Skip to main content

Black Aether interjúk – Erdei Lilla

Október elején érkezik az új Black Aether Magazin, ami a terveink szerint valójában már nem magazin lesz, ugyanis áttérünk az ISBN számra, tehát könyvként fog megjelenni az antológia. Ennek valószínűsége 90%, a jelenleg még szerkesztés alatt álló novellák fogják eldönteni, hogy megtörténik-e a szintlépés. Az előttünk álló közel két hónapban több interjút is fogunk készíteni a kötetben szereplő novellák és vers(ek) szerzőivel, hiszen minket soha nem „csak” a novella érdekelt, hanem a történet mögött álló személy is.

Első áldozatunk Erdei Lilla, akinek Az ébrény című novellája egy újabb sziklaszilárd bizonyítéka annak, hogy jó úton járunk a Black Aether koncepciójával. Semmi kétségünk nincs afelől, hogy ez az elképesztően weird gyöngyszem, feltétel nélkül fog a hazai közösség újabb kedvencévé válni, és Lilla műveivel hamarosan „magasabb” szinten is találkozni fogunk. Itt halkan megjegyeznénk, hogy ha esetleg nekünk nem hiszel, vagy úgy gondolod túlságosan is elfogultak vagyunk, akkor idéznénk a hazai weird scene legismertebb szerzőjének véleményét a novelláról: „… nagyon tetszett. Írjon még!”

A Black Aether Magazin hatodik számában jelent meg a Csontelmélet című csodálatosan weird novellád, amiben több lovecrafti elem is ismerős lehet az olvasóknak. Honnét jött az ötlet, mi inspirált a novella megírásában?

Tapasztalatom szerint a legjobb írásokban több, akár régóta érlelődő ötlet kattan egybe. Itt az egyik, helyét kereső ötlet egy óriássá növő szépségkirálynő kálváriája volt, eredetileg túlszaturált, tinifilm-szerű tálalásban, valahol a paródia és a horror határán (kb. mint a Robert Rodriguez-féle Faculty). Aztán rájöttem, hogy ez a történet igazából a szépség társadalmi szerepéről szól, így kitágult a fókusz, és helytállónak tűnt visszább menni az időben, olyan korba, amikor a nőknek – a szépséget leszámítva – még a mainál is kevesebb eszközük volt érvényesülni, vagy ha mégis megpróbálták, nagyon csúnyán néztek rájuk. A dolog a küszöbön-ben sem csak az érzékelteti Asenath Waite elvetemültségét, hogy mindenáron férfiagyat akar szerezni magának (a női ugyebár nem ugyanolyan jó), de a Miskatonic Egyetemen szerzett botrányos híre is, és legfőképpen az, hogy nem szép. Mindezzel együtt ő Lovecraft egyik legizgalmasabb karaktere, és úgy éreztem, többet érdemelne, különösen a nagyon tömören elintézett előélete – ha már az utóéletére Weiner Sennyey Tibor utal a Gyönyörű ifjak c. novellájában. Ehhez jött még a radioaktivitás, illetve kifejezetten a röntgensugárzás orvosi felhasználásának története iránti érdeklődésem – és össze is állt a képlet.

Kétségtelen tény hogy a női szerzők kevesebb létszámmal képviseltetik magukat a weird irodalomban, magyarországi viszonylatban pedig nagyítóval kell keresni őket. Mi már előre megadjuk a bizalmat, hogy Erdei Lilla neve hamarosan ott fog szerepelni az ismert és elismert hazai weird szerzők közt, azonban érdekelnének a kezdetek is. Mikor kezdtél el írni, milyen írók, művek voltak rád nagy hatással, mi terelt a weird felé?

Harmadikos koromban, kilenc-tíz évesen kezdtem írni. Az első történetem egy trópusi nyaralásról hazavitt kókuszdióról szólt (a dió szemszögéből), a második meg egy macskacsaládról. Ekkoriban a Jack London- és Fekete István-vonal inspirált leginkább, meg David Attenborough munkái. A macskás történettel beneveztem egy iskolai pályázatra is, de csalással vádoltak, mert a koromhoz képest túl sötétnek érezték a tálalást. Pedig hát kis túlzással Fekete Istvánnál sem áll másból a természet, mint halálból. A horror hetedikes-nyolcadikos korom körül, Stephen Kinggel fogott meg, aztán jöttek a klasszikus rémtörténetek, Poe és Lovecraft, pontosabban Lovecraft és Derleth, mivel a puhafedeles Lazi-kiadású Árnyak a kapu előtt, amit először olvastam, valójában egy Derleth által kiegészített Lovecraft-töredék. Ekkor még nem figyeltem fel erre, mivel mindkét név ismeretlen volt számomra, csak a következőnek olvasott Az őrület hegyei-nél éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy ennek az írásnak egész más a stílusa, ridegebb, de tisztább és összeszedettebb is. (Viszont Derleth becsületére legyen mondva, Lovecraftnál sokkal elevenebb karaktereket teremt, és ennek megfelelően az előszeretettel használt napló- és levélrészletei is hangulatosabbak. Erre jó példa még Az álom fala mögött c. kötetben megjelent A bezárt szoba, amelyet tudtommal teljes egészében Derleth írt, de a kötetben még annyira se jelezték a turpisságot, mint az Árnyak a kapu előtt-nél.) Eközben még képbe került Kafka, Bierce és Barker is, valamint egy más értelemben horrorisztikus kedvenc, Alex Garland A Part c. regénye, William Golding és Joseph Conrad nyomdokain.

Tizenhat évesen, 2003-ban jelent meg az első köteted A halálművész, amiről a Szegedi Írók Társaságának honlapján azt olvashatjuk, hogy a kötet a címadó novellához hasonlóan meglehetősen morbid világra engedett következtetni, egy olyan kamasz frusztrációira, akinek lényegében E. A. Poe és H. P. Lovecraft a legjobb barátai. Milyen érzés visszanézni a kötetre és a további korai műveidre? Milyen volt a gyűjtemény fogadtatása?

A gimnáziumi magyartanárnőm hívta fel a figyelmemet a pályázati kiírásra, így publikálhattam először a kiadó fiatal tehetségeket megjelentető antológiájában, aztán jött az önálló kötet lehetősége, én meg még nem voltam olyan tudatos, hogy átlássam, jó lesz-e ez nekem. Az interneten megjelenő kevés olvasói benyomás inkább pozitív volt (leszámítva a „ki a rák az az Erdei Lilla” jellegű kérdéseket), az egyetlen hivatásos (és a kiadóhoz nem kötődő) kritikus viszont, aki írt róla, nagyon lehúzta a kötetet. Főleg a stílust nehezményezte, ami szerinte jobban illett volna középkorú férfihoz, mint kamaszlányhoz. Abban igaza volt, hogy ekkoriban még nem nagyon volt az irodalmi hatásokat szervesítő saját hangom, saját élményanyagom, messze jártam még attól, hogy kibogozzam magam. Sok mindent az életben is viszonylag későn pótoltam, közben hosszú ideig nem is írtam, viszont amikor megint kedvet kaptam a dologhoz, rájöttem, hogy időközben megtanultam mai magyar környezetben mozogni, magyar neveket adni (ez eleinte nagyon nehéz volt, valószínűleg az angolszász inspirációim miatt) és legfőképpen párbeszédeket írni.

A novellák, amiket eddig olvashattunk tőled, valahol a rémtörténet – urban fantasy – bizarro – mágikus realizmus tengelyen mozognak. Mi vonz ehhez az írásmódhoz? Kísérletezel más zsánerekkel is? 

Valószínűleg az önmegismerési, önmegalkotási küzdelmeim tettek fogékonnyá erre a látásmódra. Gyerekként nehezen illeszkedtem be, volt idő, amikor állat is inkább lettem volna, mint ember. A rémtörténet, a mágikus realizmus és társai megengedik az ilyen elhajlásokat, számolnak azzal, hogy semmi se magától értetődő, semmi se csak ilyen vagy csak olyan. A bizarro logikája hasonló, csak egy lépést hátrál, és szabadjára engedi a beteg humort is. (Volt egy olyan, fiókban maradt, majd egy géphalál alkalmával elveszett írásom, amelyben Angelina Jolie – akkor még Brad Pitt-tel – örökbe fogadott egy ponapei kisfiút, aki aztán nagymértékben felkavarta a család hétköznapjait.) Ez hihetetlenül felszabadító hozzáállás, az ember megengedőbb lesz a saját furaságával szemben is, ami az első lépés afelé, hogy ennek a furaságnak a talaján egyedi stílust fejlesszen ki, sőt akár még népszerű is legyen. A sci-fi és a disztópia is foglalkozik hasonló kérdésekkel (beilleszkedés vagy annak hiánya, másság, szubverzió stb.), de sokszor túl direkt tálalásban, amitől sokáig ódzkodtam. Az utóbbi években viszont annyit foglalkoztam a disztópia elméletével – illetve a társadalmi valóságunkat is olyan disztopikus színben kezdtem látni –, hogy kedvet kaptam a disztopikus fikció írásához. Ezen a téren persze az egyik legnagyobb kihívás a klisék elkerülése.

A következő Black Aetherben fog megjelenni Az ébrény című novellád, amire mi a hazai weird irodalom egy újabb alappilléreként tekintünk. Miről fog szólni a novella?

Itt is régóta spájzolt ötletek és vesszőparipák találtak egymásra. Alapvetően egy kutatóról szól a történet, aki egy másik kutató múltbeli kutatását kutatja. Ebben nem is annyira a saját egyetemi tapasztalataim vannak benne, sokkal inkább az elméletalkotás iránti érdeklődésem. Egy adott jelenség, például egy születési rendellenesség köré – korszaktól, szellemi környezettől függően – rengetegféle magyarázat kerekíthető, a különféle miszticizmusoktól az olyan durva áltudományokig, mint a náci eugenika. Aztán persze lehet, hogy az igazi válasz ezeken is túlmutat… ha van egyáltalán emberi ésszel felfogható válasz.

Sajátos módon használod azokat a karaktereket, helyszíneket, istenségeket, amiket Lovecraft műveiben ismerhettünk meg, változtatsz a karakterisztikájukon, új szerepkörbe helyezed őket, máshogy használod a neveket. Mi az oka ezeknek a változtatásoknak, miért emeled ki ezeket az elemeket a megszokott közegükből?

Az átgondoltabb válasz az, hogy maga Lovecraft is hangsúlyozza, mennyire kultúrafüggő például az emberentúli entitások ábrázolása, milyen nagy mértékben befolyásolja az adott térség mitológiája és folklórja, amibe az emberek megpróbálják beszuszakolni az észleléseiket (pl. Cthulhu/Dagon). Az egyszerűbb és zsigeribb válasz pedig az, hogy máshogyan nem is tudnék ezekhez az alakokhoz nyúlni. Engem a rémtörténet-hagyományban ildomos mértéken felül érdekel az emberi tényező, illetve az emberi és a nem-emberi dimenzió találkozásakor az ember valóságészlelésének, személyiségének összeomlása. A Csontelmélet Asenath Waite-jének például épp az a kékharisnyaság, az a botrányosság és kellemetlen humor az egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, amit Lovecraft A dolog a küszöbön-ben pár utalással elintéz. Ami pedig az emberentúli lényeket illeti, hálásabbnak érzem a látszólag kevésbé idegenszerű entitások, pl. Shub-Niggurath mozgatását, mivel itt ki lehet indulni egy kulturálisan valamennyire beágyazott ábrázolásból/értelmezésből (termékenység → pogányság/boszorkányság), és aztán duplán sokkoló erővel szembesülni a látszat mögötti, mélyebb idegenséggel. Nyarlathotep is ez a kategória az egyiptomi kötődésével és az isteni követ szerepkörével. Ezzel szemben pl. Azathoth eleve olyan mértékben idegenszerű, hogy vele kapcsolatban csak az azonnali, totális tébolyt tudom elképzelni, az meg dramaturgiailag kevésbé izgalmas. Arról nem is beszélve, hogy (Shub-Niggurathra visszatérve) valahol maga a termékenység is emberentúlian iszonyú. A fajfenntartás, a faj mint a régmúltból eredő és az egyént túlélő folyam ugyanolyan könyörtelenül jelentékteleníti el a társadalomban élő ember nagy műgonddal kimunkált egóját, mint akármilyen, világegyetemen túlról jött borzalom.

A Csontelméletben és Az ébrényben is talpraesett, intelligens női tudósok szerepelnek. Mint tudjuk, Lovecraftnak nem igazán voltak női karakterei, amit negatívumként szoktak említeni. Mennyire volt tudatos választás ez részedről? Tekinthetjük ezt egyfajta válaszreakciónak, esetleg van hasonlóság közted és a főszereplőid közt?

Fotó: Elephant Studio – Borisz

Nőként furcsa ezt mondani, de annak idején sem Lovecraftnál, sem más szerzőknél nem figyeltem fel a női szereplők hiányára. Poe-nál vannak emlékezetes nőalakok, de ők nem annyira hús-vér emberek, mint inkább a narrátor monomániájának kivetülései, lényegében ugyanolyan díszletelemek, mint a gazdagon hímzett, kísértetiesen mocorgó falikárpit a Ligeia csúcsjelenetében. Ironikus módon egy férfi, Stephen King ébresztett rá, hogy lehet ezt másképp is, az olyan izgalmas női szereplőivel, mint az Az Beverlyje, Dolores Claiborne vagy a parakirálynő Annie Wilkes. Ami a női írókat illeti, inspirált ugyan Anne Rice és Joyce Carol Oates, de őket viszonylag későn ismertem meg, nem is beszélve Charlotte Perkins Gilman A sárga tapétájáról, ami az egyik legnyugtalanítóbb olvasmányélményem, de csak idén került a kezembe. A filmekben se zavart a maihoz képest kevesebb érdekes női szereplő, bár ez szocializációs kérdés is, és (bizonyos fenntartásokkal) helyesnek gondolom, hogy a filmkészítők próbálnak ettől a kiegyenlítetlen aránytól elrugaszkodni. Nem minden kislánynak opció például, hogy Han Solo legyen, ha a játékban résztvevő lányok száma épp meghaladja a Star Warsban eljátszásra érdemes női karakterek számát (az egy szem Leiát), és még ha el is játssza Solót, akkor se biztos, hogy jót tesz neki, ha ily módon „férfivá” nevelődik. Leginkább tehát azért teremtek erős, értelmes női karaktereket az utóbbi időben, mert mostanra tanultam meg bánni velük. Ezeknek a szereplőknek már kölcsön merem adni azokat a gondolataimat, élményeimet, tulajdonságaimat is, amelyek nem fértek bele a férfiírók férfitörténetei nyomán született, férfikaraktereket mozgató írásaimba. Ilyen Asenath ellentmondásos viszonya a szépséggel (ő maga nem az, ugyanakkor szenvedélyesen érdekli a szépség) vagy épp Az ébrény kutatónőjének a fentebb említett reprodukció-témával kapcsolatos szorongásai.

Írország és az ír kultúra több novelládban is felbukkan, (Az ébrény, Exhumálás) lenyűgöző elevenséggel és természetességgel írsz róla. Honnét ered ez a szenvedély?

Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig szerettem Írországot. Az oka rejtély. Talán láttam valami filmet, és megragadhatott a táj, az éghajlat, a zene vagy esetleg a lázadás témája, amibe a legtöbb, ír vagy skót tárgyú film így vagy úgy belefut. Szerb Antal is valami hasonlót ír az Utas és holdvilágban, bár nem kifejezetten történelmi szempontból: szerinte a (nem helyileg, hanem lelkileg) „kelta” emberek ismérve a konvenciók elleni lázadás, a nem-praktikus lét. A kelta mitológiával is viszonylag kicsi koromban találkoztam, lenyűgöz a folklórjuk, amelynek vidéken még ma is vannak olyan megnyilvánulásai, mint az izlandiakéhoz hasonló tündérkultusz, pontosabban a tündérek lekenyerezése, mert szeszélyes népségről van szó, egyáltalán nem emberi módra gondolkodnak (bár nagyjából úgy írták le a külsejüket és a szokásaikat, mint az emberi arisztokratákét). 2010 nyarán egy hetet töltöttem Dublinban, ez is alátámasztotta a rokonszenvemet. Vonz például, hogy a gazdag kulturális örökségük és a miénkhez (általuk is) gyakran hasonlított, viszontagságos történelmük ellenére az írek nyitottak, alapvetően előre néznek. Dublinban lépten-nyomon az Ulysses jeleneteire utaló botlatókövekkel találkozni, G. B. Shaw szülőházát érintetlenül megőrizték, de Oscar Wilde szülőházának földszintje például kibérelhető kulturális rendezvényekhez, az emeleten meg az American College diákjainak tartanak órákat.

Novellákat, forgatókönyveket, színházi kritikákat írsz, foglalkozol filmelmélettel, nem mellesleg a már megszűnt Lézerhalál nevű amatőr zenekarban is közreműködtél, adódik a kérdés, hogy mostanában kísérletezel-e versekkel, illetve regényen gondolkodtál-e már?

Versekből kötetem is jelent meg 2009-ben, Veszélyes helyek címmel, bár a legtöbbje eredetileg más  jellegű írás volt, például nagyon rövid próza, amit inkább szabadversbe tömörítettem, hogy ne tűnjön annyira Örkény-utánzatnak. Ily módon viszont Jim Morrison forgatókönyvszerű prózaverseinek imitációi lettek (aki meg ugye Rimbaud Színvázlatok-ját utánozta). A kötöttebb versformákhoz sose volt türelmem, ugyanezért nagy kihívás a dalszövegírás is (bár a Lézerhalálban ez utóbbira nem volt szükségem, ott két szájharmonikát fújogattam). Kritikusnak se vagyok rátermett, túl könnyen meglátom a dolgokban a jót, aminek a (mégoly árnyalt) taglalásából az alkotó kevéssé profitál, na meg a cikkre is kevesebben kattintanak, mint ha jól szétmarcangolnám a darabot. A filmelméletben nem kell ítéletre jutni, csak attól féltem, hogy az itt szükséges elemző gondolkodás elront valamiféle varázslatot, megöli bennem a fikciós írót, de ez olyannyira nem következett be, hogy az említett disztopikus kísérletezést is részben a disszertációtémám ihlette. A regényírás régóta vonz, bár még csak félkész kísérletekig jutottam. Tudatos szerkesztést feltételez, nem lehet csak úgy, egy lélegzetre megírni, mint a novellákat.

Minden bizonnyal merő véletlen, hogy akár csak te, a hazai kortárs weird irodalom apostola Veres Attila is foglalkozik forgatókönyvírással. A forgatókönyvek, a filmművészet iránti szereteted befolyásolja az írásmódodat, esetleg ad egy speciális látásmódot?

A forgatókönyv, de igazából maga a valamennyire értő filmnézés is megtanít fókuszálni. Össze kell tudnunk foglalni a történetet egy szinopszisban – vagy gyorsan elmesélni valakinek, aki épp akkor ül le mellénk nézni a filmet. A történetet ráadásul szinte csak jelenidőben bonthatjuk ki (bár ebben benne van az is, hogy nekem rövidfilm-forgatókönyveim valósultak meg, ez a formátum pedig alapesetben nemigen engedi meg például a flashbacket). A múlt – közhelyesen szólva – egy víz alatti jéghegy, amellyel tisztában kell lennünk, de a történetbe csak a releváns részét emelhetjük be, leginkább a párbeszédeken keresztül, ami a szereplők bemutatásának is a leggazdaságosabb eszköze. (Ennek egyfajta paradox túlburjánzása történik Az ébrényben.) A tárgyi környezetet, az öltözéket stb. is annak függvényében részletezzük, mennyit adnak hozzá a szereplők jellemzéséhez vagy a világépítéshez. A forgatókönyv/film világos egységei (beállítás, jelenet) is átültethetők a prózába, lehetővé teszik, hogy egyszerre a történéseknek csak egy kisebb, térben és időben behatárolt egységével foglalkozzon az ember. Ezeknek a blokkoknak az egymás után rendezése viszont bonyolultabb időbeli viszonyokat is megjeleníthet, méghozzá érthető formában. (Ennek egyik legbravúrosabb példája az említett A Part.) A fókuszáltság és a tömörség összességében jót tesz az írásnak, nemcsak a novellák esetében. Veres Attila is mintha ezeket a filmes/forgatókönyves eszközöket hasznosítaná a prózában: elegánsan, kompaktan építi fel a helyzeteket – szerintem amiatt is érezzük nála olyan bizarrul természetesnek az ismerős környezetben felbukkanó groteszk elemeket, mert a jelenet/történet kereksége rákényszerít, hogy az egészet egységként érzékeljük –, és nagyon élő párbeszédeket ír.

A jégkorszak tanúi című műved bekerült a GABO kiadó Az év magyar fantasy és science-fiction novellái 2018 válogatásába, amihez ezúttal is gratulálunk! Mesélnél pár szóban erről a novelláról?

Ez az emlegetett disztopikus kísérletem. A novella Magyarországon játszódik, az alaphelyzet a globális felmelegedés közeljövőbeli pillanatképe, kombinálva egy AI winterrel, azaz egy olyan időszakkal, amikor a mesterséges intelligencia fejlesztéséből átmenetileg épp kiábrándultak a befektetők és a közhangulat is. A főszereplő – reményeim szerint eléggé „középen” álló figura ahhoz, hogy a sztori ne legyen túl didaktikus – az egyik folyamatnak a kárvallottja lesz, de a másik vonal új lehetőségeket kínál számára. Az AI winter kifejezés amúgy nem is szerepel a szövegben, mivel csak utólag olvastam. Nem próbálok úgy tenni, mint ha jobban ismerném a témát annál, amennyit a nem-tudósoknak írt techrovat-cikkek, némi filozófiai érdeklődés és a józan paraszti ész alapján össze lehet rakni. Valójában nem is maga a technológia érdekel, hanem a kulturális sémákba való beilleszthetősége, a társadalmi fogadtatása. Egy triviális példa: a mesterséges intelligencia fejlődését az olyan hullámvölgyek sem vethetik vissza tartósan, mint az embereket gázoló önvezető autók rossz sajtója. Vagyis a munkájukat féltő emberek, ideértve bizonyos szakmák ügyeskedő lobbijait, nyilván a „savanyú a szőlő” elvén mesélgetnek majd szőkenős viccek helyett például „béna AI”-s vicceket.

Ha eltölthetnél egy kellemes vacsorát három (élő vagy holt) íróval, kik lennének azok, és miért?

A válaszba az irodalmi munkásság mellett belejátszik az is, hogy az adott személyt mekkora eséllyel akarnám tíz perc után megfojtani (vagy magamat). Mondanám Lovecraftot, de egyfelől a jelentősége miatt túl evidens, másfelől meg egyáltalán nem az: van vele szemben egy olyan, tudomásom szerint téves és igazságtalan, de furán makacs megérzésem, hogy akiket nem ismert jól, azokkal merev lehetett. Ráadásul mivel nem vagyok szadista, tengeri herkentyűket sem ehetnék a jelenlétében. Marad tehát elsőnek Viktor Pelevin. A mitológiáktól a médiatudományos elméletekig mindenből olyan könnyedén szemezget, hogy a leglilább témák se lehetnek számára túl lilák, és üdítően társadalomkritikus. Aztán ott van Oscar Wilde. Mellette biztosan lassúnak és vidékinek érezném magam, de túltenném magam rajta, annyira szimpatizálok a dandységével és a szépségimádatával. (Ha ő nem ér rá, a helyére – hasonló okokból – Kosztolányi Dezső is pályázhatna. Köztük nem könnyű dönteni, Wilde épp csak orrhosszal befutó, a Dorian Gray arcképe miatt.) A harmadik Stephen King. A sok közös téma mellett ő még egy jó értelemben hétköznapi, humoros és őszinte figura is, ott végképp nem lenne feszengés.

A következő Black Aether a tervek szerint októberben fog megjelenni, ezen a linken letöltheted az össze eddig megjelent magazint PDF formátumban és elolvashatod a magazinhoz tartozó folyamatos novellapályázatunkat is.

Borítókép: Ocskó Ferenc

Ez is érdekelni fog!

Ixtlan Artworks – From Beyond Erdélyi Gábor (Gabo) és az Ixtlan Artworks, jelenleg az egyetlen olyan csapat Magyarországon, akik mertek szakítani a hazai filmgyártás kliséivel, és ...
Podcast 2016/4 – Augusztus Az hazai Ixtlan Artworks csapata a H.P. Lovecraft azonos című novellájából készült From Beyond (44 perces) filmet, közel egy hónapja fejezte be, amive...
Ellen Datlow – Sötétség Túlzás lenne az állítani, hogy a hazai könyvpiac hemzsegne a horror-antológiáktól, sajnos csak elvétve bukkan fel néha egy-egy kötet, ami akár tematik...
mm

The Black Aether

“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Close