„Bármilyen fantasztikusan hangzottak is az állításai, kezdettől fogva kénytelen voltam komolyabban venni Akeleyt, mint minden más vitapartneremet. Először is, ő kézzelfogható közelségében élt a jelenségeknek, melyeknek mibenlétét illetően oly abszurd spekulációkba bocsátkozott, saját szemével látta, saját bőrén tapasztalta őket; másrészt pedig megdöbbentő mértékben kész volt kétségbe vonni tulajdon következtetéseit, ahogy azt a tudomány igazi művelői teszik. Nem voltak személyes előítéletei, csak azt fogadta el szilárd alapnak, amit cáfolhatatlan bizonyítékok támasztottak alá. Kezdetben persze azt hittem, téved, de a javára írtam, hogy egy ésszerű tévedésnek a rabja; és soha, semmikor nem értettem egyet a barátaival abban, hogy különös elméletei és a magányos, zöld hegyektől való félelme zavart elmeállapotára volna visszavezethető.”
A Suttogás a sötétben klasszikus története a szkeptikus, racionális tudósnak, aki túl mélyre ásott az obskúrus információkban, és téboly közeli állapotba kerül ahogyan szembesül a valósága mögött meghúzódó, kézzel fogható barátságtalan és hideg kozmosszal. Nem csak egy új fajjal találkozik, rémületes néprajzi érdekességgel, vagy egy rejtett őserővel, hanem egy közeljövőben várományos pokoli paradigmaváltás nyomaira bukkan.
Az elbeszélő, Albert Wilmarth visszaemlékezéseinek legelejéből még csak sejteni sem lehet azt kozmikus összeesküvést, aminek megismerése egy árvíz által a partra mosott bizarr tetemek feletti parázs vitából indul ki, amiknek történetei felett a néprajztudósok, kriptozoológusok, mitikus lények hívői és a racionalitást vallók elmélkednek. Hiába vélik tudni az igazságot, nem látnak mögé hogy mi áll a félinformációkból összeálló sejtések mögött.
Wilmarth is részt vesz ebben a diskurzusban, és elkezd levelezni egy idős kutatóval, Akeleyvel, aki első kézből származóan tud hitelesen mesélni azzal kapcsolatban, hogy a különös jelenségek mögött még bizarrabb okok húzódnak. Az öreg nem rest maga utána járni és nyomozni, bizonyítékokat szerezni a környéken állomásozó földönkívüli entitásokról, amikről már az őslakosok indiánok is regéltek. Már az első levele is sokkolóan részletezi a környék hátborzongató, az erdők és hegyek mélyén megbújó borzalmakat.
Lovecraft gyorsan ijesztő terepre viszi az olvasót, a horrorisztikus felütés után nem lassít a tempón, nem áll le időzni.
A szereplők okkultak, nem csak az általános néprajzot ismerik, de otthonosan mozognak az olyan kötetek illetően is mint a Necronomicon, amit nem csak hallomásból ismernek, hanem tanulmányozták is, így nem csoda, hogy nem esnek azonnal pánikba, és nem rogynak össze a rejtett tudás sötét súlya alatt. Fokozatosan avatódik be az olvasó Wilmarthal együtt az idegenek konspirációjába, és titokzatos bányaműveleteikbe. A földönkívüliekkel kapcsolatban rengeteg összeesküvés elmélet hívő van manapság is, akik szentül hiszik, hogy a világot más bolygókról és dimenziókból származó lények irányítják, illetve hogy már az emberiség megjelenése előtt is jártak intelligens lények a földön, és segítették, avagy gátolták az embereket a civilizációs fejlődésben.
Ha az ember összeveti Lovecraft írását, a paleo-asztronautikával, avagy az M-12-vel foglalkozó cikkekkel, eléggé sok összefüggést találhat. Űrlényekkel szövetkező emberek, távol eső területeken jelentkező fények amiket különös jelenségek kísérnek, idegenszerű alakok és bizonytalan eredetű tárgyak.
A történet egyik legijesztőbb figurája nem az egyik Mi-go, hanem egy férfiember, Mr. Noyes, a bostoni akcentusú alak, akinek már a neve is árulkodó, kettős természetre utal. Ügyeket intéz az idegen lényeknek, akadályozza a kommunikációt Akeley és Wilmarth között. Különösen korrupt, rejtélyes figura, aki hipnotizálásra is képes. Ő a tökéletes ügynök, aki még az elbeszélő érzékeivel is játszik, akit eleinte megrémiszt a táj, majd egy mézes mázos beszélgetés után már elbűvölődik a környék szépségétől.
Mr. Noyes módjára Lovecraft is játszik az olvasó érzékeivel. Hol megnyugtatja az olvasót, hol felzaklatja, de hiába próbálják a szereplők a Mi-go és a kozmikus istenek természetét, történetét behízelgő módon bemutatni, befogadhatónak, és egy izgalmas kalandként bemutatni az agyak eltávolítását és az űrön át való utaztatását, gépekkel történő megszólaltatását, a fejünk hátsó részében tudjuk jól, hogy ez bizony nem egy utópisztikus, romantikus sci-fi, és valószínűleg nincs választási lehetőség az idegenekkel szemben.
A Mi-gok külsejében Lovecraft több idegenszerű elemet is összehajtogatott a megteremtésükhöz: a rák, aminek kitinpáncélja mint egy külső csontváz, a gomba, ami se nem növény, se nem állat, fura az egész jelenség és ráadásul denevérszárnyakkal rendelkeznek, ami sosem ígér semmi jót, főleg ha ezekkel akár az űrben is lehet közlekedni. Ez a faj a földön hiába esetlen, sokkal komolyabb technikai tudással rendelkeznek, és ahogyan egy „kozmicista” fajnál kell, erkölcs és morál mentesek mint az emberek akikkel szövetkeznek. Nem csak a Mi-go faj képviselői járnak Akeley tanyáján, de feltehetőleg Nyarlathotep is tiszteletét teszi az öregnél, hogy maga személyesítse meg őt.
A novella tobzódik a mítosz elemekben, sokat utalgat a kozmosz rejtett összefüggéseire, az emberi lények, és a mély űri entitások kapcsolatára, ezekkel kapcsolatos helyekre, és nevekre. Konkrét dolgok nem közöl, tipikus lovecrafti megoldás a hangulat keltésre, inspirálásra és ahhoz hogy a novella elolvasása után tovább gondolkodjunk a történéseken, és sötét képzelgésekre ösztönözzön.
Mindentől csak addig félünk, amíg a sötétben tapogatózva nem érünk hozzá a rettenet tárgyához, utána a sokk veszi át a helyet, ami egy rövidtávú velőtrázó élmény, és a tapasztalás vagy megnyugváshoz vezet, vagy ájuláshoz, és az ahhoz vezető út sokkal rémületesebb mint maga az élmény. Az olvasó sem fogja a lényeket látni az elbeszélő szemén keresztül ő is csak olvas róluk. Nem csak egy képessége a Mi-goknak,hogy nem lehet őket lefényképezni, ez egyben egy írói trükk is, hogy tovább fenntartsa az érdeklődést, izgalmat. Az emberi kreálmányok emberi viszonyokhoz vannak igazítva, a Mi-gok biológiája messze túl van ezen a territóriumon.
Nem tartom tökéletes novellának: tudom, hogy az emberek a végsőkig képesek ragaszkodni, kitartani egy föld darabért, főleg ha az a családjuk tulajdona több generáció óta, örökségük része, de Akeley ragaszkodása a földjéhez szerintem gyenge indok, hogy ne hagyja el azt, miközben sorra lövik le kutyáit, és életveszélyben van. Nincs segítség, csak egy levelező partner, akivel erről beszélhet és milyen ironikus, pont ez a fajta kommunikáció lesz a veszte, mert így tudják meg az idegenek hogy tudnak a létezésükről. Másik ironikus pont, a Mi-gokban hívővé vált elbeszélő, aki hogy ne legyen pánik, és ne legyen hitelt vesztett ember továbbra is tagadja a földönkívüliektől eredeztethető jelenéseket.
Fenséges történet a Suttogás a sötétben, ahol a mitikus múlt összefolyik a tudományos fantasztikummal egy kozmikus konspiráció keretében, ami után az ember megint bizalmatlanul fog a csillagokra, a távoli hegyek és erdők felé tekinteni, ráadásul a tudományos felfedezések sem feltétlen lesznek megnyugtatóak. Veszélyes novella ez egy összeesküvés hívőnek, könnyű túlságosan komolyan venni a történetet. Az idegen, űrbéli lidércnyomás nem csak Akeley(e) maszkja mögött bujkál, hanem az egész emberiség mögött, és készül onnan kimászni.
