Félelem és reszketés Weiner Sennyey Tiborral

Weiner Sennyey Tibor, költő, író több novellája idézi meg Poe és Lovecraft világát. Most megjelenő esszékötetében egy teljes esszében értekezik a két író szellemiségéről. A költőt barátja, Petneházi Gábor filológus faggatta Poe-ról és Lovecraft-ról, félelemről és reszketésről, életről és halálról, vágyakról és megélhetésről.

Félelem és reszketés Weiner Sennyey Tiborral

PETNEHÁZI GÁBOR: A Poe-ról és Lovecraft-ról írott esszédben lényegében azt állítod, hogy ők ketten (de különösen az előbbi) felismerték az emberiség konvenciókba zártságát és azt, hogy az egyén e rabságból a mindennapi életben aligha tud kitörni (még ha nekik sikerült is, ám méltó jutalmukat, a közutálatot se kerülhették el emiatt) – írásaik tehát a rettegés felébresztésével olvasóikban tulajdonképpen az egyén felszabadítását célozzák meg a felesleges félelem alól, és mindezzel együtt a teljes élet és pillanat megélését. Életünk igazi célja tehát a halál, minden más pipafüst?

WEINER SENNYEY TIBOR: „Az élet célja, hogy éljünk.” – írja Békássy Ferenc, és ebben alighanem igaza van. De úgy, ahogy mondod, Poe és Lovecraft felismerte „az emberiség konvenciókba zártságát”, hiszen ők is szembesültek érzékenyen és értően a modern világ, a technikai civilizáció, a józan ész válságával. Esszém, amelynek címe „Az ismeretlentől való rettegés, avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában” arról szól, hogy az információs és a kémiai forradalom, a folyamatos gyorsulás, miképpen idegenít el, hogyan idézi fel a rettegést, ezt hogyan ismerte fel Poe, és milyen messzemenő következtetéseket vont le Lovecraft. De különben meg minden más pipafüst.

PG: Miért kell ezzel szembesíteni az embereket időről időre?

WST: Mert elfelejtik és önnön képzeteik rabjaivá lesznek. A képzetekből az irodalom, egy jó novella, vers, vagy esszé képes felébreszteni, képes kirántani. A képzetek valójában az őrület jelei. Igen, itt ma mindenki őrült!

PG: Te mit teszel azért, hogy az életed ne csak pipafüst legyen?

WST: Mármint az élet?

PG: Igen. Minden más, ami nem halál.

WST: Írok. Élek.

PG: Mitől félsz igazán?

WST: Egyszer írtam erről egy verset, ami a PIHIK kötetben jelent meg, az a címe, hogy a Legfélelmetesebb. Ott leírtam mitől kell félni leginkább. De a legjobb, ha nem félünk. Mert a félelem táplálja a démonokat, a félelem táplálja a gyűlöletet, a haragot, a halált. Csak hát nem félni nagyon nehéz. De ha nehéz, hát nehéz. Meg kell próbálnunk bátornak lenni, elég bátornak ahhoz, hogy felébredjünk képzeteinkből. Kezdjük azzal, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy olvasunk, akár Poe, akár Lovecraft novellákat.

PG: Szerinted melyik a jobb: ha valaki azért tesz meg valamit, mert fél az ellenkezőjétől, vagy azért, mert akarja és vágyik rá?

WST: Szerintem a legjobb, ha valaki semmit sem tesz. A nem cselekvő cselekvés vezet a teljességhez és a bölcsességhez. De ugye ez szinte lehetetlen. Szinte.

PG: Mire vágysz az életben és az életen túl?

WST: Boldogságra.

PG: Kell-e valamire vágynunk az életünkön túl?

WST: Az életen túl is az élet van. Az élet olyan mint egy végtelen szőttes, telis-tele absztrakt, számunkra értelmezhetetlen és beláthatatlan fonalakkal. Mi azt hisszük látjuk a teljességet, de valójában csak szálakat, részleteket, szöszöket látunk. Mi magunk is részei vagyunk ennek a nagy szőttesnek, élünk, és éppen ezért nem láthatunk rá az egészre. Az élet nagy misztérium, aminek része a halál. A halál után pedig várni fog minket a nagy felismerés, a rápillantás az egészre, amikor felismerjük az összefüggéseket, benne saját szerepünket. Látni fogjuk jó és rossz tetteinket, látni fogjunk poklaink lángolását és angyali pillanataink fényét. Ebben biztos vagyok. Lesz, aki a Mennybe jut, lesz, aki a Valhallába, lesz, aki egy új dimenzióba, lesz, aki a Semmi poklába. Kinek milyen képzetei erősödnek fel az utolsó pillanatban. De megnyugtathatom a jókat és nyugtalanná tehetem a gonoszokat azzal, amikor azt állítom, hogy a buli nem itt ér véget.

PG: Most jelenik meg Az elveszett királyság című esszéköteted. Mit jelent számodra az esszé mint műfaj, és mit gondolsz, mit jelent azoknak, akik a könyvedet olvassák?

WST: Az esszé határ, mezsgye. Valahol a filozófia, a tanulmány és a költészet határa. Bölcselet, de személyes. Tudomány, de szenvedélyes. Az esszé olyan idők beszédmódja, amikor az emberek egyedül vannak, és át kell nyúlniuk téren és időn, hogy elérjék egymást. Az esszé olyan emberek beszédmódja, akik nem csak tanítani és gyönyörködtetni akarnak, hanem tanulni és gyönyörködni. Esszéket olyanok olvasnak, akik felül tudnak emelkedni saját idejükön, ki tudnak lépni saját terükből, akik gazdagok, mert még képesek tanulni, tudnak gyönyörködni.

PG: Te magad noha tagja vagy több írószervezetnek is, lényegében független íróként tevékenykedsz, ami azt jelenti, sem piaci, sem politikai érdekek nem fűződnek a személyedhez. Hogyan élhet meg manapság egy író függetlenül? Van-e egy határ, vagy publikálási mennyiség, ami fölött elismertnek számítasz, vagy minden attól függ, be tudsz-e tagozódni akár egy politikai kánonba, akár egy nagy kiadó marketing-gépezetébe? Kell-e hogy megfelelj ezeknek?

WST: Csak szerettem volna egyszer belépni az összes írószervezetbe, de végül, alighanem egyikbe se sikerült. Az a helyzet, hogy én csak az üres vagy a teleírt papírokat szeretem. A rubrikás papíroktól kiborulok. Nem tudom kitölteni őket. Elveszek a számok között. Ideges leszek. Mindenesetre egyik írószervezetnek sem vagyok aktív tagja, és tagdíjat sem fizetek, mert rajtam kívül senki sem képviseli a szerzői érdekeimet, ami szerintem az írószervezetek dolga lenne. De mindegy… szóval, hogy lehet ebből megélni?

Ez általában az első, vagy a második kérdés szokott lenni felém, amikor kiderül, hogy költő-író vagyok 2015-ben Magyarországon. Talán mert a barátom vagy, ezért volt benned annyi tapintat, hogy a legvégére hagytad. A helyzet az, hogy ez az esszékötet a kilencedik könyvem. Folyamatosan dolgozok, például 2015 novemberében megjelenik két sci-fi novellám is, egy a Galaktikában, egy pedig az Irodalmi Szemlében. Dicsekvés nélkül mondom, hogy nem csak verseket írok, hanem a regényen kívül eddig minden írott műfajban alkottam. Drámáim bemutatták, kreatív írást pedig már tanítottam is.

Ez persze  itt és most sajnos nem lenne elég.

Szerencsére van néhány, nem sok, igazán nemes és jó ember, akik szeretik, amit csinálok, hisznek abban, hogy ez jó. És segítenek. Ez olyan dolog, amiért nem lehetek elég hálás. Mert bár nekem, ahogy a költő mondja „pénzt ér fájdalmas énekem”, azaz az esetek 90%-ban megjelentetik, amit írok és alkalomadtán ki is fizetik, de ez messze nem lenne elég ahhoz, hogy lakjak valahol és egyek valamit, hogy utazzak és könyvet vegyek. Szóval van néhány ember, akik valami különös okból, szinte megmagyarázhatatlanul jelen vannak az életemben, és hol lelki, hol anyagi támogatással, nem hagyják, hogy megdögöljek. A különös, hogy semmi mást nem kérnek érte, csak hogy éljek és írjak. És sem abba nem szólnak bele, hogy hogyan élek, sem abba, hogy mit írok. Megjegyzem igazán nem is nagyon értek semmi máshoz. Egy keveset konyítok az íráshoz, és még kevesebbet az élethez. Az irodalom és az élet ilyen folyamatos eladósodás. Talán egyszer majd meg tudom adni mindazt a bizalmat, szeretet, figyelmet és türelmet, amit az a néhány barát, az a néhány olvasó belém fektetett. Talán nem. És, bár ők mindig hangsúlyozzák, hogy erre semmi szükség, én érzem, hogy adósa vagyok nekik. Adósa vagyok minden olvasómnak. Ahogy adósa vagyok Poe-nak és Lovecraft-nak is, azért mert segítettek felébredni.

PG: A kötetről még: miért 7 esszé, milyen gondolati ív mentén állítottad össze a kötetet, volt egyáltalán ilyen szerkesztői szándék? Kinek köszönhető az igényes grafika? Tervezel-e még további esszéket írni? Kinek írod őket?

WST: 2013-ban a Művelődési Szinten tartottam hét előadás, az ott elmondott gondolatok formálódtak előbb cikkeké, majd még több csiszolás és újratervezés után esszéké. Valamennyi írás megjelent különböző nyomtatott és online folyóiratokban, szóval eléggé „kipróbált” szövegek, de messze nem tökéletesek. Ez a hét téma összetartozik, egy nagy ívet ad ki, de persze külön-külön is olvashatóak.  A könyv a Canon Hungária Kft. 7. Digitális könyvnyomtatási pályázatán nyert támogatást. Létrejöttét, a szép és igényes grafikáját, kinézetét elsősorban a győri miabaro vezetőjének, Csermák Zsuzskának köszönhetem, aki időt és energiát nem kímélve tervezte meg a könyvet. Sokat segített Stenszky Cecília is, aki olvasószerkesztőként vett részt a könyv létrehozásában. Mondanom sem kell, hogy mindannyian társadalmi munkában toltuk végig. Úgyhogy hála és köszönet a most említett és nem említett segítőimnek!

Kérdésedre visszatérve, igen, most két új esszén is dolgozok, az egyiket december hatodikára kell megírnom, amikor a Szepes Mária emléknap nyitóelőadását én fogom megtartani. Ott arról fogok beszélni, hogy milyen túlvilágképe volt a Vörös Oroszlán című nagy sikerű regényben Mária néninek, miért nem része a „hivatalos irodalomtörténetnek” sem ő, sem Hamvas, sem Rejtő, (megjegyzem, hogy Lovecraft sem), és hogy milyen jövőképet festett le a kevesek által ismert, ám csodálatos sci-fi regényeiben. A másik esszé még titok. De egyébként meg az esszéket azoknak írom, akik még nem zombik és nem vámpírok, hanem emberek, és képesek és hajlandóak használni az agyukat. Ezért is mondtam, hogy az esszé a kiválasztott kevesek öröme, nagyobb luxus, mint a golf vagy a kokain.

PG: Kik a zombik és kik a vámpírok szerinted manapság, és hogyan lehet védekezni ellenük?

WST: A The Black Aether által közölt novellámban, a Poe által megírt bolygó hollandival menekül meg a biztos haláltól az elbeszélő és Grigore Laurenţiu nyelvész, csakhogy rá kell jönniük, hogy – amint azt Poe is megírta – a bolygó hollandi legénysége csupa-csupa zombi. Mit jelent ez az allegória? Azt, hogy a hánykolódó, kerengő hajó tétlen utasai zombik, akik elkerülhetetlenül a zátony, a pusztulás felé tartanak. Ilyen hajó az az ország, ahol a lakosok, a hajó legénysége már lemondott az együttműködésről, az irányításról, és csak élőhalottként várják a zátonyra futást. Zombik tehát azok, akik belenyugodnak, hogy semmi jót nem tehetnek az életben, csak zabálnak, csak fogyasztanak. Vámpírok pedig, ahogy ezt Az igazi vámpír című elbeszélésemben írtam meg Báthory Erzsébet kapcsán, Borges és Hamvas gondolatait megidézve, azok, akik hívatlanul betörnek mások intim szférájába.  A vámpír „(…) az, aki nem nagy ember és ő az, aki képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, vagy nyugodt. Ezért nincsenek és nem is lesznek éles határai. Nincs formája. Formátlansága a legbiztosabb jele vámpírságának. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy mindenbe beleszól, minden titkot kifecseg, vagy ha nincs titok, akkor kitalálja. Titkok locsogója, pletykás vénkisasszony a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, és ő az, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Ő az a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizenéves kislányának diáriumát elolvassa. S mindez a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben, vagy egy özvegyasszony visszavonult életében. Ő az, aki mindenáron le akar leplezni ott is és főleg ott, ahol minden világos, s ahol neki és az ő hullahideg kezeinek, pokoltüzében forró tekintetének nincs semmi de semmi keresnivalója. (…) aki aztán örül, hogy kiderülhet mindenkiről, hogy nem nagy.” Aki ilyen, az az igazi vámpír, igazi szörnyeteg, és sajnos meglepően sok ilyen ember van, különben nem működne a bulvársajtó.

PG: Lehet-e valaki igazán jó író és igazán jó ember egyszerre? Az egyik fajta tökéletesedés nem akadályozza a másikat? Nálad ez hogy működik?

WST: Szerintem az csak egy személyes feladat a sok közül, hogy az ember író. Jó esetben olyan, mint az, hogy valaki született fafaragó, kertész, vagy tanár. Szerencsés, ha valaki megtalálja a személyes feladatát ebben az életben, de azért a legfőbb feladata mindannyiunknak ugyanaz: embernek lenni. Az emberi léthez pedig elengedhetetlenül hozzá tartozik, hogy használjuk az agyunkat, hogy gondolkodunk, kérdéseket teszünk fel, történeteteket osztunk meg egymással. Írónak lenni pedig nem egyéb, mint arra buzdítani minden lehetséges módon embertársainkat, hogy az olvasás csodálatos lehetőségével élve, próbáljanak meg gondolkozni. Ezt tette Poe és ezt tette Lovecraft is. És a magam tökéletlen módján ezt teszem most is és itt is én is.

Fotók Szarka Fedor Guido. Az elveszett királyság – 7 esszé című kötet kapható az Írók Boltjában. Bemutató Szentendrén 2015. November 15.én, 17:00-kor a Red Lion Pubban.

Ez is érdekelni fog!

TBA 2016/08/08-08/14 08.08. - Én se tudtam mire vállalkoztam, mikor elindítottam a „napikép” sorozatot. Őszintén ...
Az utolsó tévelygő   Weiner Sennyey Tibor AZ UTOLSÓ TÉVELYGŐ  a világ végén Hommage á...
Az ismeretlentől való rettegés – Weiner Senn...   Weiner Sennyey Tibor író, költő a Drót alkotói magazin főszerkesztője, akinek Az utols&oac...
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Az oldal tetejére