Nehéz dolog öt, de akár hét olyan történetet is kipécézni Lovecraft írásai közül, amelyeket kiemelnék és ajánlanék újonnan ismerkedőknek, hiszen mint minden írónak, Lovecraftnak is több „arca” volt, ennek megfelelően változó, hogy mely olvasó milyen tartalmi, terjedelmi, stilisztikai vagy egyéb szempontokat helyez előtérbe. Jó sokat fogok szenvedgetni azon, hogy miket hagytam le a listáról. Részben igyekeztem a puszta szubjektív rajongást kizárni, de nem törekedhettem teljes objektivitásra, sem teljes reprezentativitásra, így például az Álomföld ciklusától ezúttal eltekintek, azzal, hogy ha azokkal óhajtasz barátkozni, Kedves Olvasó, javallott berakni a háttérbe a Theatre of Tragedy Aégis című lemezét a teljes ráhangolódáshoz. A sorrend alapja kizárólag az időbeliség.

A további novella ajánlásokat itt találod.

Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and his Family (Arthur Jermyn, 1920)

Érdekeltek-e a természettudományok gyermekkorodban? Érdekelt-e a természet világa, lapozgattál-e lelkesen könyveket ilyen témában? Éreztél-e mély kiábrándulást, amikor megtudtad, hogy az ember a tök érdektelen, dögunalmas, szőrös-piszkos majmok leszármazottja? Ha igen, akkor az Arthur Jermyn végleg porig rombolja az emberiségbe vetett hitedet. Lovecraft egyik legszívmelengetőbb vonása, hogy fikciós alkotásaiban szisztematikusan dörgöli bele az emberiség orrát az önnön fontosságáról és inherensen értékes mivoltáról alkotott képzeteinek piszkába. Ez a novella a beszennyezett vérvonal toposzát alkalmazva mutatja be egy egyén tragédiáját, aki olyasmit tud meg felmenőiről, amire valójában nem volt kíváncsi, és ezzel felsejlik annak réme is, hogy az egész emberiség valamiféle mocskos félrelépés eredménye. A poszthumanizmus mint korszellem térnyerésével Wade Jermyn valószínűleg egyre inkább mint bátor újító fog megjelenni, aki nem félt olyan nemi kapcsolatra lépni, amelyet korának társadalma helytelenített, Lovecraft pedig maga a két lábon járó kirekesztés, aki olyan maradi dogmákba kapaszkodik, mint például hogy emberi lény csak emberi lénnyel léphet konszenzuális nemi kapcsolatra. És persze számolhatunk a titokzatos feleséggel mint a fajizmus és szexizmus arctalanná tett áldozatával. Jelenlegi értelmezésében azonban a novella a félelem eszközével mutat rá arra, hogy milyen képlékeny a határ élőlény és élőlény között, továbbá hogy az emberiségnek érdemes lenne újragondolnia fensőbbségtudatának fundamentumait. Magyar nyelven a Dávid Kiadó-féle Eryx falai közt című kötetben található változatot érdemesebb elolvasni, a másik verzió csattanójába sajnos olyan félrefordítás csúszott be, ami tompítja a zárás erejét.

The Rats in the Walls (Patkányok a falban, 1923)

Ebben a nagyszerű novellában Lovecraft roppant hatásos módon demonstrálja, hogy nem véletlenül olvasott el egy csomó rémtörténetet: mélyen elsajátította a félelemkeltés művészetét, és készen áll arra, hogy szintet lépjen és – egy New York-i mélyrepülést követően, amelyre W. Paul Cook szerint szüksége volt – saját eredetiségében szabadítsa rá magát a gyanútlan világra. A Patkányok a falban klasszikus vénával megírt, hamisítatlan gótikus gyöngyszem tele kannibalizmussal, csontokkal, patkányokkal és egy csipetnyi világháborús traumával. Lovecraft kiválóan hasznosítja az ódon kastély, a baljós szóbeszédek és az ősi átok (vagy inkább eltévelyedés) motívumait. Személyes kedvenc mozzanatom az egyébként tökéletesen lényegtelen, hangulatfestő elemnek azonban kiváló „vergődő, visító fehér valami[], amit egy éjszaka Sir John Clave lova taposott meg a kihalt mezőn”. Ezt a novellát az élmény mellett azért érdemes elolvasni, mert Lovecraft az egyik legjobb formáját hozza a hagyományosabb rémtörténetei köréből, ezért nemcsak kiváló olvasmány egy borús, viharvert éjszakára, de egy alkotói szakasznak és megközelítésmódnak az összegzése is.

The Call of Cthulhu (Cthulhu hívása, 1926)

Első Lovecraft-olvasmányom gimisként a Valhallás „kék” Cthulhu hívása volt, amelynek második novellája a címadó. Először azt hittem, regényt olvasok, és a Cthulhu hívása annak második fejezete, annyira passzolt ennek a műnek a kezdő bekezdése és hangulata a kötetnyitó Suttogás a sötétbenhez. Igen, persze, áthajóznak a szörnyön, jaj, de láma, tényleg ettől kellene félni, blabla – teljesen mindegy, a könyvborítón virító reklámnak megfelelően ez az írás szó szerint mítoszteremtő, még ha azt a teremtést nem is Lovecraft vitte véghez, hanem önjelölt – és meglehetősen vakvágányra tévedt – szellemi örökösei. Ez a novella esztétikai értékeitől – vagy azok hiányától – függetlenül definitív Lovecraft-darab, mert az egyik kulcsfontosságú írás abban a tárgyban, ami végül Lovecraft reputációját megalapozta. Amit kapunk: egy háromfejezetes, (Lovecrafttól szokatlan módon) többszörösen rétegzett narratív struktúrájú történet, amelyben egy becsvágyó kutató szörnyű kirakóst rak össze. A megszerzett ismeretek nem biztos, hogy bármely, a felvilágosodás óta kidolgozott tudománymódszertan fényében megállnák a helyüket igaz ismeretként, arra viszont elegendőek, hogy a narrátorral együtt mi is összerezzenjünk az emberiséget fenyegető sötét titkok és egy potenciális paradigmaváltás gyanújától. Az élmény jelentős mértékben abból származik, ahogyan a narrátorral együtt nyomozva összekapcsoljuk a szálakat. Személyes kedvencem a második rész, Legrasse felügyelő elbeszélésének ismertetése az elszigetelt kisközösség szektájának leleplezéséről. Igen, persze, a szektások retardált félvérek, jaj, Lovecraft rasszista volt, oké, ez a szörnyen lényeglátó közhely is letudva. A „régi népek mítoszai mögött volt valami valóságalap” motívumát is remekül alkalmazza ez a novella, és ezáltal páratlanul misztikus hangulatot teremt. Sokan vannak, akik nem Lovecraft legjobb történetei között tartják számon ezt a művet – Lovecraft nagyon lekicsinylő véleménnyel volt róla, de ő csaknem minden írásáról –, ezt nem akarom vehemensen vitatni, elég annyi, hogy nemcsak én kedvelem nagyon, de konkrétan megkerülhetetlen a Lovecraft-életmű alapjainak megismeréséhez. Már amennyiben az ember befogadható terjedelemben szeretné első Lovecraft-mítoszos élményét átélni, és nem egyből Az őrület hegyeinek kíván nekifutni…

És különben is, mekkora menőség már úgy kezdeni egy irodalmi alkotást, hogy: „A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.”

The Colour Out of Space (Szín az űrből, 1927)

Nem véletlenül Lovecraft személyes kedvence. Az író egyetlen másik művében sem ábrázolta ennyire megkapóan és hátborzongatóan az idegenséget. Állítólagos költői stílusából nem sokat észleltem, a földi fizikával sehogyan sem összeegyeztethető természetű, kozmikus lény azonban tökéletesen érthetetlen és kiszámíthatatlan marad mind a szereplők, mind az olvasó számára, és tényleg semmilyen antropomorf vonással nem rendelkezik, szemben például a kétkezű-kétlábú Cthulhuval, vagy a civilizációt létrehozó és az emberekéhez nagyon hasonló civilizációs ciklusokat átélő Dicső Fajjal, illetve Vénekkel. Az élőlényekre gyakorolt hatás kellően borzalmas, és Lovecrafttól szokatlanul megrendítő az is, ahogyan a reményvesztett Gardner-család belefásul a sorsába. Az első betűtől az utolsó pontig letaglózó atmoszféra jellemzi. Nemcsak a Lovecraft-életmű, hanem a kozmikus horror páratlan alkotása is. A Lovecraft-életmű sajátos, ám mértékadó darabjaként megkerülhetetlen. Aki pedig rálátást kíván nyerni arra, mi fán terem a jó kozmikus horror, annak Algernon Blackwood A füzekje mellett a Szín az űrből is kötelező olvasmány.

The Shadow over Innsmouth (Árnyék Innsmouth fölött, 1931)

Aki képes túltenni magát azon a rettenetes és a befogadást bizonyára sziszifuszi nehézségekbe emelő tényen, hogy a XX. század elején éltek rasszista nézeteket valló emberek, és Lovecraft is közéjük tartozott, ráadásul nem volt ott a Black Lives Matter, hogy zsibongjon emiatt a Weird Tales szerkesztőségénél, az egy olyan elbeszélés élményével lehet gazdagabb, amely meglehetősen erőteljesen egyesíti magában a nemtelen származás és a múlt iránti szenvedély lovecrafti toposzait, illetve Lovecraftnak a halféléktől való személyes viszolygását az ember és nem ember közötti határ, az emberi ösztönök alantassága, sőt, a determinizmus kérdéseivel, és mindennek során létrejött a Lovecraft-mítosz egy jelentős eredeti adaléka, a víz alatt élő, Dagon- és Cthulhu-hívő mélységlakók birodalma. Felsejlenek bizonyos förtelmes, titkos kapcsok, amelyek gyomorforgató és pusztán a tudatos elme, de nem a tudatalatti vagy a test számára elfeledett rokonságot tulajdonítanak az emberiségnek, és bizonyos emberek a legalantasabb nemi eltévelyedésekre szánják rá magukat a Kedves Vezető szavára, a tenger mélyének mesés kincséért. Az evolúció pedig nemcsak előre, a fejlettebb létformák irányába haladhat, mi több, a visszaesés veszélye örökké aktuális, a civilizáció és a civilizáltság ingatag, efemer jelenségek. Az pedig, ahogyan Kornya Zsolt magyarul visszaadta Zadok Allen pálinkabűzös hadoválását, szöveghűség ide vagy oda, páratlan és újraolvasásra serkentő élmény. (Még akkor is, ha furcsa dolog éppen a pálinka jelenléte egy elhagyatott új-angliai óceánparti faluban.) Az Arthur Jermyn kapcsán emlegetett lehetséges poszthumanista értelmezés és a félelemforrás „rehabilitálása” a mélységlakók esetében majdhogynem valóság: az elbeszélés világára komplett antológiák épülnek, és az újraértelmezések egy markáns irányvonalát képezik az olyan történetek, amelyekben a mélységlakó (meglehetősen humanizált) nézőpontját ismerheti meg az olvasó, és a mélységlakói lét a kirekesztettség metaforájává válik, az emberi forma elveszítése pedig egy állapot, nem a végső iszonyat.

Borítókép: MCrassus Art – The Colour out of Space