The Beast in the Cave – szubjektív vélemény

Nagyon fontos megjegyeznem, hogy a következő sorok a saját szubjektív véleményemet tükrözik. Kérlek, ezt tarts szem előtt és természetesen kíváncsi vagyok a te véleményedre és meglátásodra is, a The Black Aether facebook oldalán, vagy a H.P. Lovecraft – Kerekasztal csoportban. Spoilerre számíthatsz!

A The Beast in the Cave történetben, a Mammoth-barlang labirintusrendszerében eltévedt férfi megpróbáltatását követheted végig, aki leszakadt a túracsoporttól. A főszereplő, akiről csupán annyi derül ki, hogy „egészséges és életerejének teljében lévő ember”, több mint egy óra magányos kóborlás után ébred rá arra a tényre, hogy véglegesen eltévedt a barlangban, amit régebben tüdőbajosok használtak, természetes gyógymódként. A tuberkulózisos betegek a barlang tiszta levegőjétől, és állandó hőmérsékletétől remélték a gyógyulást, ám a barlang nem a gyógyulást, hanem a halált hozta el azok számára, akik túl sok időt töltöttek a földalatti kolóniákban.

Indre Lelertaviciute: The Beast

Számomra eléggé fura módon a főszereplő, kialvó fáklyája halványodó fényében nem magától a rátelepedő sötétségtől és az abba önkéntelenül is belegondolt rettenettől kezd el félni, hanem attól, hogy éhen fog halni. Lovecraft talán ezzel a racionális gondolkodásmóddal akarta kifejezni, hogy főhőse józanésszel gondolkodó, felvilágosult ember, aki nem „dől be” a közönséges rémtörténeteknek és kísértethistóriáknak, hideg fejjel tudja mérlegelni a lehetőségeit. Erre utal az is, hogy mikor a barlang sötétjébe eresztett kiáltásokra válaszul közeledő lépteket hall és kicsit talán túlságosan is hamar ráébred arra, hogy ezek a lépések nem embertől származnak, nem fut el, nem próbál elmenekülni, ahogy ezt mondhatni elvárná az olvasó, hanem felveszi a harcot a közeledő ismeretlen élőlénnyel. A döntésben az is közrejátszik, hogy amíg a szörnyeteg közeledik, a főhős azon töpreng, még ha el is menekül, akkor sem jut közelebb a megmeneküléshez, mert még vár rá a hosszadalmas és rettenetes éhhalál.

A történet eddig elég lassú tempót diktált, viszont a várakozási idő alatt – amíg a férfi harcra készen várja a szörny közeledtét, és próbálja elképzelni mivel fogja szembetalálni magát -, a feszültség hirtelen és rohamos tempóban kezd el növekedni.

Agyamban a nyomás már félelmetessé vált.

Itt már felüti a fejét a félelem is, ami megmutatkozik, mivel a főszereplő már kezd rémképeket látni, ahogyan szemét erőlteti a sötétben és látni véli a barlanglakót: „Eltorzult képzeletem rejtőző és visszataszító körvonalakat idézett fel”. Ez a feszültség azonban nem tart sokáig, elég hamar „kifut”, mert a szörnyeteget eltalálja az első feléje dobott mészkő, a második pedig már teljes bizonysággal le is teríti és mikor a férfi ráébred, hogy ellenfelét csak megsebesítette, de nem ölte meg, egyszerűen elkezd futni abba az irányba ahonnét jött.

Egy nagyon rövid megmeneküléssel a végéhez közelít a történet, de nem lenne csavar a dologban, ha a főhős és a túravezető nem menne vissza, hogy megnézzék mi is volt az a teremtmény, amit a mészkő eltalált. Számomra itt jött el az a perc, mikor kezdtem érezni azt a Lovecraftre jellemző hangulati zsenialitást, ami a későbbiekben meghatározó lett novelláiban. A teljes terjedelem egynegyedét kitevő részben felsejlenek azok a hangulati elemek, amik előrevetítik a hamarosan megnyilvánuló történést, ami miatt az egész eddigi szokványos történet a barlangban eltévedt túrázóról, átértelmeződik rémtörténetté és arra késztet, hogy újra elolvasd, mert ott rejtőzik a sorok közt a kimondatlan igazság, amire eddig nem is gondoltál. Az elfeledett tüdőbajos kolónia öröksége.

Meg se moccantam, mereven álltam, elszörnyedt szemeimet magam elé a földre szegezve. A félelemmel vegyes bámulat, a részvét és a tisztelet együtt hatott, a hangok miatt, melyek a borzalmas igazságot jelentették számunkra.

Klisésnek tűnhet a helyszín – véleményem szerint az is -, hisz megannyiszor használta Lovecraft a barlangokat, elfeledett sírboltokat és főleg a pincéket történeteinek helyszínéül. A „Természetfeletti rettenet az irodalomban” esszéjében Lovecraft nem felejti el megjegyezni minden alkalommal, mikor az általa bemutatott író, kliséket, legtöbbször az öreg kísértet kastélyt használja történetében. Ugyan akkor nem szabad elfelejteni, hogy a The Beast in the Cave történetet egy 13 éves gyerek kezdte el írni és még nem töltötte be a 15-öt, mikor befejezte.

Ha ezt a szempontot is figyelembe veszed, márpedig figyelembe kell venni, akkor még az is megbocsátható lett volna neki, ha ő is egy kísértetkastély pincéjébe helyezi főhősét. Minden esetre én őszintén elégedett lettem volna magammal, ha 14 éves koromban ilyen történetet tudtam volna írni.

mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Ugrás a tetejére