H. P. Lovecraftnek sok olyan története van, amik személyes jellegűek. Persze nem kell mindenbe belemagyarázni, hogy melyik sztoriban milyen életérzése lehetett, milyen élmények érhették, viszont ha Randolph Carter a főszereplő, akkor az ember automatikusan ebből a nézőpontból kezdi el vizsgálni az adott elbeszélést, hiszen Lovecraft irodalmi alteregójáról beszélünk. Nem csak önmagát örökítette meg a novellában, hanem egyik barátját is, a vallásos angol tanárt, Maurice W. Moe-t is. El lehetne ezt intézni azzal, hogy az ellentétek vonzzák egymást, hiszen Lovecraft ateista volt, de ez inkább csak azt mutatja, sokkal toleránsabb és elfogadóbb volt más emberek nézeteivel kapcsolatban, mint azt hinnénk, és sok színű baráti társaságot tudhatott maga körül. Nem zárt ki embereket a köreiből, csak mert hitüket nem tudta komolyan venni. Hozzá kell tenni, Lovecraft nem finomkodott, ha a vallás került szóba, Maurice W. Moe-nak írt levelében fejti ki véleményét a kereszténységgel kapcsolatos.

Az The Unnamable feltehetőleg egy levelezésből, vagy beszélgetésből alakulhatott ki, hogy léteznek-e vajon leírhatatlan, megnevezhetetlen dolgok, a novella kiindulópontját ez adja, hogy a két szereplő egy elhagyatott temetőben erről vitatkozik, de a rövidke sztori ennél sokkal többet tartogat.

A novella nagyszerűségét nem csak az adja, hogy olyan, mint egy tábori rémtörténet, ugyanis Carter azon a helyen meséli el a borzalmakat, ahol azok megtörténtek.Ezt az információt csak akkor közli, mikor már besötétedett, ezzel Mantonnak okozva egy kiadós lúdbőrt, ráadásul nem sokkal ezután, meg is jelenik maga a címadó megnevezhetetlen is. Persze, tudjuk jól, nem szabad mindent megmagyarázni, kell a misztérium, ez nem új, de itt mesterien adagolja a fél információkat Lovecraft, olyan mint egy gonosz kirakó, amiből a legizgalmasabb darabok hiányoznak, és a fantáziánkra bízza a maradékot, hogy agyunkba elültesse a bizarr következtetéseket, sejtéseket a háttérben történő dolgokkal kapcsolatban.

Az olvasó elsőre azt hinné, valami ördögtől való dolog a megnevezhetetlen lény, a szarvak és a paták miatt, de sokkal nyugtalanítóbb, az egyszerre emberi, és bestiális külsejű valaminek a fajtalan fogantatására diszkréten feldobott elmélet. Egy olyan dolog keletkezik, ami nem születhetne meg, ami túl mutat az emberi képzeleten és tudományon, ezáltal az ő megnevezhetetlensége nem csak egy költői túlzás, egy attrakció, hanem valóban egy olyan dolog, aminek elméletileg nem szabadna léteznie. Miután a lény létrejön, folytatódhatna azzal, hogy a környéken garázdálkodik, és kísért, de sokkal izgalmasabb történik, egy gyermektelen öregember veszi „pártfogásába”. Igaz, bezárja a padlásra, feltehetőleg az ő érdekében, és a lény még féli is őt, hiszen látták, ahogy az öreg kergette őt a dombokon, és nem fordítva. Később még egy sírt is emel neki, és azt is mondhatnánk, egészen humánusan kezeli az öreg a lényt, ami talán nem is lenne annyira vad, és gonosz, de mivel mindenki fél tőle, és ezt „várják el” tőle, így ő ad is rá okot, hogy rémséges pletykák terjedhessenek róla, igazi városi legenda legyen. Itt nem a megnevezhetetlen lény az eredendően gonosz, emberalatti erkölcsű, lelketlen entitás, kinek külseje a természet kiszámíthatatlan fortélya miatt lett olyan, amilyen, hanem a közösség. A közösség, amibe akaratlanul belepottyant, az emberek, akik ahelyett, hogy megértették volna mi történik, azonnal felkötik azt, aki miatt a lény megfoganhatott, mert a szemük ugyanúgy nézett ki, és ha az öreg nem zárja el, bújtatja, akkor meg is ölik, hogy ne létezzen egy olyan dolog, amit nem értenek. Ne feledjük, nem sokkal vagyunk a salemi boroszkányperek után, és még tart az ezzel kapcsolatos hisztéria, ami a történetben szóba is kerül.

A látható, leírt történet, valójában csak a jéghegy csúcsa.

Vajon mi volt Lovecraft célja ezzel a történettel? Borsot törni barátja orra alá, hogy éreztesse vele a kereszténység szűk látókörű hozzáállása miatt megannyi borzalom történt korábban? Talán egy győztes vitának állított emléket ezzel a novellával? Minden esetre számomra vicces belegondolni, hogy Lovecraft veregeti a vállát ezzel a történettel, hogy magának ad benne igazat, a dolgok esetenként leírhatatlanságával kapcsolatban. Kicsinyes, de nagyon emberi dolog, és nekem az egyik kedvencemmé vált. A történetnek egyébként csak egy hibája van, az egész arról szól, hogy van egy entitás, amit nem lehet elnevezni, megnevezni (még a sírkövére sincs semmi írva), nem lehet leírni. Ennek ellenére tobzódik a leírásokban, miként is néz ki, ami egészen egységes: egy patás, szarvas, karmos, kifejezetten ördögi külsejű lény. Kiábrándító. Egyébként Manton leírása a végén javít rajta, főleg mondatának utolsó szavaival:

„Mindenütt ott volt, mint a kocsonya, vagy a nyálka, és mégis volt formája, minden képzeletet felülmúlóan borzalmas, sok ezer forma! Szemek is voltak, hibás szemek. Ez maga volt a pokol, a végső ocsmányság örvénye.„ – Bihari György fordítása

A végső ocsmányság örvénye. Gyönyörű.

Vidra Gyula