Skip to main content

H. P. Lovecraft: Róma irodalma – az eredeti értekezés magyar nyelvű fordítása

A The United Amateur 1918. novemberi számában jelent meg H. P. Lovecraft The Literature of Rome című esszéje, amiben hosszan értekezik Róma irodalmáról, a latin klasszikusok modern irodalomra gyakorolt hatásáról. A Project Guttenberg honlapon, megtalálható a Writings in the United Amateur című kiadvány, amiben Lovecraft, a The United Amateur-ben 1915-1922 közt megjelent esszéit gyűjtötték össze. Ebből a forrásból fordította le Sütő Fanni az újabb az eredeti esszét, teljes terjedelmében.

 

H.P. Lovecraft: Róma irodalma

 

„Tanulmányaink középpontja, gondolataink célja, a pont, melybe minden út vezet, és ahonnan minden út újraindul, Rómában és az ő örök hatalmában található.” – Freeman

 

Az emberiség történelmének tanulmányozói közül, ha igazán pártatlanok akarnak lenni, kevesen választhatnak mást az emberiség legnagyobb intézményének, mint a hatalmas és hosszan tartó civilizációt, amely először a Tiberius partján jelent meg, majd végigterjedt az ismert világ egészén, hogy aztán saját kultúránk direkt felmenője legyen. A modern gondolkodást az ókori Görögországnak köszönhetjük, Rómának pedig azt, hogy fennmaradt és mi is hozzáférünk. Hiszen az Örök Város uralma, mely egész Nyugat-Európát egyetlen kormánnyá sűrítette, tette lehetővé, hogy a Görögországtól kölcsönzött magas kultúra ilyen egységesen és széles körben elterjedjen, és így megvesse az európai felvilágosodás alapjait. A római birodalom maradványai a mai napig felsőbbrendűnek mutatkoznak a világ azon részeihez képest, amelyek soha nem kerültek az anyabirodalom befolyása alá. Ez a felsőbbrendűség legszembetűnőbben akkor mutatkozik meg, amikor a németek barbár törvényeire gondolunk, akiknek idegen volt a latin igazságszolgáltatás, emberiesség és filozófia öröksége. A római irodalom tanulmányozása tehát nem szorul különösebb ajánlólevélre, hiszen intellektuális örökségünk révén a miénk is, a hidunk az egész antikvitáshoz, és a görög művészetnek és gondolatnak azon tárházához, amely a létező kultúránk fő forrása.

Rómára és művészettörténetére gondolván érzünk egy olyan szubjektivitást, amelyet Görögország vagy más ókori nemzettel szemben lehetetlen lenne. Míg a helléneket a furcsa szépség imádatukkal és hibás erkölcsi ideáljaikkal egyszerre csodáljuk és sajnáljuk, mint fényes, de távoli szellemeket, a rómaiakat a gyakorlatiasságukkal, ősi erényeikkel és a törvény- és rendszeretetükkel, a sajátjainknak érezzük. Büszkének érezzük magunkat, amikor ennek a rendkívüli népnek a hősiességéről és hódításairól olvasunk, akik úgy használták az ábécét, ahogy mi is, és kis különbséggel ugyan, de használtak és leírtak sok szót, amit mi magunk is használunk, és valamilyen isteni kreatív erőtől hajtva kifejlesztették a jognak szinte összes formáját, melyek ma kormányoznak minket. A görögöknél a művészet és az irodalom teljesen és kibogozhatatlanul beleolvadt a minden napi életbe és gondolkodásba, a rómaiaknál, mint nálunk, egy sokrétű civilizáció jól elkülönült egysége volt. Ugyan ez rámutat arra, hogy bizonyos tekintetben a római kultúra alsóbbrendű volt, mint a görög, viszont mivel ezt az alsóbbrendűség a mi kultúránkra is vonatkozik, így a kettő közt a szimpátia erős köteléke jön létre.

 Az a nép, mely Rómát dicsőségre emelte, sajnos nincs többé. A pusztító háborúk évszázadai és az olasz földre történő idegen bevándorlás következtében a birodalmi kor elejére már kevés igazi latin maradt. Az eredeti rómaiak hosszúfejű, a görögökkel valószínűleg rokon, mediterrán törzsek keverékéből, illetve egy elhanyagolható és nehezen besorolható etruszk részből születtek. Ez utóbbi elég nagy rejtélyt jelent a néprajzkutatók számára, mert jelenleg a legtöbb szakértő rövidfejű, Alpokból származó népnek tartja őket. Úgy tartják, hogy sok római hagyomány és szokás erre a problémás népre vezethető vissza.

Érdekes megjegyezni, hogy a klasszikus latin irodalom, a szatíra kivételével, szinte teljesen független a korai latinok nyers ömlengéseitől. Ennek oka az, hogy ezeket mind formai mind tartalmi tekintetben, Róma politika történelmének elég késői szakaszában vették át a görögöktől,. Senki nem tagadhatja, hogy ez az átvétel nagyban hozzájárult a latin kultúra előrehaladásához, de az is igaz, hogy az új, hellenizált irodalom ártalmas hatást gyakorolt a nemzet ősi mértékletességére, hiszen megismertette a rómaiakkal a feslett görög elképzeléseket, amelyek hozzájárultak a morális és anyagi dekadenciához. Azonban az ellenáramlatok is erősek voltak. Az élettől duzzadó római szellem nemesen átragyogott az athéni köntösén szinte minden pillanatban, jól felismerhető jelleggel ruházván fel az irodalmat és bemutatván az olasz elme sajátos jellemzőit. Összességében azt mondhatjuk, hogy a római élet jobban formálta a római irodalmat, mint az irodalom az életet.

Egy-két töredék kivételével a korai latinok írásai elvesztek az utókor számára, bár néhány jellemzőjét azért ismerjük. Legtöbbjük kezdetleges ballada volt, amik furcsa, az etruszkokról másolt, „szaturnális” mértékben íródtak, illetve vallásos énekek és gyászdalok, humoros versek elnagyolt egyvelege, ami a szatíra prototípusa volt, és az esetlen „fescenninek,” amik az eleven parasztság által előadott párbeszédek vagy dramatizált komédiák voltak. Kétségtelenül ezek mind tükrözték ennek az otthonszerető, mezőgazdálkodó népnek az egyszerű, boldog, erényes, bár komor életét, akiket arra szánt a sors, hogy később meghódítsák a világot. Időszámításunk előtt 364-ben az egyvelegeket avagy „Saturáékat” Róma színpadain adták elő, úgy hogy a szöveget a latinul nem beszélő etruszk előadók pantomimje és táncai egészítették ki. A dráma művészetének egy másik korai formája a „fabula Atellana” volt, amit a szomszédos oszk törzstől vettek át, és amelyre az egyszerű cselekmény és a sztereotipikus szereplők volt jellemző. Habár ez a korai irodalom magába foglalt oszk, etruszk és latin elemeket, mégis igazán római volt, hiszen magukat a rómaiakat is ilyen kevert sokféleség jellemezte. Olaszország egésze hozzájárult a latin áramlathoz, de soha nem volt olyan nem római dialektus, ami az igazi irodalom szintjére emelkedett volna. Nem találunk párhuzamot a görög irodalom aioli, ión és dór szakaszaival.

A klasszikus latin irodalom Róma és Görögország szabad érintkezésére vezethető vissza, amely a dél olasz hellén kolóniák meghódításának köszönhető. Amikor Tarentumot bevették a rómaiak i.e. 272-ben, fogolyként és rabszolgaként Rómába hoztak egy Andonicus nevű fiatalembert, aki nagy eredményeket tudhatott maga mögött. A gazdája, M. Livius Salinator gyorsan felfedezte a tehetségét, és hamarosan fel is szabadította, a hagyomány szerint felruházva őt a saját nevével, így a felszabadult férfit ezután Livius Andronicusként ismerték. Az egykori rabszolga iskolát alapított, az irodalmi karrierjét pedig azzal kezdte, hogy a diákjai számára lefordította az Odüsszeiát szaturnális verselésű latinra. Ezt a nagy tettet egy görög színmű lefordítása követte, amit i.e. 240-ben elő is adtak. Ez volt az első igazán klasszikus darab, amit a római közönség láthatott. Livius Andronicus elég nagy sikert aratott. Később sok más színdarabot írt, amelyekben saját maga is szerepelt. Ezek mellett lírikus és vallásos költészettel is foglalkozott. Bár a munkásságát, amelyből csak negyvenegy sor maradt fenn, Ciceró alsóbbrendűnek nevezte, azért mégis tiszteletet érdemel, mint egy nagyszerű irodalom kezdő pillanatának.

A latin költészet továbbra is nagyban görög modelleken alapult, de prózában a rómaiak már kreatívabbak voltak. Az első ünnepelt prózaíró a szigorú, öreg göröggyűlölő, M. Porcius Cato (i.e. 234-149), aki beszédeket komponált, illetve történelmi, mezőgazdasági és egyéb témákban is írt. A stílusa tiszta volt, bár korántsem tökéletes. Sajnálatos módon a Kezdetek című történelmi munkája elveszett. Íme pár további prózaíró Cato idejétől egészen a kiforrott időszakig, akik mind szónokok is voltak,: Lælius, Scipio, a Gracchi fivérek, Antonius, Crassus, és az ünnepelt Q. Hortensius, Cicero korai ellenfele.

A szatíra, Olaszország egyetlen tökéletesen őshonos terméke először C. Luciliusnál (i.e. 180-103) talált független kifejezésre, habár a rómaiak erős hajlama erre a kifejezésmódra más jellegű írásokban is utat tört már magának szatirikus bekezdések formájában. Talán nincs is jobb fegyver a bűnök és bolondságok megostorozására, mint az éleseszűségnek és iróniának ez a hatásos irodalmi megtestesülése. Az is biztos, hogy egy szerző sem forgatta ezt a fegyvert nemesebben, mint Lucilius. Lucilius korszakát a görög hatás miatti nagy degeneráció jellemezte, és az elkötelezettség, amellyel az író fenntartotta a hanyatló erényt, kiérdemelte számára a kortársai és utódai maradandó elismerését. Horatius, Persius és Juvenal mind sokat köszönhetnek neki, és nagyon melankóliával tölt el, hogy a munkássága, egy-két töredéktől eltekintve elveszett számunkra. Lucilius, akit néha a „Szatíra apjának” is neveznek, lovag rangú volt és Scipio oldalán harcolt Numantiában.

Tullius Cicero korával (i.e.106-43), az aranykorral, a római irodalom legtökéletesebb periódusa vette kezdetét. Cicerot magát, azt hiszem, nem kell bemutatni, hiszen fénylő tehetsége révén a neve szinonimává vált a legkiemelkedőbb attikai eleganciával mind az éleselméjűség, a törvényszéki művészet és a prózai kompozíció terén. A lovagok rendjébe született, gondos nevelésben részesült majd huszonöt éves korában megkezdte karrierjét. Konzulsága alatt az L. Sergius Catilina ellen mondott beszédei segítettek megakadályozni a történelem egyik legaljasabb összeesküvését, és kivívták számára a „Haza atyja” kitüntetést. Ideje nagy részét a filozófiának szentelte, és „De Amicita” (A barátságról) és „De Senectute” (Az öregségről) című remek értekezéseit addig fogják olvasni, amíg létezik barátság és az emberek megöregednek. Élete vége felé Cicero, aki ellenezte Marcus Antonius hatalomátvételét, megírta a szónoklatai csúcsát a „a philippikákat,” melyeket a görög Demosthenes II. Philippos makedón király ellen intézett hasonló beszédeiről mintázott. Meggyilkoltatása, amit a bosszúszomjas Antonius követelt a második triumvirátus betiltása után, a philippikák egyenes következménye volt.

Cicero kortársa volt, M. Terentius Varro, akit „a legtanultabb rómainak” hívtak, bár a stílusa nem volt túl kifinomult. Változatos témákat felölelő munkásságából csupán egyetlen mezőgazdasági értekezés maradt fenn.

Ebben az áttekintésben kevés helyet tudunk csak biztosítani Caius Julius Caesarnak, aki valószínűleg a legnagyszerűbb ember, akit eddig a hátán hordott a föld. A gall és polgárháborúkról írt kommentárjai a tiszta és áttekinthető próza mintaszövegei. A nagy mennyiségű, de sajnos megsemmisült többi munkája is kétségtelenül hasonlóan értékes volt. Napjainkban Caesar gall háborúkról írt műve különösen jelentőséggel bír a civilizáció örök ellenségeiről, a germánokról szóló utalások révén. Milyen ismerősen hangzik például a hatodik könyv következő bekezdése, ami a germán dicsőségről ír:

“Latrocinia nullam habent infamiam, quæ extra fines cujusque civitatis fiunt, atque ea juventutis exercendæ ac desidiæ minuendæ causa fieri prædicant!”

Az írók következő generációja az „augusztusi kornak” nevezett periódusba esnek, mely alatt Octavianus császárra válva addig ismeretlen mértékben támogatta az irodalmat, nem csak személyesen, de híres miniszterén Maecenason (ie. 73-8) keresztül is. A korszak irodalma Vergiliusnak, Horaciusnak és Ovidiusnak köszönhetően halhatatlanná vált, akik az „augusztusi” szót a klasszikus elegancia és városiasság univerzális szinonimájává tették. Így például a saját irodalomtörténetünkben Anna királynő uralkodását „augusztusi kornak” hívjuk a zenitjükön lévő ragyogó elméknek és költőknek köszönhetően. Maecenas, akinek a neve összefonódott a bőséges irodalmi támogatással, maga is tudós és költő volt, ahogy Augustus maga is. Azonban mindkettőjüket beárnyékolták a körülöttük élő kiemelkedő tehetségek.

Az Aranykor után az Antoninekig, a Latin irodalom úgy nevezett „ezüstkora” következik melybe rengeteg zseniális író tartozott, még akkor is, ha a korra jellemző volt az általános dekadencia és művi stílus. Tiberius uralkodása alatt, kiemelhetjük C. Velleius Paterculus és Valerius Maximus évkönyvírókat, A.Cornelius Celsus orvosi írót, Phaedrus meseírót, egy trák származású felszabadított rabszolgát, aki ünnepeltebb elődjét, Aesopust imitálta.

A szatíraíró, A. Persius Flaccus (34-62) volt Ovidius halála után az első kiemelkedő költő. Volaterrában született egy lovagrendű családba, ahol tehetséges édesanyja gondosan nevelte. Később Rómában Cornutus sztoikus filozófus tanította. Flaccus nem csak a legvárosiasabb és befolyásosabb moralistaként vált ismerté, hanem mint olyasvalaki, akinek az élete tökéletes összhangban volt az elveivel. Egy csorbítatlan erényű és finomságú alak volt egy olyan korban, melyben még sosem látott gonoszság uralkodott. Munkáiban, melyben csak kora legkevésbé visszataszító bűneit támadta, rendkívül nemes passzusokat találhatunk. Korai halálával egy ígéretekkel teli karrier ért véget.

Junius Juvenalis (57-128), vagy ahogy legtöbben hívták, Juvenal személyében az irodalom legkiemelkedőbb szatíraíróját tisztelhetjük. Aquinumban született szerény körülmények közt, de mégis anyagi biztonságban, majd szónokként Rómába érkezett, ahol felfedezte az igazi érdeklődési körét, a szatirikuskölteményeket. Juvenal az irodalomban addig ismeretlen hevességgel és erkölcsi komolysággal támadta kora legsötétebb bűneit. Nyughatatlan ellenfélként írt, nem pedig világi polgárként, mint Horatius vagy közönyös szemlélő, mint Persius. A gyakran ismételt vádat, miszerint a bűnnek ilyen részletekbe menő leírása igazából morbid érdeklődést rejtett a téma iránt, könnyen megcáfolhatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy a köztársaság addigra milyen elmondhatatlanul mélyre süllyedt. Csak egy túlságosan toleráns vagy visszavonult megfigyelő tudná megállni, hogy nyíltan és keserűen támadja az uralkodó szörnyű körülményeket. Juvenal, egy igaz római, még a régi aktív és erényes fajtából, nem volt se toleráns se visszavonult. Juvenal összesen tizenhat szatírát írt, melyek közül a leghíresebb a harmadik és a tízedik volt, melyeket később Dr. Johnson sikerrel imitált. Juvenal kortársa, a spanyol M. Valerius Martialis (43-117), vagy, ahogy legtöbben ismerték, Martial, a klasszikus epigramma mestere volt. Martial felülmúlhatatlan volt tömörségben és csillogó éleselméjűségben, az írásaiban szubjektív és bizalmas képet fest a társadalomról, amelyet Juvenal olyan keserűen támadott kívülről.

Elérkeztünk az emberiség történelmének egyik legnyugtalanítóbb jelenetéhez. A hatalmas római birodalom, melynek erkölcseit megfertőzte a keleti befolyás, melynek lelkét befeketítette a despotikus kormányzat, és melynek népéből nem maradt más, csak a korlátozatlan bevándorlás és idegen adalékok okozta elkorcsosult romlottság, többé már nem volt a kreatívság otthona, hanem mentális letargiába süllyedt és elapasztotta a művészetek és irodalom forrását. Constantinus császár a leglélegzetelállítóbb dekorációkkal kívánta megszépíteni az új fővárosát, de nem talált művészt, aki képes lett volna megalkotni őket, így kénytelen volt az ókori Görögország válogatott szobrait elragadni, hogy kielégíthesse az igényeit. Róma dicső napjai véget értek, és már csak kevés és többnyire középszerű lángelme előzte meg a latin civilizáció végleges bukását.

A maga melankolikus módján érdekes közelről végigkövetni a római költészetet, amint alábukik a középkor sötétjébe. Claudius Rutilius Namatianus, egy 5. században alkotó gall, írt egy „Itinerarium” című alapos művet, amelyben leírja utazását Rómából a szülőhazájába. Bár zsenialitásban nyomába sem ér kortársának, Claudiannak, Rutilius felülmúlja őt az előadásmódjának tisztaságában és kifinomult ízlésben. Ebben az időszakban, a tiszta latint valószínűleg csak a legfelsőbb körökben használták, míg a tömegek az „eloquium vulgare”-t beszélték, mely később több újlatin nyelvét alapját képezte. Így Rutiliust egyfajta klasszikus antikváriusnak tekinthetjük.

Közeleg a vég. A szerkesztők, nyelvészek, kritikusok, kommentátorok és enciklopédisták, akik a múltat összegezték és technikai apróságok felett szöszmötöltek, egy haldokló irodalom utolsó túlélői voltak, melyből már az utolsó inspiráció is eltűnt. Macrobius, ünnepelt kritikus és nyelvész, a negyedik és ötödik században alkotott, azért érdekes számunkra, mert ő az egyik, akinek műveinek ismeretével Samuel Johnson először felhívta a figyelmet magára Oxfordban.

Priscian, a római világ egyik fő nyelvtani szaktekintélye, 500 körül élt. Isidorus Hispalensis, Seville püspöke, nyelvész, történész, hittudós, a filozófus Boetius és a történész Cassiodorus mellett a legünnepeltebb és legbefolyásosabb irodalmi szereplő volt Róma omladozó színpadán. Nagyra becsülték a középkorban is, aminek részese volt, hiszen a haldokló klasszikus kor végóráiban élt.

A függöny lehull. Roma fuit. 636-ban, Isidorus halálakor a középkor már javában tartott. A tágabb értelembe vett szerzőség eltűnt, a tanulás régi formája a kolostorokba szorult, amíg az egykori Birodalom népe együtt élt a megszálló barbárokkal, és a nyelv, amit beszéltek már alig volt klasszikus latinnak nevezhető. Az irodalom újjáéledésével egyre több latin írással találkozhatunk, bár ezek már nem számítanak rómainak, hiszen az íróik új és furcsa anyanyelvekkel rendelkeznek, és az életet is egészen másképp szemlélik. A folytonosság helyrehozhatatlanul megtört, és ezek az újraélesztők csak a szónak művi és antikvárius értelmében lesznek rómaiak. Aki „Pomponius Laetusnak” hívja magát igazából Pomponio Letonak született. A klasszikus antikvitás, és annak egyszerű nagyszerűsége, soha nem tért vissza.

Ha visszatekintünk az irodalomra, amit megvizsgáltunk, láthatjuk lenyűgöző különlegességét, még akkor is, ha formájában görög is. Igazán jól jellemezte Róma lakosait, és rengeteg módon fejezte ki Róma nagyszerű szellemiségét. Törvény, rend, igazság és fensőbbség: „ezek a dolgok, ó római, lesznek a te művészeted!” A latin szerzők munkáját áthatja a szeretetük a hírnév, hatalom, rend és állandóság iránt. A művészet nem csak az élet egy kiváló szakasza vagy egy belsőséges öröm számukra, hanem a személyes és nemzeti dicsőítésnek egy eszköze is. Az igazi római költő a saját sírfeliratát írja az utókor számára, és örvend arra a maradandó emlékre gondolva, amit az emlékezete hagy majd. Annak ellenére, hogy mennyi mindent köszönhetnek Hellásznak, gyűlölik az idegen befolyást, és nem ismernek csípősebb szatirikus szidalmazást, mint a „Graeculus.” A szigorú erkölcs, amely annyira hiányzott a görögökből, szabadon előretört a rómaiakban. Természetesen a római szellemiség legtökéletesebben a terjedelmes jogi munkákban mutatkozik meg, egészen Justinianus bizánci koráig. Ezeken alapul az egész modern világ jogtudománya, de ezeket sajnos hely hiányában itt nem tudjuk részletezni, hiszen, szigorúan véve, nem tartoznak az irodalomhoz.

A latin klasszikusok óriási hatást gyakoroltak a modern irodalomra. Ihletként és útmutatásként szolgálnak ma és mindörökké. A saját sokkal kifogástalanabb korunkat, Anna királynőét és az első három Georgét, átitatta a szellemiségük, és alig van olyan említésre méltó író, aki nem mutatja jelét a latin befolyásnak. Mindenegyes klasszikus angol írónak, bizonyos értelemben, megvan a maga latin megfelelője. Pope egy Horatius volt, míg Dr. Jonson inkább egy Juvenal. A kora Erzsébet-kori színház Seneca újjászületése volt, a komédia pedig Plautusé. Az angol irodalom olyannyira hemzseg a latin idézetektől és utalásoktól, hogy egy olvasó sem élvezheti igazán, ha nem ismerik legalább felületesen a római irodalmat.

Így hát erősen ajánljuk a kedves olvasónak, hogy ne hanyagolja el az irodalomnak eme gazdag területét, amely egyformán gazdag tiszta érdekességben, a szükséges kulturális képzés örömében és üdvös intellektuális fegyelemben.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Sütő Fanni

"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.