Még maradjunk a mai nap apropóján a verseknél, és Lovecraft kapcsán a XIX. század egyik legnagyobb költőjénél, Edgar Allan Poe-nál, aki mint köztudott talán a legnagyobb hatással volt Lovecraft munkásságára. Poe 1847-ben íródott verse az „Ulalume” volt kétségtelenül az egyik leginspirálóbb mű, hisz Lovecraft meg is említi az „ „At the Mountains of Madness” novellájában:
„Az Erebus időnként füstöt pöffentett, és az egyik továbbképzős – egy Danforth nevű, ragyogóan tehetséges fiatal fickó – rámutatott a havas lejtő lávaszerű képződményeire, és megjegyezte, hogy csakis ez az 1840-ben fölfedezett csúcs ihlethette meg Poe-t, amikor ezt írta hét év múlva:
Mint nyugtalan láva szaladt,
Yaanek-hegyi lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad.
Mely zúg, zúg a lávasodorban
Az északi sarkra halad. „
Azonban már jóval előtte, 1917-ben is felmerült az „Ulalume”, mert Lovecraft „Nemesis” című versét szakértők szerint, egyértelműen Poe alkotása és Algernon Swinburne “Hertha” verse befolyásolta.
Edgar Allan Poe: Ulalume
Babits Mihály fordítása
Az ég hamufellege kóbor
a lombot elaszta a hév
a gallyat elölte a hév
a hó a magányos október
az év egy emléktelen év
a vidék tava vadködü Auber
és réve a Weir-tövi rév:
éjfedte a vadködü Auber,
rémjárta a Weir-tövi rév.
Itt rég a titáni fasorban
lelkemmel, a ciprus alatt
Psychével a ciprus alatt
bolyongtam a vulkáni korban,
mikor szivem árja szaladt,
mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
mely távoli sarkra halad,
mely zúg, mig a lávasodorban
az északi sarkra halad.
Szavunk szomorú vala; kóbor
lelkünket elaszta a hév
szivünket elölte a hév:
nem tudtuk, a hó hogy október
s nem tudtuk, az éj hogy az év
legéjjelebb éjjele (ah ez az év)
nem láttuk elült tavad, Auber,
(noha vitt már rajtad a rév)
feledtük elült tavad, Auber
és rémeid, Weir-tövi rév.
S mig az égen a lángok oszoltak
s hunyt sorban az éj szeme le,
szállt sorban az ég tüze le:
ime tünt végén a fasornak
nagy fény ködös égi jele,
amelyből egy nagy csodaholdnak
két gyönyörü szarva kele.
Astarte jelének, a holdnak
gyémántszinü szarva kele.
S szóltam: „Kegyesebb ez a holdnál
száll egy sohaj-étheren át,
repűl csupa sóhajon át.
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
szú-rágta szivembe belát;
jön a Leo-csillagu pontnál
mutatni a béke honát
jön e vészes mennyei pontnál,
fényes-szemü égi barát
az Oroszlán-csillagu pontnál,
nyájas, csodafényü barát.”
De Psyche nyög, ujjat emelve:
„Jaj, e fényben nem bizom én,
se-szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
fuss, mert utolér ez a fény.”
Szólt félve; lehulla seperve
szép szárnya az út fövenyén
nyöge fojtva; lehulla seperve
disz-tolla az út fövenyén,
szomorúan rut fövenyén.
Feleltem: „Eh babonasejtés!
menjünk csak e csillag után
menjünk üde fénye után.
Sybillai súgarat ejt és
a remény s báj fénye. Vidám.
Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sohse rejt és
jó helyre vihet ki csupán:
mert rezgve az égbe fut ám!”
Így szólva Psychét megöleltem
csitítva szivében a bún,
könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
megakadtam egy kriptakapún,
ős íratu kriptakapún.
S szólék: „Mi van írva, ó lelkem,
e legendás kriptakapún?”
S felelé: „Ulalume, – Ulalume –
Itt nyugszik a holt Ulalume.”
S szivem ekkor lőn mint a hév,
kóbor levél ha eloszla a hév,
mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: „Bizonyosan október
vala s ép ez az éj, gonosz év,
mikor erre vitt ez a rév.
De mi csalt ide, éppen az év
ezen éjjelén? (Ah, ez az év!)
Már látom; e láp ködös Auber
és réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
s vad, rémteli Weir-tövi rév.”
H.P. Lovecraft: Nemezis
(Nemesis)
Vachter Ákos fordítása
Az álom ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.
Én még együtt forogtam a Földdel,
léte hajnalán, míg láng volt az ég.
Engem az űrnek sötétje tölt el,
hol a bolygókra nincs szabva vég,
hol csak gördülnek dúlt iszonyatban és nevük sincs, fényük sem ég.
Én a tengerek felett suhantam
vég nélkül a baljós égbolt alatt,
amely dús volt sok tébolyult hangban,
és a villámoktól széjjelhasadt;
hol láthatatlan zöldvizi rémek siralma reám szakadt.
Én alámerültem, mint a szarvas,
amely ősi lombot félreseper,
hol jelen van valami hatalmas,
mi büszkén jár, hol más lépni se mer.
S most futok attól, mi körülvesz s a holt ágak közül figyel.
Nekem hegyekben botlott a lábam,
rajtuk zord barlangok gyűrésnyoma.
Szomjam ködszagú forrás tavában
oltám, mely lápokba csorog tova,
s a dolgot, mit átkos hegytóban láttam, nem bírnám többé soha.
Nincs, mi előttem repkény-fedett vár
lakatlan termében rejtve legyen,
hol ha a Hold a völgyek felett jár
falain szőtteseket lát szemem:
különös lények, disszonáns formák, felidézni nagy kín nekem.
Én az ablakokból, megigézten,
az egyre porladó mezőkön át
egy sírok övezte falura néztem,
mely magán hordta az átok nyomát;
S most márványba vájt urnák sorában hallgatom a világ zaját.
Én a koroknak sírját kísértém,
s szálltam a rémületnek szárnyain,
ahol füst fakad Erebosz mérgén,
s hófödte gleccserből kihalt a szín,
oly földön, hol a pusztaság napja tort ül az kedv halmain.
Én már vén vagyok, mikor az első
fáraó a Nílus trónjára ül,
mikor korokat dajkál a bölcső,
bűnös csak én vagyok, én egyedül,
s az ember még tiszta és boldog s égi kegyben részesül.
Ó, nagy volt az én lelkemnek bűne,
és olyan nagy a rá mért kárhozat,
égi fény rá hiába vetülne
és enyhülést a sír sem tartogat:
lent végtelen korokon át ont rá kegyetlen, bús átkokat.
Az álom ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.
