Howard Phillips Lovecraft a The Whisperer in Darkness, 26.700 szóból álló kisregényét, 1930 február 24 és szeptember 26 közt írta. Első megjelenése nyomtatásban a Weird Tales 1931-es augusztusi számában volt. A magazin borítóját és Lovecraft novellájának belső illusztrációját, a porosz származású Curtis Charles Senf készítette. A történetért Farnsworth Wright, a WT akkori főszerkesztője 350 dollárt fizetett Lovecraftnek – a legnagyobb összeget, amit valaha is kapott írásáért -, és először két részletben akarta leközölni a fikciót, de a WT év eleji összevont számai miatt, az augusztusi magazinban jelent meg a teljes történet.
1927 november 3-án a vermonti árvíz különös és furcsa tetemeket sodort a partra, ami után természetesen a lakosság és az újságok körében elkezdődött a spekuláció. Ezket a kitalációkat vidáman szemléli Albert N. Wilmarth a történet főszereplője, aki a Miskatonic Egyetemen tanít irodalmat. Lovecraft kevés olyan karaktereinek egyike, akiről többet is megtudunk, nevét, foglalkozását. Wilmarth ezen felül Új-Anglia néprajzát kutatja, ami által népszerűvé válik barátai körében, hozzá fordulnak különböző kérdéseikkel és elméleteikkel, a tetemekkel kapcsolatban. Wilmarth állja a sarat, örök szkeptikusként és tanult emberként hamar véleményt formál a kialakult helyzetről:
„Amit az emberek megfigyelni véltek, nem volt egyéb néhány megdöbbentő, soha nem látott szerves képződménynél.” – Kornya Zsolt fordítása
A Winooski, West River és Passumpsic – a Kornya Zsolt által fordított szövegben Passumptic van hibásan, az eredeti történetben is Passumpsic szerepel és ez a valóban létező folyó neve is, ez a tévedés megtalálható minden magyar kiadásban –, folyókban látott tetemek nem hasonlítanak sem emberre sem állatra. Színük, méretűk, formájuk, uszonyuk, szárnyuk és oválist formázó fejszerkezetük mind a három helyszínen furcsa azonosságot mutatnak. Ezt Wilmarth is elismeri. A Pennacook indiánok mítoszaihoz (Pennacoock myth) hasonlatosak a legjobban az események, amik később igaznak bizonyulnak, hisz a mítosz elemei megegyeznek a későbbi eseményekkel. Érdemes kitérni egy mondat erejéig, Lovecraft írói zsenialitására, mikor is a fejezet vége előtt példaként említ számos olyan legendát, és azok valósnak vélt alakjait, akiket az olvasó – több mint valószínűleg -, már ismer. Faunok, driádok, trogloditák, kallikantzaros-ok közé illeszti be, mindenféle különösebb megjegyzés és kiemelés nélkül, a nepáli Mi-Go-kat. A megfejtést.
A történet akkor vesz fordulatot, mikor Wilmarth levelet kap Henry Wentworth Akeleytől. Akkoriban már a főszereplő számos publikációja megjelent az Arkham Advertiser, Ruthland Herald és a Brattleboro Reformer újságokban. Ezekből az értekezésekből, és a Tollkoptató (The Pendrifter) álnév mögé húzódó rovatvezető kommentárjaiból származott vermonti ismertsége. Akeley levelét megdöbbenve olvassa Wilmarth, mert bár továbbra sem hisz a mítoszban és a csillaglakókban, Akaleyt tisztességes, épeszű embernek ismeri meg a levél alapján. Hamarosan pedig megérkeznek a fényképek is, amiket Akaley ígért.
A történet végén, anélkül, hogy Lovecraft egyetlen szóval is kimondta volna, az olvasó rájön arra, hogy a Wilmarth nem Akeley-el beszélget, hanem egy idegennel, aki felvette magára Akeley arcát és kezeit. Véleményem szerint egy Mi-Go volt az, ami magára öltötte az arcot, de egyes források szerint, maga Nyarlathotep ült a fotelben – egyfajta trónon -, akit a Mi-Go-k tiszteltek, és segítségével akarták az emberiséget rabszolgasorba kényszeríteni.
„(…)Nyarlathotepnek, a Hatalmas Futárnak, mindent el kell mondani. És Ő fel fogja ölteni magára az Ember alakját, a viasz álarcot és mind a ruhát, ami rejt, és lejő majd a Hét Nap világából, hogy gúnyt … – Kornya Zsolt fordítása
Ez alapján úgy tűnik Nyarlathotep veszi fel Akeley arcát és a kezét, Nyarlathotep az első zümmögő hang, amit Wilmarth hall a szobából. Csupán egy kérdés merül fel. Nyarlathotep, aki megjelent már a Fekete Ember képében, szerepelt, mint egyiptomi Fáraó, és láthattuk szárnyas megtestesülését, miért „kényszerül” a technológia efféle használatára?
Nem is lenne Lovecrafti a történet, ha nem tartalmazna számos olyan elemet, nevet, évszámot, helyszínt, amik visszavezethetők Lovecraft életének egyes időszakaihoz, barátaihoz, helyszíneihez.
- A Providence-től csupán 250 mérföldre lévő Vermont és az 1927-es árvíz híre bejárta az országos sajtót, a keleti parton pedig kiemelt hírnek számított.
- Lovecraft hosszú esszét írt 1927 szeptember és 1928 március közt Vermont – A First Impression címmel, vermonti utazásáról, az érzések, benyomások pedig egyértelműen visszaköszönnek a novellában.
- Wilmarth egy Fordon utazik Vermontba, ami Lovecraft brattleboroi utazását írja le – szinte szó szerint – barátjának, Kenneth Vrest Ortonnak a farmjára.
- A novellában szereplő Lee-swamp (Lee mocsár) Orton szomszádjai után kapta a nevét (Lee brothers).
- Akeley farmja ugyancsak Ortonhoz fűződik, az ő farmjáról, és a kicsit északabbra lévő Arthur Goodenough farmjáról mintázta Lovecraft.
- A The Pendrifter (Tollkoptató) álnév, barátját Charles Crane-t rejti.
- Bert G. Akleytől, az autodidakta festőtől és fotográfustól pedig nem csak nevét, de karakterét is kölcsönvette Henry Akeley megformálásához.
1930 május 7-én a történet már előrehaladott állapotban volt, de Lovecraft az „ideiglenesen kész” megjegyzést írta a kéziratra. Először Frank Belknap Longnak olvasta fel New Yorkban, majd Kingstonban meglátogatta Bernard Austin Dwyert, akinek ugyancsak megmutatta a kéziratot. Úgy tűnik, hogy Dwyert két részben is javaslatot tett, Lovecraft mit változtasson a történeten. Akeley agya is egy üveghengerben pihent volna a polcon, ami viszont túlságosan egyértelműsítette volna a szituációt, és megsemmisítette volna a történet végi csattanót. Továbbá javasolta, hogy Wilmarth kevésbé tűnjön hiszékenynek, jobban hangsúlyozza ki szkepticizmusát, ami végül is felemás lett, mert Akeley utolsó – nagy jelentőséggel bíró és nyilvánvalóan hamisítvány – levele után, elutazik Vermontba. Wilmarth túl naivan, csak a történet vége felé eszmél rá, mi is történik:
„Lehetséges lenne, hogy Akeleyt becsapták, és arra használták föl, hogy engem a leveleivel, a fotókkal meg a viaszhengerrel a hegyekbe csaljanak? Csak nem akarnak ezek s lények mindkettőnket pusztulásba dönteni, amiért túl sokat tudunk?” – Kornya Zsolt fordítása
Még egy fontos eleme van a kisregénynek, mégpedig a Yuggoth, mint a frissen felfedezett Plútó történetbeli megtestesülése, ami inspirálta Lovecraftet a történet megírásában. Clyde William Tombaugh 1930. február 18-án fedezte fel a törpebolygót, de erről csak március 14-én számolt be a New York Times a főoldalán, hogy egybeessen az Uránusz felfedezésének 147., és Percival Lowell születésnapjának 75. évfordulójával. Lovecraft március 15.-én James F. Mortonnak ír nagyon lelkesen a Plútó felfedezéséről, ahogy írja, a Yuggoth lehet a felfedezett bolygó. Véleményem szerint nem a Plútó felfedezése inspirálta HPL-t a történet megírásában, hanem a vermonti látogatása, hisz látszik, hogy mennyi életeseményt emelt át a történetbe, mennyire lenyűgözte a táj. A Plútó/Yuggoth egy eszköz volt, ami által kiteljesedett a történet, és némi túlzással, aktuálissá tette.
A The Whisperer in the Darkness (Suttogás a sötétben) magyarul először a Cthulhu hívása válogatáskötetben jelent meg a Valhalla Páholy kiadásában 1993-ban, ezt követte A suttogó Cthulhu 2001-ben, ugyan csak a Valhalla Páholytól, majd megjelent 2003-ban a Howard Phillips Lovecraft összes művei 2. kötetében a Szukits kiadótól. Mindegyik könyv, Kornya Zsolt fordítását adta ki.
Tomasics József
Forrás: S. T. Joshi, David E. Schultz – An H. P. Lovecraft Encyclopedia
