Skip to main content

H. P. Lovecraft: A szerkesztő műhelyében

A The Conservative című amatőr magazin 1915 és 1923 közt jelent meg, aminek szerkesztője H. P. Lovecraft volt. Az első három számot ő maga írta, de később nyitott a magazin és többek közt csatlakozott hozzá Rheinhart Kleiner, Winifred Virginia Jackson, Anne Tillery Renshaw, Alfred Galpin és Samuel Loveman is. A magazin 1923. júliusi számának szerkesztői rovatában, H. P. Lovecraft, Frank Belknap Long, és Alfred Galpin az amatőr kritikus Michael Oscar White-ot bírálták, amiért az Oracle magazin 1922. decemberi számában Az amatőr újságírás költői III: Samuel Loveman című cikkében kritizálta Samuel Loveman költészetét.


 

H. P. Lovecraft: A szerkesztő műhelyében

 

Amire ma az amatőr íróknak égetően szüksége van, az egy olyan megvilágosult kritikai norma, amely megment minket a hamis, túl konvencionális és felületes értékektől, és attól az elvakultságtól, ami megakadályoz minket, hogy meglássuk mindazt, ami a művészetben őszinte, lényeges, átható és hamisítatlanul eksztatikus. Mivel viszonylag kevés a fiatal vér a szakmában, kezdünk vészesen nyárspolgári hajlamokat mutatni, így a köreinkben alkotó rendíthetetlen művésznek sokkal nehezebb az útja, mint kéne.

Olyan időkben élünk, amikor a lágy és sokrétűen vonzó érzelmek egy villanása, amely a képzeletünk homályos és különös zugaihoz szól, jó eséllyel lenéző kacagást provokál, ha a szavak akárcsak egy kicsit is furcsának vagy hóbortosnak hatnak az olyan elméknek, akik Dickensen vagy Saturday Evening Poston nevelkedtek. Ez kétségtelenül a kényelmes és megszokott józanész szava, de sajnos ez katasztrofális az amatőr irodalomra nézve.

A The Conservative úgy hiszi, hogy itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk a terméketlenné vált és kimerített Viktoriánus ideált, ami háromnegyed évszázadon át mérgezte az angolszász kultúrát, és erőtlen, megkopott érzelgésekkel és kifulladt közhelyekkel teli „költészetet” eredményezett, továbbá unott-szürke prózát, mely hemzseg a rosszul elhelyezett kioktatásoktól és íztelen mesterkéltségtől, aztán ott van még a formális illemtan is, a hagyományok és dekórum visszataszító rendszere. Mindközül azonban a legrosszabb az égbekiáltóan otromba építészet, amelynek ihlettelen jellegtelensége meghalad minden toleranciát, megértést és világiasságot.

Ezeket a reflexiókat a nyárspolgárok és görögök közti városi háborúskodás inspirálta, melyet Mr. Michael White Mr. Samul Loveman költészetéről írt kritikája indított el. Mr. White a makacsok és keményfejűek párján áll, és elítéli a művészt, mert olyan különös témákhoz nyúl, mint az eksztázis vagy a képzelet, ezzel kiváltva az olyan lelkes fantaszták rosszallását, mint például Frank Belknap Long, kinek válasza meg is jelent ezen hasábokon. És most Mr. Long az újságok humormellékletének szarkazmusától átitatott kritikák kereszttűzében találta magát, melyet Mr. White hívei küldtek neki. Ők egy bostoni csoportosulás, akiknek a New Englandi puritán öröksége megtagadta tőlük az örök őrületnek azt az érintését, amely segít az egyetemes, alapvető művészetnek a létrehozásában és értékelésében.

Mit jelentenek ezek az enyhe villongások? Tagadjuk meg a kiemelkedő viktoriánusainkat pusztán azért, mert egy olyan kritikust támogattak, aki Macaulay-t, Carlisle-t (sic), Emersont, és Shawt tartja „nagy költőként” számon, aki különös korlátokat tulajdonít a „kórus” szónak, és aki közönyösen ül a képzelet gazdag művészet gerendái közt? Az értelmes, humoros tisztaságnak eme tiltakozása a szimbolikus és színes intenzitás ellen valóban a viktoriánus bárgyúság jele, vagy csak a hagyomány érthető védekezése a kaotikus újítások ellen? Természetesen Mr. White körének állásfoglalása hibátlan, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a művészet a külső intellektus és a közhelyes, megvizsgálatlan érzelmek összessége. A The Conservative azért tiltakozik, mert hisz abban, a kortárs világ nagy részével egyetemben, hogy a művészet igazi alapjai merőben mások, mint amit a tizenkilencedik század olyan szilárdan hitt.

Mi a művészet, ha nem képek, érzelmek és szimmetrikus érzékelések benyomásai? Kell, hogy legyen benne hevesség és szépség, semmi más nem számít. Akadhat benne koherencia is. Ha nagy külsőségektől vagy egyszerű elképzelésekről van szó, esetleg egy egyszerűbb kor terméke, nagy esély van rá, hogy tiszta és folyamatos mintákat mutat: azonban ha  az életre adott egyedi reakciókat vizsgálja egy komplex és analitikus korban, mint ahogy azt a modern művészet is teszi, akkor hajlamos rejtett érzékelések elkülönült átirataira töredezni, és olyan lazán összekapcsolt textúrát eredményez, ami azt igényli a közönségtől, hogy elkülönítse a művészetet és annak hangulatát. A nyárspolgári zúgolódás, ami egyszerű és témájában felületes irodalmat követel, elveszti az erejét, főleg, ha kijelöljük az irodalomnak, és főleg a költészetnek a megfelelő helyét az esztétikában, és olyan kifejezés módokhoz hasonlítjuk, mint a zene vagy az építészet, melyen nem beszélik az ábécés könyvek nyelvét.

A The Conservative nem híve a dadaizmusnak. Épp ellenkezőleg, számára semmi sem tűnik biztosabbnak, minthogy a radikális prózának és versnek nagy része, csupán az extravagáns extrémitása egy olyan irányzatnak, melynek igazán művészi alkalmazása sokkal jobban határok közé szorul. Ezen irányzatnak nyomai, melyben képszerű módszereket alkalmaznak, és a szavakat és képeket konvencionális kapcsolódások nélkül alkalmazzák, hogy az érzékeket felébresszék, megtalálhatók az egész irodalomban, főleg Keatsnél, William Blake-nél és a francia szimbolistáknál. A művészetnek eme szélesebb körű fogalma nem bőszít fel semmilyen külső hagyományt, de tiszteletet ad a múlt és jelen minden olyan alkotásának, amely igazi eksztatikus tűztől fűtött, és melynek ragyogása nem tökételesen közönséges érzelmek giccsességén alapul. Így a hígvérű irodalmár éles kacagása, amellyel az eksztatikus művészt gúnyolja ki, főleg az egyoldalú és túlságosan konvencionális hátterén alapul. A csúfolódó majdnem mindig egy idejemúlt hagyomány követője, nyakig merítkezve a tizenkilencedik századi ortodox angol irodalomban, és nem abban az egyetemes áramlatban, amely nem ismer sem időt, sem országhatárt. Egy ilyen bölcs, csak úgy, mint a közmondásból ismert homo unius libri[1], nagyszerű és szellemes ellenfél lehet, de a szűk látókörűsége miatt egyértelműen alkalmatlan arra, hogy az egész emberi lelket érintő ügyekről nyilatkozzon. “Les esprits mediocres,” mondta La Rochefoucauld, “condamnent  d’ordinare  tout ce qui passe leur portée.”[2]

Mielőtt intelligensen megközelít egy műalkotást, a kritikusnak először alaposan meg kell vizsgálnia legalább az alapjait annak a háttérnek, amelyből származik, ami visszavezet minket a viktoriánus gúnyolódás és nevetgélés problematikájához, ami sokban felelős azért, hogy elbátortalanítsa az őszinte esztétikai igyekezetet az amatőr újságírás terén.

A The Conservative azt javasolná, hogy azok a kritikusok, akik ekkora élvezettel, véglegességgel és bohóckodással tolják az arcunkba a tizenkilencedik századi angol irodalmat, először végezzenek egy kis irodalmi kutatást. Anélkül, hogy utánozni kívánnánk a nagy neveket felvonultató listáikat, azt javasoljuk, nézzenek utána az olyan irodalmi óriásoknak, mint: Walter  Pater,  Lafcadio  Hearn,  Arthur  Symons,  Arthur  Machen,  Wilde, Gautier, Flaubert, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Laforgue, D’Annunzio, vagy Croce— Ezekről az irodalmi óriásokról nagyon sokat lehet tanulni, még kritikákat olvasva is. Miután ráébredtek egy sokkal szélesebb irodalmi paletta létezésére, és arra, hogy ezek a szerzők mennyire befolyásolták a művészet jelenlegi gondolatait, a lelkiismeretes nyárspolgáraink bizony kénytelenek lesznek tágítani a befogadási horizontjaikat. Az, hogy aztán az egészből mennyit értenek meg, és mennyire éreznek velük együtt, már személyiség kérdése, és nem tartozik szorosan a problémához.

[1] Egykönyves ember
[2] A középszerű lelkek általában elítélnek mindent, ami meghaladja a látókörüket

Ez is érdekelni fog!

Hypnos – ajánló H.P. Lovecraft 1922. márciusában készült el Álom-ciklusának újabb rövid történetével, melynek a Hypnos címet adta. Nyomtatásban először a The National...
Hypnos – szubjektív vélemény „A férfi, aki nem alszik, nem mer aludni, drogozik, hogy ébren tartsa magát, Végül elalszik, és valami történik. Mottó Baudelaiertől.” H. P. Lovecr...
H. P. Lovecraft: Random Notes H. P. Lovecraft Random Notes írása a The Conservative-ban jelent meg 1923. júliusában aláírás nélkül, majd később még ugyan abban az évben, a november...
mm

Sütő Fanni

"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."

Egy hozzászólás érkezett erre: “H. P. Lovecraft: A szerkesztő műhelyében

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.