Sepsi László a Magyar Narancs karácsonyi dupla számában, Mocorgás a mélyben című kétoldalas publicisztikában járja körbe a zsánerfanzinok helyzetét Magyarországon, azon belül is a weirdre koncentrálva, amiben külön kitér a Black Aether magazinra is. Előre kell bocsátanom, hogy nem vitatkozni szeretnék Sepsi cikkével, hiszen kifejezetten jól látja és foglalja össze a Black Aether és a másik két említett magazin (Azilum és Fantorzio) helyzetét, ami érthető is részéről, hiszen nem véletlenül volt a Világok Találkozása rendezvény A rettegés kora, avagy a horrorirodalom helyzete itthon és külföldön című beszélgetésének résztvevője és a Hexxa-díj jelöltje is. Azt kell mondanom, hogy minden szavával egyetértek. Na jó, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a suta szónál egy kissé felszaladt a szemöldököm a homlokomra, de ezt a valójában kissé önérzetes és önkéntelen tornamutatványt lehet úgy értelmezni, ahhoz hasonlítani, mikor a szülőket szembesítik azzal, hogy gyermekük esetleg elálló fülekkel, görbe orral rendelkezik, vagy éppenséggel kissé kancsal; főleg ha az öcséje is bangi. Tudja jól a szülő – jelen esetben az alapító-főszerkesztő –, hogy helytálló az észrevétel szeretett gyermekéről, de mégsem hallja vissza szívesen azt ilyen direkt formában. Ugyan akkor Sepsi László kitér arra is, hogy a Black Aether tartalma

„… a gördülékeny és ötletes horrosztorikig terjed, de a fanzinhoz képest vaskos eddigi hat megjelenés mindegyikében találhattunk olyan szöveget, amiért megérte végigböngészni az egészet.”

Az, hogy a Magyar Narancs kifejezetten a zsánerfanzinokkal foglalkozik, és ebben a Black Aether is szerepet kap, hatalmas előrelépés a BA életében, de azt hiszem mondhatom, hogy közösségünk életben is. Nem kell többismeretlenes egyenleteket használni ahhoz, hogy kiderüljön a helyes képlet, miszerint minél több olvasóhoz jut el a magazin és közösségünk híre, annál több esély van arra, hogy újabb potenciális szerzők és illusztrátorok csatlakozzanak hozzánk, ami pedig a magazin fennmaradásának alapköve. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy akik a Magyar Narancs cikke után találnak ránk, vagy éppenséggel az utóbbi időszakban csatlakoztak hozzánk, egy olyan teljes képet kapjanak, amiből egyértelműen kiderül, hogy a The Black Aether online magazin és a Black Aether ponyvamagazin mögött több van annál, mint hogy felületet biztosítunk az amatőr írók számára.

Elvi elkötelezettségünk H. P. Lovecraft szellemi örökségének gondozása és megismertetése a közösséggel (TBA), továbbá a magyarországi szerzők, költők, grafikusok inspirálása és ösztönzése (BA).

Akik régóta követik a munkánkat, minden bizonnyal már unják, hogy rendszeresen felemlegetem ezt az elvi elkötelezettséget – néha talán túl gyakran is -, de úgy gondolom, ezt soha nem szabad elfelejtenünk és erre időnként emlékeztetni kell önmagunkat is. Az egész folyamat a H. P. Lovecraft – Kerekasztal csoporttal kezdődött még 2015 második felében, ami először csupán csak azért indult el, hogy céljának megfelelően megosszuk egymással ismereteinket Lovecraft munkásságáról, véleményt cseréljük, elmondjuk mi miért jó, vagy éppen mi nem jó, megismerjük egymást, és nyilvánvalóan közösséget hozzunk létre. Ebből a facebook csoportból indult el a The Black Aether online magazin, azzal a céllal, hogy legyen egy felület, ahol rendszerezni, gyűjteni lehet a friss híreket, kisebb nagyobb cikkeket, esszéket, véleményeket, értekezéseket, mivel érthető módon erre egy facebook csoport nem alkalmas. Az oldal hamar kinőtte magát, és végtelen megelégedéssel kellett felismernem a tényt, hogy vannak még bőségesen Magyarországon olyan elvetemült fanatikusok, akiknek szívügye Lovecraft művészete, és a weird irodalom. Végül ez a folyamat odáig eszkalálódott, hogy megszületett a Black Aether ponyvamagazin ötlete, és egy gyors igényfelmérés után kiderült, hogy alkotói és olvasói oldalról is igen csak nagy igény van egy olyan magazinra, ami a zsánerrel foglalkozik és teret engedve a szárnyaikat bontogató, feltörekvő írók részére, elsődleges célja az ösztönzés.

Ebből a rövid, igazából pár hónap alatt lezajló folyamatból is látható, hogy a BA elindulása nem egy légből kapott ötlet volt, nem azért született meg, mert dolgozott bennem leküzdhetetlenül az önmegvalósítási kényszer, hanem azért, mert egészen egyszerűen igény van az ilyen koncepciójú magazinra, magazinokra. Azonban azt nem szabad elfelejteni, hogy a magazin egymagában nem képes fenntartani önmagát, és jelen esetben nem az anyagi vonzatára gondolok a folyamatnak, hanem arra, hogy a közösségépítésnek kiemelkedően fontos szerepe van. Két év működés után bizton állíthatom, hogy sok kihívást és feladatot jelent a közösség összekovácsolása, annak ellenére, hogy a mi Lovecrafti közösségünk nagyon jól veszi az akadályokat, és nagyon jól reagál az esetleges botlásokra. Eleve nagyon rossz döntést hoz az, aki ma Magyarországon egy fanzin olvasóira, mint célcsoportra, felvevőpiacra gondol és nem egy olyan közösségre, ami igényli azt, hogy foglalkozzanak vele. Sajnos az elmúlt időszakban láthattuk, hogy a terjesztői értékesítés miként is tud maga alá gyűrni egy nagyon jó koncepcióval induló magazint, hogyan tud a friss lendület megtörni azáltal, hogy a folyamat fordított sorrendben valósul meg. Véleményem – és tapasztalatom – szerint, nem a fanzin megjelenése után/köré kell közösséget szervezni, hanem a közösségnek, a közösséggel együtt kell a magazint elkészíteni, ugyan is így létrejön és fenn is marad az a kohézió, ami elengedhetetlen egy fanzin létezéséhez. Nem véletlen, hogy a postázást mai napig saját kezűleg végezzük Edittel, ugyan is, ahogy Sepsi László is írta, a terjesztői hálózat könyörtelenül leveszi a maga 40-60 százalékát. Úgy gondolom, hogy a közösségnek, a közösség támogatásával készülő magazint, égbekiáltó butaság – bűn? – odadobni a piac asztalára, ahol kíméletlenül lenyúzzák róla a bőrt, azt a bőrt, amit addig a közösség, a potenciális olvasók dédelgettek és simogattak. Ha nincs közösség és nincs közösségi munka, akkor bizony fanzin sincs.

Szerencsés helyzetben vagyunk abból a szempontból – a magazinok készítői és a közösség egyaránt -, hogy létezik az Azilum magazin, amiben Lovecraft esszéinek egy része mellett, további olyan alapvető rémtörténeteket olvashatunk, amikre nem egy esetben több, mint 100 évet vártunk. Több, mint száz évet. Arra inkább nem térnék ki, hogy a hazai irodalmi színtér formálói és képviselői ehhez mit szóltak… semmit. Mi megtettük az első lépéseket, szívesen máskor is. További segítsége a közösségnek az idén augusztusban alakult Magyar H. P. Lovecraft Társaság kulturális egyesület, aminek alapszabályában igen csak komoly célkitűzéseket rögzítettünk, és ha ezeket a kezdeményezéseket együtt nézzük – TBA, BA, Azilum, MHPLT -, akkor jól látszik, hogy egy olyan biztos háttér jött létre, ami mondhatni minden szinten és területen kiszolgálja a Lovecrafti közösséget.

Mindenképpen ki kell térnem a Black Aether magazin hullámzó tartalmára, hiszen ez mögött a rendszer mögött egy olyan elképzelés áll, ami szorosan kötődik Lovecraft gondolataihoz. Amatőr és amatőr közt különbség van – számos alkalommal kétségeim vannak afelől, hogy ez a szó a legmegfelelőbb -, hiszen ha a szó jelentéstartalmát nézzük, akkor gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy kilencmillió amatőr író országa vagyunk, a fennmaradó rész pedig az a réteg, aki foglalkozásszerűen végzi írói tevékenységét, és próbál rá több-kevesebb sikerrel egzisztenciát építeni. Az amatőr közegnek is megvannak a rétegződései, hiszen a Black Aether magazinból is kiderül, hogy kerülnek elém olyan kéziratok, amikhez képest a magazin kispályának tűnhet, és bizony kerülnek elém olyanok is, amikre sajnos azt kell mondanom, még a Black Aether színvonalát sem érik el. Azonban itt jön az az elvi elkötelezettség, amire építünk, ugyan is minden esetben, ha van rá lehetőségünk – és a beküldött anyaghoz kulturált kommunikáció is tartozik -, megpróbálunk olyan választ adni, ami Lovecraft munkássága, a rémtörténetekről írt gondolatai, és a weird irodalom tekintetében segítséget nyújt. Nem hagyjuk magukra a szerzőket és megpróbáljuk őket olyan útra terelni, aminek a végén ott várja őket saját kozmikus rémtörténetük, és ami talán a legfontosabb, nem légből kapott, félreértelmezett saját elképzelések által tesszük ezt, hanem H. P. Lovecraft írásról vallott nézeteit adjuk át, továbbítjuk a szerzők felé. Szerencsénkre ezzel nincs túl nehéz dolgunk, hiszen tetemes mennyiségű, igen csak hasznos és megszívlelendő tanácsokat tartalmazó esszé, értekezés maradt fent, amiket Lovecraft írt. Érthető módon következik az is, hogy a válaszok nem minden esetben kielégítőek, a szerzők mást várnak, de a tényt el kell fogadnia mindenkinek,

a The Black Aether célja H. P. Lovecraft írói örökségének ápolása és átadása. Nem célunk megreformálni, megújítani, átdolgozni, átértelmezni, vagy éppen a kortárs irodalomhoz, olvasói szokásokhoz igazítani.

Természetesen, ahogy Lovecraft is írta, nem lehet elvárni, hogy minden alkotás maradéktalanul idomuljon az elméleti modellhez. Nyilvánvalóan olyan elméleti határokat és szabályokat állítunk fel, amik nem mindenki számára elfogadhatóak, mivel ha valaki rémtörténetet kíván írni, akkor figyelembe kell vennie azokat a megfogalmazott elvárásokat, amikhez a műnek igazodnia kell. Lovecraft Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéje tökéletes támpontot ad, egész pontosan el is magyarázza, hogy a Black Aetherbe miként és miért is kerülhetnek olyan novellák is, amikről érezni, hogy a szerző még keresi önmagát, nagyon sok gyakorlásra van szüksége, nem egy esetben első prózája a megjelent mű.

„A lényeg az atmoszféra, hiszen a hitelesség kritériuma nem a tökéletesen megszerkesztett cselekmény, hanem az adott érzület létrehozása. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az a rémtörténet, amely társadalmi hatást rendeltetett érzékeltetni vagy elérni, vagy amelyben a borzalmakat végül megmagyarázzák, nem ábrázolja hitelesen a kozmikus félelmeket; mindazonáltal tagadhatatlan tény, hogy az efféle elbeszélések elszigetelten tartalmazhatnak olyan passzusokat, melyekre a hamisítatlan természetfeletti rémmesék összes ismérve ráillik. Épp ezért a rémtörténeteket nem a szerző szándéka, vagy a puszta cselekményszövés alapján kell megítélni, hanem ama érzelmi szintet érdemes alapul venni, melyet legkevésbé evilági pontján elér. Ha e „csúcspont” megfelelő hatást gyakorol az olvasóra, akkor az epizód méltán tekinthető rémmesébe illőnek, függetlenül attól, mennyire prózaivá silányul a későbbiekben. A valóban hátborzongató történet próbája egyszerű: sikerül-e az ismeretlen szférákkal és erőkkel létrejött kapcsolat által mélyen átélt rettegést keltenie az olvasóban; sikerül-e elnémítani a hallgatóságot, mintha az ismert világegyetem pereméről származó alakzatok vagy entitások neszezését vagy sötét szárnysuhogását hallanák. És persze minél teljesebben és egységesebben képes egy történet megteremteni ezt a légkört, annál sikerültebbnek tekinthető az adott műfajban.”

Ha a kéziraton érződik, hogy a szerző a novellában elér egy olyan csúcspontot, ahol érződik fent említett érzelmi szint, ha a kommunikációból kiderül, hogy a magazinra nem úgy tekint, mint egy egyszerű eszközre azért, hogy lényegében teljesen mindegy hogy kihez, csak eljusson valakihez az alkotása, ha tisztelettel és kellő alázattal fordul a rémtörténetek felé, akkor bizony a novellának a Black Aetherben van a helye. Még akkor is, ha a kivitelezésről erősen érződik a tapasztalatlanság.

Nem fogunk eljutni a mainstreambe, és nem csupán azért, mert az említett korlátok erősen behatárolják az olvasóközösséget, hanem egészen egyszerűen azért, mert nem is akarom, hogy a Black Aether valaha is a mainstream része legyen. Ugyan is akkor fel kellene adnunk elveinket, igazodnunk kellene a fősodorhoz, ami azt jelentené, hogy az eddigi erőfeszítéseinket kidobhatnánk az ablakon, szemen köpnénk a hazai közösséget, azt a közösséget, ami minden TBA kezdeményezés éltető eszenciája. Bár nem szoktam így fogalmazni, de egészen konkrétan, adnánk a szarnak egy pofont. Tapasztalatból mondom, ha egy ilyen jellegű kezdeményezésnél felbukkan az anyagi haszonszerzés lehetősége, ha a piszkos anyagiak megmutatják forintba áztatott karmaikat, akkor a projekt saját magát fogja felfalni, hiszen piaci érdekek és indokok miatt, kénytelen megválni egyes elvi célkitűzéseitől. Természetesen indultak és indulni is fognak olyan projektek, amikkel nagyobbat merítünk, szélesebb közönség részére készülnek. Egyre biztosabb, hogy 2018-ban elindul egy új magazin, ami nem Lovecraftra és a weird irodalomra koncentrál, hanem mondhatni úgy, egy általánosságban vett horror magazin lesz, amiben elférnek majd a zombik, pszichopaták, pentagrammák, láncfűrészes gyilkosok, illetve áldásos tevékenységüknek köszönhetően a felbukkanó testnedvek és belsőségek is. Nos igen, ez a magazin a piaci igényeket fogja kiszolgálni ha létrejön, de ez miatt soha nem fog a Black Aether és a Lovecrafti közösség háttérbe szorulni. Ha a következő Black Aether már biztos alapokon áll, majd akkor jöhet a vérengzés.

Szokásomhoz híven, markánsan eltértem mondanivalóm lényegétől, miszerint köszönettel tartozom Sepsi Lászlónak a Magyar Narancsban megjelent írásáért, hiszen ez egy fontos momentum a magazin életében, mindig jóleső érzés, amikor visszajelzés érkezik, és újabb megerősítést kapok, kapunk, hogy a The Black Aethernek és a Black Aethernek van létjogosultsága a hazai irodalmi élet tengerében. Ugyanakkor a cikk megjelenése nagyszerű alkalom volt arra, hogy ismét kitérjek célkitűzéseinkre és elvi vállalásainkra. Mondanom sem kell, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázunk, tévedünk, megbotlunk, de minden esetben próbálunk tanulni a hibákból, és folyamatosan fejlődni. Sokszor mondtam már, de nem elégszer, közösség nélkül nem létezne egyik magazin sem. A tenni akarás és elkötelezettség egy fontos dolog, nélkülözhetetlen alapköve a folyamatoknak, de ha a közösség nem ad visszajelzést, nincs támogatás a részéről, egyetlen fanzin sem tud életképes lenni.

Nekem ebben nagy szerencsém van, amiért hálás is vagyok.

Tomasics József