Nem könnyű olyan irodalmi műről bármit is írni, ami soha nem készült el, ami pedig fennmaradt belőle, ismerve az alkotója munkásságát, csak egy nagyon pici töredéke lehetett a tervezett alkotásnak. Nem tehetsz mást ilyenkor, mint korabeli dokumentumokra, utólagos elemzésekre és természetesen saját ízlésvilágodra hagyatkozol.
Szomorú az a világkép, ami elénk tárul rögtön a történet elején, egy olyan füsttel borított, szürkeségbe burkolózó világ képét látod magad előtt, ahol a városok hatalmas tornyai folytonos árnyékot vetnek, ahol a napfény hiába is erőlködik, nem tud áthatolni a gyárkémények ontotta füstfelhőn, ahol a betondzsungelekben nem nő se fa, se virág. Egy olyan világkép ez, amiért oly sokat tett az emberiség, amiért olyan sokat dolgozott, és amit hatalmas áldozatok árán tudott csak megteremteni.
Ez az áldozat több annál, mint amit elsőre gondolnánk. Nem „csupán” arról van szó, hogy az emberiség szisztematikusan írtja a természetet, kiszipolyozva minden lehetséges erőforrását, nem, csak arról van szó, hogy a tudományra támaszkodva ellökünk mindent magunktól, amire nincs racionális magyarázat. Sokkal több ez annál.
„a gyermeki reményeknek örökre nyoma veszett,”
Nem kell minden Álom-ciklushoz köthető történetbe magát Lovecraftet beleképzelni, de az Azathoth esetében – ismerve az előzményeket – ha nem is önmagára gondolt mikor írta az első sorokat, de az tény, hogy a saját gyerekkorából megmaradt emlékei voltak rá nagy hatással, és azok egy részének tulajdonképpeni „elvesztése” iránt érzett szomorúság volt az, ami ezt a sötét világképet festette le vele.
Mi más lehetne ez a világ, vagy az említett város, mint maga az alkotó elméje?
Tudjuk, hogy Lovecraftet már gyerekkorában elvarázsolta a keleti kultúra misztikus világa. Az Ezeregyéjszaka meséi volt kedvenc könyve, ami olyan nagy hatással volt rá, hogy aktív íróként emlékezett még kisgyerekként magának adott – vagy a család ügyvédje, Albert Bake által javasolt – írói álnévre. A felnőtté válás során formálódott gondolatok metamorfózisa által született meg az az ember, aki a mindennapi meddő szürkülettől, árnyaktól és nyüzsgéstől körbevéve próbál dolgozni. Próbál alkotni. Az író fantáziáját úgy zárja korlátok közé a mindennapi élet és a – általa nagyra becsült – tudomány, ahogy a város falai magukba zárják az Azathoth ismeretlen főszereplőjét. Csak úgy tud kiszabadulni az mindennapi élet elkeseredettségéből, ha álmai segítségével utat enged elvágyódásának, elvonatkoztat az őt körülvevő ingerszegény környezettől és testéből kiszabadulva egy újabb álombéli utazásra indul.
Bármennyire is mutatta meg Lovecraft történeteibel, mi is az a félelem, amitől igazából félünk, ami félelem a történelem kezdetétől létezik és velünk is marad, míg csak egyetlen ember is él a Földön; bármennyire is él a Démonszultán a rettenet eleven mintájaként képzeletünkben, nekem meggyőződésem, hogy az Azathoth egy csodálatos és varázslatos utazás lett volna, ami az Álom-ciklus kiemelkedő darabjaként, hasonlóan adta volna vissza Lovecraft szárnyaló fantáziáját, mint a The Dream-Quest of Unknown Kadath. A történettöredék utolsó bekezdése, olyan mesebeli világot tár fel végtelen hosszúnak tűnő mondataival, aminek szépsége valóban a gyerekkorunkba repített volna vissza.
„s, lágyan magukhoz emelték őt távoli szférák áramlatai, hogy más ciklusok folyásával egyesülve elszenderítsék egy zöldellő, napsütötte tengerparton, a lótuszok illatától terhes levegőben, vöröslő kaméliák között…”
Az Azathot egy félbeszakadt nosztalgikus utazás kezdete H. P. Lovecraft gyerekkori álmaiba, ezt az utat mi már soha nem ismerhetjük meg. Ha csak nem feledkezünk meg mi is a szürke falakról, az árnyékot vető tornyokról és nem próbálunk meg eljutni oda, ahová mindig is vágytunk.
Tomasics József
Részletek: Howard Phillips Lovecraft összes művei, harmadik kötet, fordította Galamb Zoltán
