Pribelszky Máté – Sötét Reggel

Már az ébredést követően valamiféle kellemetlen érzés, különös, testetlen szorongás kerített hatalmába. Nyitott szemmel fürkésztem a mennyezet repedéseit zavaros gondolataim homályos függönye mögül és a hirtelen feleszmélés következtében elfeledett álmomból visszamaradt benyomásokon próbáltam fogást találni. A tudatalatti mélységekből monokróm félhomály, barátságtalanul gomolygó, mindent beterítő köd emlékei emelkedtek föl csupán – megfoghatatlan, szorongató érzések, távolból érkező, tompa morajként egyesülő zajok szédítő forgataga. Mindeközben idegennek tűntek a helyiségnek olyan profán részletei is, mint a szemközti falról lemálló koszfoltos tapéta egy lecsapott szúnyog undok plecsnijével, a megsárgult, rég lapozott könyvektől roskadozó polc, a falióra a megrepedt, belülről porosodó üveglapjával. Álomnak tűnt mindez – vagy sokkal inkább mintha most lennék igazán ébren, talán először életemben.
     Lassan felültem az ágyban, megdörzsöltem erősödő borostámat – de egyelőre ennél tovább nem jutottam. Ismét elragadt a fásult pillanat, hogy gyanakvóan tovább tűnődhessem az ismeretlen benyomás eredetén. Ahogy tekintetem elkalandozott a dolgozóasztalon heverő összegyűrt lapokon, kitört hegyű ceruzákon, majd onnan az ablakpárkányon álló megrepedt virágcserépen, hirtelen rádöbbentem: a szobába bekúszó reggeli napfénnyel nincs valami rendjén.
     Aznap betelepedett a piszkosan pergő vakolatok és otromba falfirkák közé egy gonosz és mérhetetlenül sűrű köd, amely senkit sem engedett néhány méternél tovább látni. Mindent átitatott a tömény iszonyat és a kétségbeesett rémület orrfacsaró bűze, még a forgalomban elakadt tehetetlen autósok is valamivel kisebb lendülettel szidták egymást. Fáradt, életunt tekintetekkel találtam magamat szembe, bármerre is néztem – belülről rohadt, fáradtan cammogó tömeg vett körül életcél nélkül, összetört álmokkal, meggyötört életükkel. Ők is érezték, hogy valami végzetes borzalomtól mocskos aznap a szmogpiszkos levegő, mégis úgy tűnt, hogy már beletörődtek elkerülhetetlen végzetükbe, és inkább önként sétálnak a pusztulásba.
     Én sem tudtam igazán, mit tehetnék – hiába súgta az ösztönöm azt, hogy meneküljek, képtelen voltam. Talán már engem is megfertőzött a borostyánként mindenre felfutó súlyos apátia – túl sok időt töltöttem a városban. Ugyanolyan lélek-vesztett szerencsétlenné degradált az állandó zaj és monoton céltalanság, mint akiket olyannyira szánakozva méregettem az eldobált cigarettacsikkektől mocskos utcákat járva. Egy tehetetlen, nyomorult féreggé váltam, amit bárki bármikor eltaposhat anélkül, hogy kibillenne a világ egyensúlya. Testem egyetlen kis sejtje sem számít igazán ebben az agresszíven üvöltő, műanyag világban, ahol már régóta kihaltak az érzések – valójában nélkülem is éppen olyan hangos, zaklatott és ostoba ez a vadul tekergőző, óriási szörnyeteg, csupán egy aprócska baktérium vagyok a bűzös beleiben.

Pribelszky Máté
2011. november – december

Ez is érdekelni fog!

Pribelszky Máté – Kakofónia Pribelszky Máté, akinek tegnap meghallgathattad az egyik Dark Ambient alkotását, bízik benned és az ...
Szőllősi-Kovács Péter: Álmatlanság – Inspirá... Hamarosan – még februárban – útjára indul idei első nyílt novellapályázatunk, amiben a Cthulhu-mítoszra épülő, annak elemeit felhasználó novellákat fo...
Az utolsó tévelygő   Weiner Sennyey Tibor AZ UTOLSÓ TÉVELYGŐ  a világ végén Hommage á...
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Az oldal tetejére