„Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát.”
Sokszor megemlítem azt a tényt, hogy Lovecraft mennyire erős mondatokkal tudja kezdeni novelláit. Ezúttal is kénytelen leszek, ugyanis a fenti mondat után, muszáj megállni egy pillanatra, mert általában az ember egy cinikus félmosolyt ereszt meg az erősebb rémtörténet kezdések után, és várja hogy belevesse magát a felkínált borzalmakba. De ezúttal egy elkeserítő állítást kapunk, amin bármilyen önmagába olvasó, jóérzésű ember elgondolkodhat; önmaga mikor vesztette el az „álmok kapujának kulcsát.” Talán pont harminc évesen, amikor a mókuskerék egyre jobban kezd forogni, a hobbikra, álmodozásokra, barátokra egyre kevesebb idő jut, és minden cselekedethez olyan fogalmak társulnak mint a kényszer, az időbeosztás és a kötelesség, melyek elvégzéséért hiába jutalom az ezzel járó megbecsülés, ha még is hiányzik az egészből a bűvös becsesség.
Randolph Carter, valójában Lovecraft alteregója, gondolataik, érzéseik a világgal szemben közösek, amiben csak a megütközéssel, és falakkal találkoznak, nem találnak kiutat a mindennapok szürke útvesztőiből, és az alternatív lehetőségek silány kavalkádjából.
Lovecraft 1926-ban feltehetően novemberben, harminchat évesen írta a The Silver Key című novelláját, amikor nem mentek éppen jól a dolgai. Mint mindig, anyagi és egzisztenciális nehézségei voltak, feleségével, Sonia Greenel viszonya megromlóban volt, ekkor már külön éltek, írásait sorra elutasították. Az olyan írások, mint a The Horror at the Red Hook, és a He jól mutatják, a New York-i élet milyen nyomokat hagyott benne, és The Silver Key-ben pedig visszaköszön, miként keresi önmagát, próbál újra felfedezni valamit, ami valamikor kiveszett belőle.
A történet első fele néha elfelejti, hogy egy elbeszélés, és kifejezetten esszé jellegű az írás, emiatt még inkább olyan mintha Lovecraft személyes panaszait olvasnánk egy novellába rejtve. Carter elvesztette a képességét, hogy az Álomföldeken barangolhasson, ezért a mindennapjait próbálja elvontabbá, fantazmagórikusabbá tenni, betekintést nyerni valami olyasmibe, ami nem más, mint az ő világa, hanem teljesen idegen. Lovecraft történeteiben, és a kozmikus rettenet irodalmában ez sosem vezet jóra, amire példa Carter két korábbi kalandja a The Statement of Randolph Carter, és az Unnamable. Carter elfásulásának egy másik fájdalmas része, hogy elveszíti humorát. Lovecraftra sokan hivatkoznak, hogy derűs, szellemes, jó humorú embert volt; itt is önmagára utal, miszerint elvesztette ironizáló, kedélyes természetét a világgal szemben. A mélység szörnyű titkai és a világűr részvétlen borzalmai csak fikciók, példák Lovecraft nihilista világképébe, a félelem megfoghatatlan ősiségét mindannyian átérezzük, de megfogni képtelen vagyunk. Viszont a humorérzék elvesztése, a legsötétebb időknek hála, egy nagyon kézzelfogható, átérezhető dolog. Minden traumára képes ellenszer lenni a humor, hatása gyógyító, de ha elvész, ha csak egy rövid időre is, az már a leg kétségbeejtőbb időszakok jele.
Carter egy idő után rájön, hogy rossz helyen keresi azt a megfoghatatlan állapotot, felfedezi, hogy a múltjában kell megtalálnia az álmok kulcsát, de törekvései nem viszik kárhozatba, mint a The Quest of Iranon hősét, aki egy fiktív múltbéli dicsőségben sütkérezett. Cartert a múlt szellemei segítik, nagyapja, aki valaha megértette őt; akár csak Lovecraft nagyapja, aki hatalmas hatással volt rá. Carter felfedez egy apró ládát, amelynek rideg külseje csak a borzalmakra vágyó olvasók igényei miatt lehetett olyan amilyen, hiszen tartalma megváltást hoz az álmokat kergető férfinak. Átlépése a múltba, a gyermeki létbe, szürreális, magától értődő, HPL könnyen oldja meg az elbeszélésben az időutazást, és megadja hősének amire vágyott: újra álmodozó gyermek lehet, újra élheti életét, megtalálhatja a kulcsot, hogy az álmok birodalmába léphessen. A gyermekkor újra felfedezése fontos pillanat egy ember életében, megváltó erejű lehet, ha képesek vagyunk megfogni egy régebbi, gondtalanabb énünk kezét, és hagyjuk vezetni magunkat az ártatlan törvények szerint, mert csak egy életünk van, ami könnyen kiég, de újra meggyújtani már nehéz feladat; cserébe annál könnyebb táplálni. Lovecraft is gondozta ezt a belső tüzet, miután visszaköltözött Providence-be, rendkívül termékeny időszak várt rá, és a visszautasítások ellenére sem adta fel az írást.
A The Silver Key kivételesen pozitív végkicsengésű történet, amit sikerült szentimentalizmus nélkül megoldania, érdemes a folytatása, a Through the Gates of the Silver Key nélkül kezelni, anélkül is kerek egészet alkot. Bepillanthatunk Lovecraft személyiségébe, gondolataiba, és egy olyan megoldásába, amin mindenkinek érdemes elgondolkodnia: kilépni a mindennapok szürkeségéből, elengedni a gyeplőt, és elindulni legalább egy rövid séta erejéig egy olyan úton, ami kivezet a munka és a csalódások fergetegéből. Érdemes ezzel a novellával indítani, és megkeresnünk a magunk kulcsát.
