csupán Eseményterületnek nevezett megye felé tartott, ahol a cellofoidák megjelentek a nyolcvanas évek elején, a baglyok helyén. Amik talán sosem azok voltak, amiknek látszódtak, főleg hogy az egyik cellofoida az egyik Twin Peaks szereplő nevét viseli. Metapoén-e vagy nem, engem széles vigyorra késztetett. A lények lényegében csápokkal rendelkező pókok, ami valljuk be, duplán kiveri a biztosítékot az emberben, hiszen így egyszerre gondol az ember a nyolc,- és a fejlábakúakra. Pedig jámbor polipszerű lények, viselkedésre inkább a lajhárokra emlékeztetnek, fákról lógnak, bújósak, és semmi ijesztő nincs bennük, csak az a tény, hogy érkezésük a megye életét felzaklatta, és idegenségük félelmet okoz, no meg aki allergiás rájuk, azok jó ideig elbúcsúzhatnak a nyugodt alvástól. Mint az olvasói is, aki olvassa a velük kapcsolatos történeteket, beszámolókat, ahogy várakoznak valamire, ami már régen eljött, csak mi nem vettük észre.

A könyvben végbemenő kistérségi apokalipszisnek nem csak a cellofoidák okozta rémtörténetek adják a félelmetes keretet, sokkal elborzasztóbb, ahogy az emberek bánnak velük; a kicsinyesség és a félelem, ami a megnemértésből, és az idegentől való riadalomból jön. Ezt a fajta agresszióval berögzült ostoba viselkedést mindannyian ismerjük, és így a regény társadalomkritikaként is működik, ami a horrornak is az egyik sajátja. Szerencsére a magyar környezet nem csak egy olcsó effekt, hogy a történet érdekesebbnek akarjon tűnni, hogy olyan kellemesen otthonosan vicceskedő legyen a mindenki által ismert vidéki elemeknek hála, hanem ez szerves része a történetnek a világ bemutatásában, a különböző hazai és külföldi médiumok álhírei és riportjai miatt, amik a celofoidák hatását mutatják be Magyarországra, és persze a világra nézve. Üditő színfoltok a fejezetek elején ezek a kis szegmensek, részletek. Veres Attila őrületesen kreatív módon mutatja be könyvének mikro univerzumát, ahol a városi legendák, illetve a helyi rémtörténetek nem csak a bizarr vidéki folklór részei, hanem talán párhuzamos dimenziók maradványai, próféciái és mítoszai.

Gábor már a történet első felében olyan kérdéseken mélázik, amik a történet kulcsmotívumai lesznek: a nyelv, az apaság, és a valahová tartozás. A történet második felében a nyelv mint egy álomban észrevétlenül megszűnik számítani, elveszíti sajátosságait, ami kifejezetten érdekessé válik, ha megnézzük Gábor mennyire nem szeret angolul beszélni. Nem csak Gábor érzi úgy, hogy az apja mint egy üres, fekete folt hiányzik az életéből, de nemezise is, amikor találkozik az apjával, akkor rájön létezésének értelmére. Míg a könyv elején Gábor idegennek érzi magát, és örülne tartozhatna valahová, ha egy vérvonal szerves része lehetne, végül a mindenséget fogadja magába, megszámlálhatatlan életet és nem csak tovább visz egy nemzedéket, de konkrétan meg is teremt egy komplett világot.

Mintha nem is egy alternatív Magyarországon/világban járnánk, hanem az egész könyvön belüli létezés csak Gábor szubjektuma lenne, és nem csak a narrációja  a világról: mint egy álomban, ami sosem szembesül azzal, hogy “csak” egy álom. Talán ő az a pók, aminek álmának töredékei vagyunk, amin a regény végén gondolkodik, és az sem véletlen hogy a Gábor név egyik jelentése: Isten.

No persze a regény világában az istennek levés azért nem egy olyan nagyon komoly szint a saját világképében: a mi univerzumunk csak egy szánalmas töredéke a létezésnek, ez bizony tipikus Lovecrafti kozmológia, és Gábor ezt csak azért tudja meg, mert meg kell tudnia egy nála sokkal nagyobb, szeszélyes létezésnek hála. Ezt Veres Attila egyszerre hátborzongatóan, és szórakoztatóan teszi meg. Ez persze sokakat zavarhat, az önironizál stílus, de én kifejezetten élveztem ezt a könnyed, de semmiképpen sem komolytalan hangnemet.

Persze nem mehetek el amellett, hogy akadnak azért olyan dolgok amik nekem annyira nem tetszettek, de ezeket hibaként nem tudnám felróni, hiszen ez teljesen magánvélemény, mint például a spangli szó állandó használata, amitől a szöveg kicsit pongyolább hatású lett minden komolysága és alázata ellenére, illetve az összetört szívű Gábor hogyan lesz Rita helyett Léna szerelme. Így a korábbi lamentációi és vágyai komolytalanabbnak tűnnek, és Léna felé való érzéseit is nehéz elfogadni, hogyan szerethet bele valakibe ennyire rövid idő alatt. Persze ezek csak nüansznyi problémák voltak, amik szerintem másokat nem fognak zavarni.

Gratulálok Veres Attilának ezért az élményért amit a könyve okozott! Remélem az Agave nem fog várni a következő nagyobb könyves rendezvényig, hogy további történetei megjelenjenek, és bele sem merek gondolni milyen lesz majd egy érettebb, összeszedettebb, tapasztaltabb regénye! Mert momentán nem csak magának tette fel a lécet, hanem nekünk is, a Black Aether többi írójának!

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...