The Hound – szubjektív vélemény

Említettem már, hogy hadilábon állok az Álom-ciklussal, és nincs könnyű dolgom, mikor arról kell beszélnem. Szerencsére ez most nem így van, mert H. P. Lovecraft novellája a The Hound a kedvenceim közé tartozik, biztos helyet foglal el az első öt kedvenc közt. Tisztában vagyok azzal, annak ellenére, hogy Lovecraft az elsőkként küldte el a novellát a Weird Tales számára, később még is halott kutyának, egy darab szemétnek nevezte saját alkotását.

Elismerem, hogy valóban nem egy olyan történetről van szó, ami bevezet minket a kozmikus horror legmélyebb bugyraiba, én még is nyugodt szívvel merem ajánlani bárkinek – főleg még friss Lovecraft olvasóknak -, mert egy nagyon jó történetnek tartom. Mikor a The Hound készült, Lovecraft még nem írta mega Természetfeletti rettenet az irodalomban és a Jegyzetek a rémtörténetek írásáról című esszéit, amik hasznos tanácsokkal látják el az amatőr írókat és nagyszerűen tanúbizonyságot tesznek arról, hogy Lovecraft maga is betartotta a két esszében leírtakat, alkotás közben.

A novella főszereplője és a barátja, két igen csak beteges értékrenddel és érdeklődési körrel megáldott ember, akik unalmukban sírokat fosztanak ki. Az ellopot ereklyékből pedig egy minitemplomot rendeznek be maguknak, ahol idejük nagy részét töltik. Elég beteges barátság ez ahhoz, hogy megadja a történet alaphangulatát, azt a hangulatot, amit Lovecraft fokozatosan visz tovább, fokozatosan egyre sötétebb titkokba vezeti be az olvasót, egyre sötétebb titkok derülnek ki a két barátról. Finom részletekkel és utalásokkal juttat el a kívánt lelkiállapotba, elsőre talán igazán nagy jelentőséggel nem is bíró mondatok irányozzák elő módszeresen a közelgő rettenetet.

„Mi nem voltunk közönséges sírrablók; (…). Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legkitűnőbb formája,(…)” – Kornya Zsolt fordítása

Több iszonyatot rejt ez a két félmondat, mint amit elsőre sugallnak. Torz és rendellenes értékrend vezérli a két főszereplőt, ami a visszataszító önkifejezésbe torkollik, és kimondatlanul is tudjuk, hogy ez a „művészet” sem hozta volna meg soha a várt katarzist, a két sírrabló számára. Ebből adódóan viszont felmerül a kérdés, vajon hol lett volna a határ, meddig mentek volna el, miben találták volna meg a teljes szellemi kielégülést hozó érzetet? Eljutottak volna odáig, hogy emberáldozatot mutassanak be valamely istenség undorítóan szörnyűséges bálványa előtt? Vajon alapítottak volna véres vallási szektát, hogy kedvük szerint irányíthassák az embereket, hogy lubickolhassanak a hódolat ármányos hullámaiban? Nem tudjuk meg. És ez így van jól.

„Ezt követően egyre fokozódó rettegésben és bűvöletben éltünk” – Kornya Zsolt fordítása

Ahogy mi is, mert megragad a történet lassan, de érezhetően elménkig hatoló hangulata, ami által mesteri módon már ott keringenek bennünk azok a bizonyos sötét gondolatok. Tudjuk, hogy be fog következni a tragédia, miután a sírgyalázókat sötét árnyak követik és nyakukon érzik az átok ujjait. Még sem vagyunk felkészülve arra a semmiből – mint pénzünket követelő bandita – elénk ugró mondatra, mert ez a mondatbandita nem kirabolni akar minket, hanem végezni velünk.

„Az iszonyat november 18-án tetőzött, amikor St. Johnt a sötétség beállta után, a sivár vasútállomásról hazafelé jövet egy irtózatos ragadozó megtámadta és darabokra tépte.” – Kornya Zsolt fordítása

Minden egyes alkalommal mikor ehhez a részhez érek a történetben, úgy érzem magam, mint annak idején Balatonmárián az iskolai táborban, mikor éjszaka már rég aludnunk kellett volna, de mi ehelyett – mint minden gyerek -, rémtörténeteket meséltünk egymásnak suttogva és a történet vége mindig ugyan az volt, a mesélő egy hatalmasat ordított a suttogó sötétségben. Még is minden alkalommal halálra rémültünk, mert már a torkunkban dobogott a szívünk és vártuk, hogy bekövetkezzen az, amit amúgy sem fogunk tudni elkerülni. Nem is a borzalmat vártuk, a szörnyű titkokat a zombikról és vámpírokról, hanem azt, hogy essünk túl már végre a dolgon. Ezzel, a félelemhez hasonlítható érzettel, a kavargó gondolatokkal, az éjszakai temető, a ködös mocsár képével az elméjében várja a feloldozást az olvasó, de olyan hirtelen érkezik, hogy nem lehet rá felkészülni.  Ráadásul nincs olyan szerencsénk, hogy tudjuk, ezek után már a történet olyan irányt fog venni, amit általában megszoktunk. Nem. Hamarosan érkezik az újabb döbbenet, mikor kiderül, a főszereplőtől ellopták az amulettet Rotterdamban.

Tudjuk, hogy Lovecraft mesélői az őrület határán, vagy azon már túllépet emberek, tudjuk, hogy Lovecraft zsenialitása nem enged meg olyan hibát, mint a happy end. Nem motoszkál bennem semmiféle gonosz perverzió – legalább is nem tudok róla -, még is azt kell mondjam, öröm látni a főszereplő leamortizálódását, miként jut el a dekadens életet is kevésnek tartó, a szellemi felfrissülésért bármire kész fiatal férfi oda, hogy éjszaka egy hollandiai temetőben, egyedül és félőrülten kihantolja az 500 évvel azelőtt eltemetett sírrabló koporsóját.

Nem kell mindig a filozofikus gondolatokat keresni H. P. Lovecraft műveiben sem, és a kozmikus horror is számtalanszor háttérbe szorul. A The Hound nekem egy igazi rémtörténet, aminek az elolvasása még a mai napig meghatározó élmény számomra. Klisés? Talán. Ponyva? Igen. Ajánlanám? Mindenképpen!

Tomasics József

Ez is érdekelni fog!

TBA 2016/08/29 – 09/04 08.29. A Kickstarteres előrendelések után, a Chaosium Inc. elérhetővé tette a Call of Cthulhu RPG könyvein...
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Az oldal tetejére