Skip to main content

H. P. Lovecraft és kedvenc írói #1

„Az én ideális weird íróm Poe feszült hangulatával, Dunsany kozmikus távlataival és buja felfedezéseivel, Machen mélyreható következményeivel és Algernon Blackwood fojtogatóan meggyőző valótlanságaival dolgozna.” részlet Clark Ashton Smithnek írt levelből, 1931. március 26.

„Bárcsak lenne egy olyan szerző aki Poe tiszta géniuszával, Blackwood képzeletgazdagságával és Dunsany varázslatos prózájával rendelkezne!” – részlet August Derlethnek írt levélből, 1932. április 30.

H. P. Lovecraft informatív levelei alapján egyre jobban megismerjük hogyan látta a világot, miféle festmények ragadták meg a fantáziáját, és milyen filozófia is volt az amit vallott, ami megteremtette történeteinek légkörét. Egy írónál persze nem csak a környezeti tapasztalatok és a világlátás a fontos, hanem az inspiráló elődök és a méltatni való kortársak is. Lovecraft sok amatőr írót támogatott, és úgy vélem ő is vallotta azt, amit Stephen King is: „Ha valaki író akar lenni, mindenekelőtt két dolgot kell tennie; olvasson sokat, és írjon sokat.” HPL gyermekkora óta rengeteg könyvvel találkozott, és kialakult benne nem csak az olvasás okozta gyönyör élvezete, hanem a szöveg elemzésének szándéka is, ennek eredménye számtalan esszéje és újságcikke a témában. Lovecraft kritikái tűpontosak, szenvedélyesek, és távol állnak az elfogultságtól. Hiteles véleményei az objektivizmus fényétől csillognak, illetve jószándékú tanácsai a fiatalabb íróknak önös érdektől mentesek voltak, és az egyik legjobb tanács mi lehetne, mint hogy inspirálódjunk, pallérozzuk tehetségünk. Ennek nem csak az a módja, hogy az ember állandóan írjon, hanem az is, hogy tudja mihez viszonyítani alkotásait, tehát minél többet olvasni, kialakítani a saját nyelvezetet, nem csak lemásolni mások munkáit. Kik voltak azok az emberek akiktől ilyen módon Lovecraft tanult? Kikről írta hosszadalmas cikkeit, tanulmányait és formálták az ízlését és stílusát, amitől kialakult az a bizonyos „lovecrafti” jelző, és vajon ők hogyan tekintettek a világra, munkáikra?

Ambrose Bierce

„Bierce-nek lényegében minden elbeszélése rémtörténet; és míg sokuk kizárólag a természetben fellelhető testi és lelki rémségekkel foglalkozik, jelentős hányaduk beépíti magába a természetfeletti rosszindulatot, és vezető szerepet tölt be az amerikai rémirodalom egészében. Mr Samuel Loveman, egy ma is élő költő és kritikus; aki személyesen ismerte Bierce-et, az alábbiakban összegzi a kiváló „árnyteremtő” géniuszát, az író válogatott levelezésének előszavában:

Bierce-nél a rémület előidézése nem annyira Poe és Maupassant receptjéhez vagy perverzitásához igazodik, hanem az irodalomtörténetben elsőként határozott és kísértetiesen precíz légkört teremt. A szavak, melyek oly közönségesek, hogy az olvasó hajlamos egy zugíró korlátolt képességeinek tulajdonítani azokat, szentségtelenül rémisztővé válnak, újszerű és kifürkészhetetlen átalakuláson mennek át. Poe esetében a rémület megteremtése: tour de force, míg Maupassant-nál a felkorbácsolt tetőpont ideges ígérete. Bierce-nél a gyötrelmes végpusztulással tetézett ördögi elem ugyanakkor egyszerűen és őszintén a cél eléréséhez alkalmas eszközt kínálta. Mégis minden esetből kiérezhető a Természet hallgatólagos visszaigazolása.”

 A Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéje végtelenül gazdag írása HPL-nek amiben rengeteg íróval kapcsolatban fejti ki véleményét, legyen az kritikus, avagy dicsérő.

„Bierce, Poe-val ellentétben, ritkán használja ki a témában rejlő hangulati lehetőségeket; sok művét pedig egyfajta naivitás, unalmas szögletesség, avagy polgárháború előtti provincializmus jellemzi, mely némiképp elüt a későbbi rémtörténetírók kísérleteitől. Sötét elbeszéléseinek eredetisége és művésziessége mindazonáltal megkérdőjelezhetetlen, nagyságát tehát nem fenyegeti az elhalványulás veszélye.„

Ambrose Bierce 1842-ben látta meg a napvilágot, viszont halálának körülményeiről nincsenek konkrét információk, ugyanis 1913-ban elutazott a polgárháborús Mexikóba, hogy részt vehessen benne Pancho Villa oldalán, mint megfigyelő. Nem csak az ott tartózkodásának körülményei tisztázatlanok, de egyes elméletek még a mexikói határt sem lépte át. Eltűnése az amerikai irodalomtörténet egyik legnagyobb rejtélye. Nem csak horror történetei, de szatírái és háborús írásai is nagy hatással voltak a következő generációra. Befolyásos, nagy tekintélyű és rettegett irodalom kritikus hírében is állt, a groteszk és a pszichológiai horror egyik legnagyobb úttörője volt Poe mellett. Az univerzum felderíthetetlensége, és a halál abszurditása voltak többek között a fő témái, háborús élményeit realisztikusan ábrázolta, így a naturális horrort hitelesen tudta leírni. Az egyik leghíresebb műve az Ördögi kislexikon, ami egy cinikus hangvételű, szatirikus írása volt, ami az angol szavakat tűzte pellengére, kettős értelmezhetőségük miatt. Ez, illetve több novellája is ki lett adva magyarul. 1888 és 1891 között írta a legnépszerűbb történeteit, amely időszakot professzor M. E. Grenander így nevesített: „hatalmas kitörése a tökélyre fejlesztett művészetnek”. Bierce korársai és az irodalomtudósok is kritizálták őt hogy szándékosan törekszik a valószerűtlen cselekmények felé, és hogy a történeteinek befejezései a csavarosságra épülnek. Richard Fusco irodalmár szerint Maupassant hatása volt, hogy Bierce tudatosan akarta sokkolni, és az önelégült olvasóinak intellektuális biztonságát felkavarni. Naturalizmusával kapcsolatban történelmi pszichológusok így fogalmaztak: „A csípős, és maró stílusa szatíráinak kiegyensúlyozatlanná teszi az együttérzést az olvasói számára, intoleráns a humanizmussal, hitványnak és megvetendőnek mutatja az emberiességet a legkegyetlenebb pillanatokban.”

Algernon Blackwood

„Poe mellett azt hiszem Algernon Blackwood érint meg leginkább engem, annak ellenére hogy lankadatlanul ömlik belőle a tengernyi együgyűség, és nem szab neki gátat. Vagyok annyira dogmatikus, hogy A füzek*-et tartsam az egyik legjobban megírt weird történetnek, amit valaha olvastam, és úgy vélem a Hihetetlen kalandok* és a John Silence művek komolyan, és szimpatikusan ábrázolják az emberi illúziókat, amik Blackwoodot magasabb szintre emelik mint kreatív művészt, megannyi iparosnál akik nála professzionálisabban forgatják a szavakat, és általánosabb technikai képességekkel rendelkeznek.” – részlet Vincent Starrettnek írt leveléből, 1927. december 6.

Lovecraft az egyik kezével üt, a másikkal simogat, akkor is ha az általa leginkább nagyra becsültebb szerzőkről beszél.

Algernon Blackwood (1869-1951) az egyik legtermékenyebb angol novellista és regényíró a horror műfajának történetében. Újságíróként, és rádióközvetítőként is dolgozott. S. T. Joshi így vélekedett róla: „Dunsanyt leszámítva az ő művei egyértelműen érdemlegesebbek mint bármelyik másik weird szerzőé” illetve: „novellás kötete a Hihetetlen kalandok*, talán az egyik legfontosabb weird gyüjtemény ebben, avagy bármelyik században.”

Blackwood változatost karriert mondhatott magáénak, volt tehenész Kanadában, ahol egy hotelt is üzemelt hat hónapig, volt csapos, modell, hegedűtanár, magán titkár, üzletember, illetve New Yorkban riporterként és újságíróként is dolgozott. Az igen sokoldalú férfi elkezdett esszéket is írni, majd a kései harmincas éveiben természetfeletti témában is történeteket alkotni, amik nagy sikert arattak. Több mint tíz novellás kötete jelent meg, mire már rádióban, és televízióban is szerepelt velük. Tizennégy regényt írt, több gyermek könyvet, és számos színdarabot. Tagja volt az Aranyhajnal Hermetikus Rendnek, akárcsak Arthur Machen is, okkult ismereteit első kézből, és nem csak könyvekből szerezte. A kabalizmus inspirálta a The Human Chord című regényét. Misztikus történetei nem feltétlenül a rémületre épültek, van ami csak a tapasztalásra, például a reinkarnációval való szembesüléssel, nem létezőnek hitt állatokkal és lényekkel való találkozásról, illetve újabb, másfajta tudatállapotokról, elme evolúciókról. A magányos Blackwood szerette a természetet, ez műveiben is tükröződött. Jack Sullivan a The Penguin Encyclopedia of Horror and the Supernatural szerzője így összegezte személyét: „Blackwood művei párhuzamosabbak az életére, mint a legtöbb kísértet történet írójának. Mint a magányos, de végsőkig optimista hősei, ő is a misztikusnak és a vándorlónak volt a keveréke: amikor éppen nem az okkultizmusban, a rózsakeresztség vagy a buddhizmus tanításaiban merült el, akkor valószínűleg éppen síelt vagy hegyet mászott.” Blackwood több agyvérzést követően hunyt el, temetése után pár héttel a hamvait az általa nagyon szeretett svájci alpokban szórták széjjel.

Blackwood így szedte össze gondolatait művészetével kapcsolatban, Peter Penzoldtnak a The Supernatural in Fiction írójának:

„Az én alapvető érdeklődésem, arra a vélekedésemre alapul, hogy nyomai és bizonyítékai vannak annak hogy másféle erők is lakoznak, bujkálnak mindannyiunkban: a kiterjesztett én állapotunkon, más szóval a humánumunkon túl. Több történetem is ebből adódóan foglalkozik a tudatalattink tágításával: elméleti és képzeletbeli kísérletei annak, mi is lehet az ismert tudati tartományokon túl… Továbbá, minden ami a mi bázis valóságunkban történik, az természetes, szabályozott, de ha a limitált, normális tudatosságunkat feltárjuk, felbukkanhatnak új, különleges erők is stb., és az a szó hogy „természetfeletti” tűnik a legjobb kifejezésnek arra, hogy ezt leírhassuk fikcióban. Hiszem azt, hogy lehetséges a tudatunkat változtatni, növeszteni, és ezzel új univerzumokat fedezhetünk fel. A »változás« a tudatosságban, ebben az esetben több mint egyszerű kiterjesztése azon ismereteinket, amiket már eddig is tudtunk.”

„Bizonyossággal mondhatom, hogy Blackwood egyenetlen, és szegényes prózájának stílusa ellenére a legjobb élő weird író!” – fogalmazott Lovecraft tömören Willis Conovernek levelében (1937 január 10).

„Lényegében analizálta, hűen reprodukálta és fölül is múlta azon kitartó emberi illúzióját a színes csodáknak ködös világát, a természeti törvényeken átlépő határtalan lehetőségeket, a felvilágosult felfedezéseket, és szüntelenül kalandos kilátásokat… Blackwood rendkívüli termékenységéből csak egy csillogóan csekély minimum ami a legérdemibb módon mutatja őt be, de az az érdemiség olyan briliáns hogy megbocsáthatunk neki mindenféle csacsogó és latyakban dagonyázó stílust. Az én szigorúan véve saját véleményem, hogy a hosszadalmas novellája, A füzek* minden idők egyik legjobb rémtörténete amit valaha írtak. (Beleértve Machen, A fehér embereket is, ami egy jó második helyezett). Keveset mondani, minden mást sejteni!” – részlet Fritz Leibernek írt leveléből, 1936. november 9.

Walter de la Mare

„De la Mare rendkívül erőteljes tud lenni ha akarja, bár csak sűrűbben akarná így! Ki ne hagyd A Visszatérés* című novellás kötetét, főleg a Seaton nénjét* A fát* és A mélybőlt*. Helyet csinálok majd Walternak is majd a cikkemben!” – Frank Belknap Longnak írt levélből, 1926. június 11.

„Külön említést érdemel a mesterien kidolgozott műveiről ismert és a láthatatlan rejtélyek világát eleven valóságként kezelő költő, Walter de la Mare. Az ő kísértő költeményeinek és pallérozott prózájának egyaránt részét képezik a titokzatosság fátylával fedett szépség és a lét iszonyú és tiltott dimenzióinak mélyére hatoló furcsa látomások…De la Mare legtöbb történetében a félelem nem kizárólagos, sőt még csak nem is meghatározó alkotóelem, mivel a szerzőt érezhetően inkább a jellemekben rejlő árnyalatok érdeklik elsődlegesen. Hellyel-közzel azonban a Barrie-re jellemző hóbortos fantáziálgatás szintjére süllyed. Mégis azon kevesek közé sorolható, akik számára a valóságon túli világ kézzelfogható, eleven jelenlét; ilyeténképpen pedig képes esetleges rettegés-tanulmányaiba oly erőt vinni, amely kizárólag a nagy mesterek sajátja.„

A Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéjének részletében HPL a kézzelfogható rémületről és a hóbortos fantáziákról ír, vajon Walter de la Mare-nál miből eredhetett ez az ellentét? Blackwood ellentmondásos stílusa a különös élményekre való ráeszmélésekből épült, Biercenél a személyes tapasztalatokból és a groteszk gúnyból eredt meg a fantázia. Walter John de la Mare egészen a gyermekkorig nyúlt vissza az inspirációk és a képzelgések eredetének két féle fajtájáig, amiből ő is merített.

Walter John de la Mare (1873 – 1956) több díjat is megnyert angol költő, regényíró és novellista volt, de főleg gyermekeknek írt műveiről, és a Lovecraft által is méltatott pszichológiai horror történetei miatt ismert.. A kreativitással és képzelettel kapcsolatban a gyermeki, és az ifjú típust különböztette meg: úgy vélte a gyerekek eleinte egy különlegesebb gyermeki képzelgésben élnek, ami az életükben egy idő után kicserélődik. Így fogalmazott:

„A gyermekek nincsenek megkötve tapogatózó érzékeik által. A tények számukra eleven kaméleonként jelennek meg. Aszkéták, remeték, fakírok akik újra és újra elmerülnek a zajos és lázas létezésben és egy ébredésben lévő látomásban.” Doris Ross McCrosson, életrajzírója így értelmezte a kijelentését: „A gyermekek röviden fogalmazva: látnokok” Ezen látnoki látásmódja az életnek felfedezhető a vibráló kreativitásban és találékonyságban, avagy a valóságtól való részleges, esetleg totális elszakadásban. Ahogyan a külső világ fokozatosan behatol az elmébe, az megriasztja a gyermeki képzelgést, és az „mint egy csiga a házában bujkál”, majd ahogyan felnő, egy intellektuális analizáló típusú képzelődéssé virágzik. Felnőtté válva a gyermeki képzelgés vagy elvonul, vagy felbátorodik és a világgal szembenéz. Ezen két szélsősége tud a felnőtti elmének kibontakozni: a logikából levezető deduktív, illetve a ráérzésből következetes induktív. Előbbi az ifjúbb, utóbbi a gyermekibb elme eredménye.

„Az egyik ismeri az szépség igazságát, a másik pedig a igazság szépségét tárja fel.” Összegezte John de la Mare, aki szerint egyik fajta képzelgési mód se nem jobb avagy rosszabb, csak másfajta forrásból táplálkozik amikor alkotásra kerül a sor.

Összetett világlátása van a felsorolt személyeknek, és ezt tükröződik munkáikban, ez egészen bizonyosan imponálhatott HPL-nek, aki szintén nem igazán hazudtolta meg magát műveiben, a kozmoszról alkotott saját nézeteivel erősítette írásait. Lovecraft számára ez, a zsigerbe hatolóan valóságos szörnyűségek, és a fantázia színessége volt a mérvadó, nem feltétlenül a stílus, az elbeszélés minősége, vagy a műfaj. Hiába pocskondiázza Blackwoodot könnyed, „csacsogós” minősége miatt, a végtelenségig elismeri fantáziáját és ideáit. Lovecraft a jót kereste a szerzőkben, azt kereste amit dicsérhet, a számára értékes ötleteket és gondolatokat. Egy gyengébben megírt történetet, aminek fantáziája gazdagabb, többre értékelt egy precízen elkészített de sivárabb tartalmú műnél. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember megelégedhet ezzel, hogy vannak jó ötleteink, ami a szíve a történetnek, minden más csak oda dobált csont és bőr az írásnak a testén: a külcsínt is ápolni kell, gondozni azt, amibe el van rejtve az éltető gondolat, a műnek motorja. Lovecraft nem véletlenül volt tevékeny szerkesztő, mentor és tanár: az örökkévalóságnak dolgozott, nem csak a ponyvalapoknak.

Persze nem csak Bierce, Blackwood és de la Mare, voltak kedvenc szerzői HPL-nek, a folytatásban Robert W. Chambers, Lord Dunsany és M.R. James, majd a befejezésben Arthur Machen, Gustav Meyrink, M. P. Shiel, és természetesen E.A. Poe kerül majd górcső alá.

(a *-al jelölt címfordítások Galamb Zoltád fordításai, akár csak a részletek a Természetfeletti az irodalomban című esszéből)

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Vidra Gyula

“Lovecraft munkásságának feldolgozása mellett az új rémálmok megteremtése a feladatunk. Azt mondják az esti híradónál nincs sokkolóbb, már nem találunk újat a nap alatt. Változtatunk ezen, bebizonyítjuk: az emberi fantázia még okozhat álmatlan éjszakákat.”

Egy hozzászólás érkezett erre: “H. P. Lovecraft és kedvenc írói #1

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.