Skip to main content

Az Elátkozott Országút, avagy Félelem és Reszketés Arkhamban

Néha egészen biztos vagyok abban, hogy vannak olyan könyvek, melyekbe az ember nem véletlenül botlik bele, hanem a sors keze rejlik abban, hogy rájuk talál nagyszülei padlásán, egy eldugott antikváriumban, vagy épp az online tér egy sötét kis szegletében. Életem meghatározó olvasmányainak egy része ebbe a kategóriába tartozik. Ha a borítója alapján nem tetszett volna meg nagyszüleim szekrényén egy bizonyos Maupassant-kötet borítója kilencéves koromban, ma lehet, hogy semmi közöm nem lenne a rémirodalomhoz. Ha huszonéves korom hajnalán nem futottam volna bele totál készen az első Hunter S. Thompson regénybe egy barátom lakásán, talán sosem vált volna az újságírás egyfajta életcélommá, küldetésemmé.

Ezért is örültem meg annyira, mikor az internet egy kevésbé látogatott szegletében ráakadtam a többszörös Bram Stoker díjas Brian Keene és a horror-irodalom terén szintén hasonló sikereket elért Nick Mamatas közös könyvének, a The Damned Highway-nek ajánlójára. A fülszöveg szerint a két író egy kötetben egyesíti a horror-irodalom mesterének, H. P. Lovecraft univerzumát a sokak számára leginkább extrém életviteléről ismert Hunter S. Thompson munkásságával. Ha ezt a könyvet nem nekem szánta a sors, hát akkor bizony semmit sem.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a két életmű szöges ellentétben áll egymással és ebből a furcsa házasságból semmi más nem születhet, csak afféle olvashatatlan, kulturális katyvasz, értelmetlen, modern blaszfémia. Itt azonban védelmembe kell, hogy vegyem a kötetet és meg kell, hogy cáfoljam a kételkedőket: bármennyire is hihetetlennek tűnik ugyanis, de HPL és HST munkássága bizonyos szempontok alapján több ponton is rokonítható. Gondoljunk csak A Félelem és Reszketés Las Vegasban golfcipős sárkánygyíkjaira, a kizárólag Raoul Duke fejében létező Denevérországra, vagy épp arra, mi játszódhatott le az út szélén a két narkomán őrült mellé beülő, szerencsétlen stoppos fejében. A valóság és a lázálmok különös egybeolvadására. Mindezt kissé ridegebb, misztikusabb környezetbe helyezve talán már nem is állunk olyan messze a thompsoni értelemben vett weird és a lovecrafti szemszögből értelmezendő weird rokonságának felfedezésétől.

És ugyebár, ha már itt tartunk:  „When the going gets weird, the weird turn pro” – írta egyszer Thompson, aki bizonyos értelemben a nem hétköznapi, a különös, azaz a  „weird” életvitel egyik legimpozánsabb figurája. Keene és Mamatas éppen ezért nem is találhatott volna alkalmasabb popkulturális ikont, akinek a munkássága ennyire adta volna magát, hogy a szintén a rendkívüli történésekre épülő weird irodalom egyik legnagyobb alakjának életművével házasítsák.

The Damned Highway, 2011

A könyv alcíme (Fear and Loathing in Arkham, avagy Félelem és Reszketés Arkham-ben) már alapvetően sokat sejtet a mű hangvételével kapcsolatban. A sztori gyakorlatilag a gonzó-újságírás és a kozmikus horror őrült házassága, az időntúli rettenet és a hétköznapi politikai élet humoros, ámde mégis releváns párhuzamba állítása. A könyv végig Thompson nyelvezetét imitálva íródott, Mamatas és Keene a történetet az „Amerikai Álomra” vadászó Raoul Duke és Dr. Gonzo ámokfutásának vázára húzták fel. Az újságírás doktorának ismert frázisait a két szerző végig olyan magabiztossággal alkalmazza, hogy időnként valóban az az érzésünk támad, ohgy ez a könyv nem más, mint Thompson ’72-es politikai értekezésének, a Fear and Loathing on the Campaign Trail-nek elveszett, utolsó néhány fejezete.

A kötet elején magával a Félelem és Reszketés… sikere utáni hírnév elől paranoid rettegésben bujkáló Hunter Stockton Thompsonnal találkozunk. Az író teljes mértékben összeomlott a rá nehezedő sztárság súlya alatt. Annak érdekében, hogy kiszabaduljon a sikerkönyv által ráerőltetett „őrült újságíró” szerepéből, úgy dönt Uncle Lono álnéven (utalás The Curse of Lono című regényére) az Amerikai Álom felfedezése után egy lényegesen más eszmeiség, mégpedig az Amerikai Rémálom felderítésére indul. Bérelt piros Cadillac helyett most távolsági busszal vág neki az útnak, és a siker, napfény és csillogás szinonimájaként is felfogható Las Vegas helyett kihalt és komor vidéken át vezet az útja a rettegés gócpontja, a lovecrafti univerzum centrumaként ismert Arkham felé. Az utazás természetesen nem maradhat LSD és paranoia nélkül, sosem tudhatjuk épp, hogy az őrült doktor valóban átél-e bizonyos dolgokat, vagy csak épp egy borzasztóan rossz tripen pörögve hallucinál.

Azok számára, akik Lovecraft mellett a kései XX. század amerikai prózájáért is rajonganak, és nem áll tőlük távol a kozmikus rettenet mellett a nyers, politikai humor sem, a The Damned Highway kihagyhatatlan darabja a házi könyvtárnak. A két író érdekes és izgalmas módon elegyíti HPL univerzumát HST nyers, zsigeri stílusával, és egy rendkívül szórakoztató, mindkét oldalról rengeteg utalást tartalmazó egészet hoz létre. Gördülékeny, olvasmányos, és humoros könyvről beszélünk, éppen ezért azok számára is élvezetes lehet, akik esetleg Thompson munkáit kevésbé ismerik behatóan, mint Lovecraft örökségét (vagy épp fordítva).

Nem csoda ez, hiszen Mamatast nevezhetjük akár a popkultúra és a lovecrafti örökség keresztezését mesterfokon űző iparosnak is. Nem ez az egyetlen mash-up regénye ugyanis, ami a modern amerikai irodalom és a lovecrafti rémirodalom összemosásával operál. A The Damned Highway előtt pár évvel korábban (egészen pontosan 2004-ben) jelentette meg Move Under Ground című regényét, mely a beat irodalom nagyjának, Jack Kerouac-nak stílusát ötvözi a Lovecraft világával. A kötetben karakterként Kerouac mellett Allen Ginsberg és William S. Burroughs ugyanúgy megjelennek, mint Azathoth és Cthulhu.

A The Damned Highway-ben híres írók helyett leginkább a kor ismert politikusaival találkozhatunk, és talán nem lövök le túlzottan nagy poént, ha elárulom, hogy a történet során a két író a thompsoni hagyományokhoz hűen Richard Nixon amerikai ex-elnököt például egyenesen Cthulhu szentségtelen ivadékaként ábrázolja, aki a világ elpusztításán munkálkodik.

Egyébiránt nem csupán a történet, de a kötet borítója is különleges bizonyos szempontból. Habár a grafika erősen idézi a Hunter S. Thompson több írását is illusztráló Ralph Steadman őrült munkáit, mégsem Steadman egyik alkotásáról, vagy egy ügyes Steadman-imitátor grafikájáról van szó. A borítót díszítő festményt eredetileg Ian Miller grafikus készítette, és eredetileg Lovecraft 1974-ben megjelent At the Mountains of Madness című novellagyűjteményének borítóját díszítette. Mamatas kifejezetten a Steadman által Thompson írásaihoz készült grafikákkal mutatott hasonlóságai miatt használta fel Keene-nel közös kötetének borítójául, természetesen a grafikus, Miller engedélyével.

És így, a belbecs és külcsín kitárgyalása után végeredményben kiknek is ajánlanám a The Damned Highwayt valójában? Legfőképp azoknak, akik szeretnének Lovecraft univerzumára egy merőben más, modern szemszögből történő pillantást vetni az újságírás XX. századi történelmének egyik legjelentősebb figurája, Hunter S. Thompson drogoktól és őrülettől torz, a maga módján azonban mégis nyers és realista szemüvegén keresztül. Gördülékeny, humoros, könnyedén feldolgozható kötet, melynek a maga módján mégis megvan a kellő súlya és mondanivalója. Számomra minden lapját öröm volt olvasni, ami főként Keene és Mamatas alaposságának köszönhető, mind nyelvi hűségük, mind a kötethez szükséges kutatómunkájuk pontosságát tekintve.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on Reddit
mm

Dajka Gábor

"Az apátia legborzalmasabb kozmikus entitásnál is rémisztőbb dolog, ami ellen úgy érzem, mindhalálig kötelességünk kitartóan küzdeni. Egy jó rémtörténet egyaránt képes megmozgatni az ember agyát, szívét és gyomrát, de a három létfontosságú szerv közül legalább kettőt mindenképp."

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.