Aminek el kell jönnie, az el is jön, és erre a filmre akkora szükségünk volt mint egy falat kenyérre, vagy egy korty vízre, hogy felpezsdítse picit a magyar horror, és Lovecraft rajongók mindennapjait. Nem csak egy horror mozival gazdagodtunk az Ixtlan Artworks műhelye által, hanem egy igazi ízig-vérig lovecrafti rövidfilmmel, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az elsők között tekinthettem meg, és véleményt írhatok róla.
Sok filmnél a Lovecrafti jelző csak egy csali a rajongóknak, és a gyanútlan filmnézőknek, akik valami mélyebb, kozmikusabb mértékű történetet akarnak látni, aztán csalódnak, vagy pedig próbálnak egyszerűen csak a megjelenő motívumoknak örülni, de sokszor a szerző nevével éppen csak ismerkedőknek teljesen rossz képet mutat a Mesterről. A korábbi From Beyondhoz köthető feldolgozások finoman szólva mostohán kezelték az eredeti matériát, a szerző szellemíségét, és ezzel enyhén fejeztem ki magam. Bár a készítők itt is változtattak a narráció módján, ami egy ilyen rövid történetnél szerintem megengedhető, főleg hogy nem modernizációról, vagy újragondolásról beszélünk. Úgy mutatják be a történet lényegét, ahogy az van, az emberi felfogóképességen túlmutató felfedezést, és a megnyugvást okozó kétely bizonytalanságának hiábavalóságát, ahol a leglogikusabb válasz, a legiszonyatosabb: nem őrültünk meg, és az igazság, amivel szembesülünk, valóban felfoghatatlan.
A történet Crawford Tillinghastről és annak barátjáról szól, aki a hatóságnak elmeséli, Tillinghast hogyan őrült meg, mikor elkezdett építeni egy gépet, amivel az ember csökött, avagy primitív állapotban lévő érzékszerveit működésbe lehetne hozni, ezáltal új dimenziókat felfedezni a valóságunkban. A professzor elvonul, de miután elkészül a masinával, meghívja barátját, bemutatni a gép képességeit.
A szinopszis nem változott, de mint említettem, azért annak a bemutatása picit módosult, egy nyomozóval (Kuli László) és egy jósnővel (Bella Viktória). Karakterük nem tolakodó, szerepük nem erőltetett. Előbbi a Barátot (Nagy Géza István) hallgatja ki, utóbbi pedig tanácsokkal látja el, és átvezeti a nézőt egy szürreális jelenet sorba. Kuli Lászlót nem nehéz megjegyezni, szigorú stílusa feszessé, és izgalmassá teszi a Barát kihallgatását, ha egy kicsit több játék ideje lett volna, szerintem többször fel is pofozta volna a leszedált főszereplőt, hogy hamarabb magához térjen, és kezdjen el beszélni. Nagy Géza István tekintete olyan, mintha szellemet látott volna, magához térését nem siették el a készítőt. Csinálhatták volna úgy is, egyszerűen már ébren van, és várja a kihallgatótisztet, de így érdekesebb, elszálltabb lett a hangulat, és bizony az orvos (Dr. Pécsi Örs) sem valami bizalom gerjesztő, azzal a nagy, korhű fecskendőjével. Sajnos a Barát hangja néhol visszhangos, talán a magtárban ahol az első jelenetei játszódnak, hangrögzítés szempontjából hálátlan volt, de az is lehet tudatosan hagyták benne, ne legyen annyira steril a hangzása. Tillinghast (Nagy Balázs Pál) figuráját remekül sminkelték, pillantása szinte megdelejezi az embert.
Tillinghast mániákusan és őrülten viselkedik az első pillanattól fogva, amit én kissé elhamarkodottnak találtam. Persze az eredeti történet elején sem kelt egy kellemes benyomást, de egy picit a színészt talán visszább foghatták volna. Egy ilyen rövid filmnél (44 perc) érthetően kevesebb teret tud kapni a jellem eltorzulása, a történet szempontjából talán lényegtelen is, de szerintem jobb lett volna egy finomabb folyamatában látni megtébolyulását. Bella Viktória megjelenése kellemes színfolttal, és finomsággal fűszerezi a sötét, önmagát mindvégig komolyan vevő történetet. Kristálygömbjén keresztül nagyon is e világi, megfogható, szinte a bőrünkön érezhető rémségeket is láthatunk, és látszik az alkotók, a színészek nem csak a szívüket és a lelküket rakták bele a produkcióba, de a vérüket is. A jósnő szerepeltetése első körben furcsának és szokatlannak tűnhet egy alapvetően Lovecrafti sci-fi történetben, de ezzel nem csak hogy további rémségeket mutatnak ezzel, de végül ettől jobban kiéleződik a Barát és Tillinghast egymáshoz, és a világhoz fűződő viszonyuk, az egyik az ezotériában, másik a tudományban keresi a válaszokat. A tudós vágyai az új terek és dimenziók felfedezéséhez, nem csak önfertőző őrjítő gondolatokat generál, de a barátjában is elültet valamit, elkezdik rémálmok gyötörni, és a pohár után nyúl.
Több delíriumos rémvízió is van a filmben, mielőtt Tillinghast gépének bekapcsolásával elkezdődne a finálé. Nagyon jól néznek ki, hátborzongatóak, többször is megnéztem őket, akár csak a film gyönyörűségesen idegen bevezetőjét, ami azonnal berántott a From Beyond világába. Tökéletesen megfogja a körvonalazható, de megnevezhetetlen látványokat. Fátyolosan csorgó plazmikus vér, amin keresztül a sejtelmes csillagok átütnek, hol gyorsan, hol lassabban mozogva. Líraian baljóslatú kezdés, amit nehéz szavakba önteni, kár hogy a végén az átváltás erről a pszichedeliáról a valóságba nem lett annyira dinamikus vágású, hirtelen tűnik el a látvány és vált át a következő jelenetbe.
A színészek szimpatikusak, jól néznek ki a fényképeken, emlékezetes karakterek, de játék közben nem olyan jók, sajnos kicsit csiszolatlanok. Ebben a From Beyond nem éppen a legerősebb, de cserébe kárpótol minket a fényképezés, és az átvezető jelenetek sora, Tarnai László Tata operatőrnek hála. A felvételek nagyon jól sikerültek, bár a belterek mintha picit túl világosak lennének, a vágások is néhol furcsák, kapkodóak, és a hangzás sem mindenütt klappol. Viszont a speciális effektekre szinte egy szavam nem lehet, bár a végén amikor a démoni lények és a szereplők egyszerre vannak jelen, nem lett tökéletes, de látványukban, és megfoghatatlanságukban így is impozánsak, akár csak a soproni helyszínek, külterek. Az idegen tájakat, a lényeket, a rémlátomásokat, nem győzöm kiemelni mennyire profin sikerültek. A díszletek jók, Tillinghast masinája különösen, ahogy a sötétben ez az órási gépezet gonoszul megbújik.
A zenét idáig nem említettem, Schneider Róbert Robertsch munkáját, ami remek lett, kicsit többet is eltudtam volna még belőle képzelni, de ami van, az illeszkedik a filmhez, és felkelti rá az ember figyelmét.
Erdélyi Gábor Gabo az egyik legnagyobb motorja a filmnek, ő felelt a speciális tükkökért, és a rendezésért. A számítógépes látványokkal csínján bántak, inkább kiegészítésképpen, elsősorban kézzelfogható, praktikus/fizikai effektekkel dolgoztak, amikkel gondolom sokkal több a munka, de bizony az meg is hozza a gyümölcsét. Hiába a jó látvány technika, és forgatókönyv, ha hiányzik a nyomasztó, kellemetlen hangulat, de az alkotók tehetségének hála, ezzel nincs gond. Ahogy említettem, a film teljesen beszippant, nem enged, és amíg szorít, a film utolsó percéig, nem fog elkalandozni a figyelmünk, hiába is zökkentene ki egy-egy apróbb rész.
A From Beyond bár nem mindenben lett tökéletes, amiben viszont igen, az kiemelkedő, és arra büszkék lehetünk. De a legfontosabb, ami sokkal fontosabb a színészek játékánál, vagy a helyenként furcsán felvett, visszhangos dialógusoknál, méltó adaptáció készült, egy hiteles, független Lovecrafti film. És a cél ez volt.
Vidra Gyula
