Pribelszky Máté – A bomló tetem utolsó gondolatai

     Érdekes, egy ideje már érzem magam körül a rothadás émelyítő bűzét. Mintha dögbogár és férgek raja tépné a húsom, falná a testem – talán holt is vagyok, csupán a felismerést hagytam el magamtól. A bomló tetem tovább tesz, vesz, gyermeki csodálattal szemlélődik, szerelembe esik, esetleg meg is nősül. Éjszakánként, mikor remélt álomra hajtom a fejem, a párna puha kedvességébe süllyedve sejtem hallani a motoszkálást, az apró lábacskák neszelését. Gondolataimban megjelenik az ízelt had és kifejezéstelen ábrázatuk, lassan mozduló csáprágójuk szánalmat ébreszt bennem.
   – Kis tudatlanok – tűnődöm így szenvtelenül. – Szelíd, ostoba kompánia. Miért pont az én romlásomra vetitek magatok? Annyi még a valóban hamvas, fiatal, élettel teli, édes nedvekben gazdag hús. Vajon van-e valóban oka annak, hogy most épp engem gyötörtök?
De mégis mit tudhatok én a dolgok természetéről? Lehet, már évekkel korábban eltemettek, de még egy parányi szikra álmokat sző – és így veszek búcsút a lét egykori perceitől.

Pribelszky Máté
2011. november – december

mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top