Az ember tudja, hogy Lovecraft miket olvashatott, milyen épületek nyűgözhették le, sőt, leveleiből még a kedvenc ételeit is megismerhetjük, de az valahogy elkerülheti a figyelmünket, hogy az ő korában már a mozi is egy mindennapos intézmény volt. Korábban időpocsékolásnak tekintette a filmek nézését, de végül ő is rájött 1-2 olyan mára klasszikussá vált film megnézése után, mint például a Nyugaton a helyzet változatlan, hogy ezek igen is képviselhetnek értéket. Olvashatjuk ugyanazokat a betűket, láthatjuk az épületeket, de megnézni egy olyan filmet, amit ő is elismert, valahogy különlegesebb élménynek találom, főleg hogy inspirálóan hatott rá, és annak ellenére, hogy egy romantikus-fantázia drámáról beszélünk, talán kedvencének is tarthatta, és az Árnyék az időn túlról-t is inspirálhatta. Ha csak egy egyszerű filmről beszélnénk, könnyedén elengedném ezt a filmet, de tartalmaz olyan motívumokat, amik az ő személyiségéhez, és írásaihoz is igen közel állnak.
“I believe they are alive. Peter Standish is alive. Just as I’m living here, he’s living there. Back in his own time.(…) Time… real time… is nothing but an idea… in the mind of God.”
A 18. századi Peter Standish, a nem olyan régen függetlenné vált Egyesült Államokból, Angilába érkezve azon morfondírozik, a jövő embere micsoda technikai újdonságokat ismerhet majd meg, amikről ők most csak álmodozhatnak. Szegény nem is tudja, nemsokára megtapasztalhatja a jövő vívmányait. 1933-ban, a korábbi Peter Standish leszármazottja megörököl egy házat a Berkeley Square-n, és megszállottja lesz a 18. századi ősének holmijainak. Napokra bezárkózik a házba, állandóan a naplókat, és leveleket bújja. Amikor az amerikai nagykövettel teázik, elmondja neki elméletét, hogy az egész világ ideje egyszerre létezik. Ha tudjuk, hogy valami megfog történni, és képesek vagyunk felidézni egy emléket, olyan mintha ezek az események egyszerre léteznének, és ezt be is akarja bizonyítani. Abban a pillanatban, amikor pont 149 éve az őse ebbe a házába költözött, beleképzeli, idézi magát az ő helyébe, és abban a minutumban összefolyik a két idősík, és őse helyett ő toppan be ugyanabba a lakásba, csak annak a 18. századi verziójába, míg az őse a jövőbe kerül. A 18. századi Peter Standishről csak kevés információ derül ki, hogyan éli meg a jövőt, kizárólag a modern Standisht követjük.
Standisht bemutatják Kate-nek, akihez hozzá akar menni, de rájön a húga, Hellen jobban bejön neki. Mindenki furcsának találja Petert a nyelvezete miatt, és mert előre megjósol dolgokat, olyan információkat ismer, amiket még nem kellene, még nem nyilvánosak. Emiatt furcsának, és ijesztőnek találják őt, démoninak, boszorkánynak. Mindenki furcsának, ijesztőnek találja a tekintetét, egy művész még meg is tagadja, hogy lefesse őt, ezzel szemben Helen lát benne valami különlegeset, és belé szeret. Kapcsolatukat kibeszélik, megnézik, mivel Helent is máshoz akarják hozzá adni. A film végére Peter lebukik, mivel egyre jobban megutálja a korábban ideologizált, romanticizált korszakot, büdösnek találja, ostobának.
“His body stands there. But what have you done with him? You’ve stolen his body… what have you done with his soul?”
Elkezd egyre frusztráltabb lenni, nem próbálja a látszatát kelteni hogy, nem a jövőből érkezett, pökhendi lesz és gonoszkodó, egyedül Helen az, akit szeret, de sajnos nem lehetnek egymáséi, mert Peter képtelen ezen a helyen maradni, és visszamegy a jövőbe, Helen pedig fél a jövő borzalmaitól (első világháború, rohamos technológiai fejlődés, elembertelenedés), és feltehetőleg technikailag sem tudna vele tartani. Peter a jövőbe visszaérkezve maga alá kerül, és depressziós lesz. Sem a múltban, sem a jelenben nem találja már a helyét, végül felkeresi Helen sírját, amin azokat az utolsó szavakat találja, amikkel tőle is elbúcsúzott. A sírja alapján pedig mindössze 23 évesen hunyt el.
Konklúzió
Nagyon érdekes film ez, mivel egyrészt egy izgalmas gondolatkísérlet a tér és idő mibenlétéről, egy szép, drámai romantikus történet, és bizony roppant szórakoztató, komikus film, ami még a cenzúra előtt készült, így eléggé sikamlós poénok is belekerültek. A zene az eléggé esetlen, vidámkodó, viszont a színészek kellemesek, jók a dialógusok, és szerintem jó pár lány szemét elhomályosította az ábrándos tekintetű Leslie Howard. Muszáj megemlítenem még a film misztikumát. Nem tudjuk mi történik a jövőben a rég múlt Standishével, hogyan történik az időutazás, mi köze ehhez a titokzatos egyiptomi ankh kereszthez, ami a lakásban található, mennyire változtatta meg a jövőt Peter, akit ez egyáltalán nem is érdekel… és hogy pontosan hogyan is hunyt el Helen. Betegség? Öngyilkosság? És az sem derül ki, hogy ha Peter nem ment volna sehová az időben, vajon Helen életben maradt volna-e. Megéri fiatalon meghalni szerelmesen, vagy egy életet leélni szerelem nélkül? Lovecraftot szerintem ez a kérdés hidegen hagyta, de a gondolat súlyát, talán ő is megértette.
Lovecraft nem csoda szerette ezt a filmet, minden bumfordi poénjával együtt (ki tudja, talán pont emiatt is szerethette), ő is elvágyódott abból a korszakból ahol élt, más világokról, és korszakokról álmodozott, nem találta a helyét. Ha te is egy kis időutazásra vágysz, valami másra mint a mostani filmek, csak ajánlani tudom ezt a semmiféleképpen nem Hollywoodi filmet.
És végezetül egy számomra hátborzongató “utolsó” mondat Helentől, miközben kint a vihar tombol:
No more dear shadows…
(…Out of time?)
Vidra Gyula
