Sütő Fanni: Evocatio

Feltöltve: 2017/10/27
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A 4. Lovecraftian Micro Fiction pályázat kiírását (kicsit sem meglepő módon) a The Black Aether oldalán vettem észre. Szeretem az ultrarövid műfajokat egyrészt, mert jó eséllyel befejezem, amit elkezdtem, másrészt, mert remek írástechnikai gyakorlatok, hiszen nagyon nehéz kevés szóban karaktert és világot építeni. Az ötletelésbe gyakran bevonom a barátomat is, mert elég jól ismeri Lovecraft munkásságát és a hozzákapcsolódó kliséket is. Sok jó ötletet adott, például egy atombunkeres történet kicsit a „The Outsider” című novella párhuzamán, de aztán végül egy római légionárius beszámolója mellett döntöttem. Erre több okom is volt:

A The VVitch című film kapcsán gondolkodtam el azon, hogy régen az ember mennyire kiszolgáltatott helyzetben volt, főleg a civilizáció szélén, a vadonnal szemben. Nem létezett a telefon, nem lehetett csak úgy segítséget hívni, a távolságok sokkal nagyobbak és véglegesek voltak.

A nyár folyamán lefordítottam Lovecraft egyik esszéjét a római irodalomról, ezt itt találjátok, és úgy éreztem, nagyon fontos volt számára ez a kultúra, akik műveltségükkel, törvényeikkel a rendet és a felvilágosodást képviselték. Gondoltam, elviszem ennek a kultúrának egy büszke képviselőjét az ismert világ szélére, ahol a vadonnal és az ismeretlennel találkozik.

Amikor angolul írok, ahol tudok, szeretek némi magyar vonatkozást becsempészni, így esett a választásom, épp Pannóniára.

Ezt a döntést elősegítette, hogy a nyár folyamán Aquincumban jártam, ahol egy időszakos kiállítás keretében a Pannónia területén gyakorolt (sötét) varázslatokról volt szó. Itt találkoztam többek közt az evocatio fogalmával, ami érdekesnek és kissé ijesztőnek tűnt. Rögtön fel is jegyeztem magamnak, mint történetekbe beépíthető kis színes adalékot. Egyébként, ha javasolhatok valamit (kezdő) írótársaimnak, érdemes sokat olvasni, kutatni, kiállításra járni, (!) és serényen jegyzetelni, mert ezek a kis részletek teszik igazán élővé a történetet.

Gyorstalpalóként elolvastam a Wikipedia szócikket Pannóniáról, és ott találtam az érdekes összefüggést Pán isten nevével, aki ugyebár elég vad, zabolázatlan, és gótikus / horror vonatkozása is van. (Például Arthur Marchen The Great God Pan c. története.) Innen már csak egy ugrás volt Shubb-Niggurath és az ő ezer ivadéka.

Az írásban leginkább azt a furcsa, és kissé természetfeletti élményt szeretem, amikor teljesen szétszórt és véletlenszerű dolgok, valami csoda folytán egy logikusnak tűnő rendszert hoznak létre. Tapasztalatként és tanácsként annyit mondhatok, bármilyen novellapályázatról legyen is szó, hogy érdemes utánajárni dolgoknak, kutatgatni egy kicsit, mert csomó érdekes dolgot megtanul az ember, és általában a zsűri is értékeli a történetbe fektetett munkát.


Sütő Fanni

Evocatio

Sötét, holdtalan éjszaka volt, s a vöröslő csillagok úgy bámultak le rám, mint egy szörnyű, idegen isten ezernyi szeme. Pannónia végtelen pusztasága hangtalanul terült el körülöttem, a fűszálak a földig kushadtak a nyomasztó éji levegő súlya alatt. Elértük az ismert világ végét, és most mintha az alvilág bejáratán kopogtatnánk.

A hőség elviselhetetlenné vált, Rómától messze még az évszakok is megvadultak. Az Örök Városban a nyár könnyűléptű, fényes istennő volt, aki az érett gyümölcsök illatába burkolózott. Itt a meleg úgy ült a nyakunkon, mint egy hájas varangy, melynek mérges izzadtsága a bőrünk alá szivárgott, és egyenesen a lelkünk mélyéig hatolt.

A Császár a mi légiónkat választotta, hogy Róma fényét kelet felé vigyük, s dicsőségét lobogó zászlóinkon hirdessük. Azt kívántam, bárcsak máshova rendelt volna minket, ennél még a zabolátlan és hideg észak is jobb lett volna, a császár szava azonban szent és megkérdőjelezhetetlen. Pannónia. Már a név is rettegéssel töltött el, alattomos lápokat idézett szemem elé, és a vad, megszelídíthetetlen kecskeistent, Pánt s az ezernyi ivadékát.

Előző nap bárányt áldoztam Mars oltárán, s imádkoztam hozzá, hogy épségben hazavezessen, de a máglya füstje nem érte el az eget, egy áthatolhatatlan, sötét felhő útját állta, és felfalta fohászom.

A rémálmok azóta kísértettek, hogy magunk mögött hagytuk nagyszerű városunkat. Arc nélküli szörnyek és más rettenetek kúsztak elmémbe, mindig amikor a legkevésbé számítottam rájuk. Éjszakánként furcsa neszeket hallottunk a tábor körül, de amikor irányukba indultunk, nem találunk semmit, csak a sűrű sötétséget. Szóbeszéd kelt szárnyra a katonák közt, a vad, pusztai népekről suttogtak, akik egy szörnyűséges istennőt imádtak, kinek láttán Júnó remegne a borzalomtól.

Már egy hét eltelt, s a barbároknak még színét sem láttuk, bár a jelenlétüket állandóan éreztük magunk körül. Ott bújtak a baglyok vérfagyasztó vijjogásában és a pusztaság hátborzongató, ismeretlen neszeiben. Ott lapultak a gyengeelméjűeknek mámoros delíriumában, akik bezabálták a furcsa bogyókat, amelyeket a csontszáraz, beteges bokrokon találtak. Ott voltak a perzselő levegőben, amit belélegeztük, és a zavaros vízben, amellyel szomjunk oltottuk. Körbevettek minket, s mégsem láttuk őket.

Még a legjobb katonák sem tudnak láthatatlan ellenség ellen küzdeni. Eldöntetett hát, hogy egy régi, félelmetes erejű szertartáshoz kell fordulnunk, az evocatiohoz, a helyi istenség megidézéséhez és saját oldalunkra állításához. A tisztek úgy vélték, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megtörjük ezt az őrjítő patthelyzetet. Ez a szertartás akkor is elborzasztott, ha ismerős isteneket szólítottunk meg, de sosem mertem volna megidézni valamit, ami ennyire megfoghatatlan és idegen.

Egyszerűen képtelen voltam a táborban maradni. Lehet, hogy gyáva vagyok. Egy közeli bucka tetejére másztam, s hallgattam az éjszaka hangjait, remélve, hogy a szertartásnak minél előbb vége szakad. A félelmem nem hajtott elég messzire: még így is tisztán hallottam a sikolyokat, amikor a gonosz, sötét felhő alászállt a táborunkra.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...