„Tapasztalataim miatt nem kételkedhetem benne, hogy az ember, amikor elveszti evilági öntudatát, csakugyan egy másik, testetlen életben lakozik, amely nagymértékben eltér az általunk ismerttől, de csupán a legapróbb, leghatározatlanabb emlékek maradnak meg belőle az ébrenlét idejére. Azokból az elhomályosodott és töredékes emlékekből sokat sejthetünk meg, de keveset bizonyíthatunk.” – Bihari György fordítása

A novella álmokkal kapcsolatos bevezetője hamar felkelti az olvasó figyelmét, úgy vélem csak azon szerencsétlen keveseket hagy hidegen a téma, akik képtelenek visszaemlékezni az éjszakai vízióikra, mindenki más számára érdekes kiindulópont egy történethez. Lovecraft mesterien csalogatja be a sztorijába rövidke elmélkedésével azokat, akik kezükbe veszik az olvasmányt, amiben még Freudot is megemlíti. Munkásságával kapcsolatban kritikus volt, de semmiképpen sem elítélő, ellenséges. Nem csak az álmok mibenlétéről ír a bevezetőben, de egyenesen kijelenti (természetesen a narrátor szemszögéből) hogy földi létünk másodlagos az álmok világával szemben. Kétlem, hogy Lovecraft is így gondolta volna, de rá mindenképpen jellemző, ez az elvágyódó kijelentés.

A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol az elbeszélő is dolgozik, mint bentlakó orvos. Erre a helyre érkezik Joe Slater avagy Slaader is, Catskillböl származó hegyi ember, aki őrült rohamában megölte szomszédját, annak ellenére, hogy csupán egy jámbor ember, szokatlan álmokkal, amikkel környezetét hozza zavarba, még hiányos nyelvi ismeretei ellenére is. Szegény Slaterrel, és környezetével Lovecraft kíméletlen: ahol lehet degeneráltnak nevezi, humán alattinak, végtelenül primitívnek és rusnyának. Egy csöpp szolidaritást nem tanúsít a természetben lakó népekkel szemben, akik vadászattal és prémgyűjtéssel foglalkoznak. Persze nem szokatlan hogy a más osztályból, és származásból valókkal szemben Lovecraft finoman szólva nem fogalmaz diplomatikusan, de itt kifejezetten fárasztó egy idő után. Míg más történetben, mint például a Red Hookban a külföldi népcsoportokat körüllengi az idegenségtől átitatott misztérium, és az ismeretlentől való jogosnak mondható félelem, itt Lovecraft csak gyűlöletes ellenségeskedéssel fogalmaz a szerencsétlen, egyszerűen csak egyszerűbb életmódot élő hegyi emberekkel szemben. Aláírom, érzékeltetni kell hogy Slater buta mint a kő, aki szembesül valami magasabb, mondhatni csillagászati szintűvel, és így jobban kiérződik ez a szituáció, de a fiatal Lovecraft nagyon elragadtatta magát, és a kevesebb bizony több lett volna.

Slater álmai tüneményes palotákról szólnak, és még talán egy intelligensebb ember számára is nehezen leírható szféráról, illetve egy égi entitásról mesél, ami világít, reszket, nevet, miközben a távolban hangos, furcsa zenét hall. A mítoszt kereső olvasónak egyből beugorhat Azathoth neve, aki 1919-ben még csak egy gondolat csírája lehetett, de az itt szereplő Algol nevezetű lény, előképe lehetett a Démonszultánnak. Az Algol egyébként egy létező égitest, amit a csillagászok már régóta vizsgálnak szokatlan, váltakozó fényerejű ragyogása miatt. Az elbeszélőt lenyűgözik Slater történetei, bármennyire is primitíven adja elő őket, és úgy dönt, hogy kipróbálja rajta gondolatközvetítő gépezetét.

Sajnos ez a szerkezet egy gyenge pontja a történetnek, ugyanis bármennyire is hihetően írja le a működését a tudományosan fantasztikus gépezetnek, a hobbiból összerakott rádióeszköz, ami korábban nem működött, amikor viszont a történet szempontjából „kell” hogy működjön, használható is lesz. Bármiféle komolyabb erőlködés nélkül, szerintem lustán lett megírva. Tudom a szerepe a szerkezetnek csak annyi, hogy a cselekményt tovább vigye, de ha Lovecraft legalább annyit hozzá írt volna, hogy a narrátor több napig kísérletezett a rádióval, vagy egy tudós segített neki, esetleg maga a fénylény aki Slater testében lakik ad valami homályos tanácsot, sokkal hihetőbb lenne, és kevésbé tűnne kidolgozatlannak. Egyébként lehet, hogy meg volt kötve a keze a történet hosszúságát illetően, és emiatt nem írt többet a dologról, de ha visszább vesz a catskilli lakosok leszólásából, jutott volna ide is karakter.

„Te voltál az egyetlen barátom ezen a bolygón – az egyetlen lélek, aki megérzett és keresett engem még abban a visszataszító formában is, amely itt fekszik ezen az ágyon. Találkozunk még – talán az Orion Kardjának ragyogó ködében, talán egy sivár fennsíkon a történelem előtti Ázsiában, talán egy álomban ma éjszaka, amelyre nem fogsz emlékezni, talán egy másik formában egy eonnyira innen, amikor a naprendszer már semmivé lesz.„- Bihari György fordítása

Miután az eszköz működőképes lesz, sikerül Slater álmaiba bekapcsolódnia, és megismeri a fénylényeket, a világukat, és kapcsolatot tud létesíteni azzal az entitással, ami Slater testében raboskodik immár negyvenkét éve. A fénylény és annak a világának képe kellően misztifikált és izgalmas. Lovecraft bár idegennek és felfoghatatlannak írja le a lényt, annak szándékai, és gondolatai kifejezetten egyszerűek. A bosszú hajtja, hogy elpusztíthassa Algolt, miután végre kiszabadulhat Slater testéből, de nem csak erről mesél, hanem arról is, a narrátort barátjának tekinti, régóta utaznak együtt, és még fognak is. Csak rövid ideig kap szerepet a fénylény, ami egész végig ott van a háttérben, de így is szívfacsaró a befejezés ahol feltehetően elbukik Algollal szemben, főleg annak a tudatában, hogy nemes, és hálás lényként ismerhettük meg, ami ritka Lovecraft történeteiben.

A novellában el van hintve egy olyan vonal is, hogy a főhős pusztán csak álmodta az egészet, fáradtságában képzelgett, ami egy megnyugtató lehetőség lenne azzal szemben, hogy felfogná az elbeszélés által megismert tényt, mennyire apró is az ember, csak egy minimális lábjegyzet a kozmoszban De van egy még izgalmasabb olvasata is,

van egy természetes kapcsolat köztünk, és a magasabb szférák közt, van átjárás az álmok által a csillaglényekhez, és bár nem tanácsos nagyon belemélyedni ebbe a világba, mert az ép eszével játszik az ember, a lehetőség adott.

Ráadásul, ha ez a világ, nem csak egy másik világ, hanem az elsődleges világ, akkor eszünkbe juthatnak nem csak az alternatív dimenziók és létsíkok is, hanem a Mátrix elméletek is. Bevallom, ezen kívül eszembe jutnak erről a skizofrén, téveszmés, hallucinációktól gyötört emberek, akiknél megrémít a gondolat: Mi van ha igazuk van? Mi van ha tapasztalataik nem pusztán az elmezavar, hanem tudatuk tényleg egy másik dimenzióba hasadt? Lovecraftnek igaza van: ha maga a gondolat ennyire rémisztő, milyen lehet a bizonyíték hiány nélküli ismerete?

A novella inkább sci-fi mint horror, és az embernek eszébe juthatnak olyan filmek mint a K-Pax, vagy a Halálsoron, amiknek a befejezése tragikus, és egy jámbor, idegenszerű lényről szólnak egy bezárt helyen. Szerintem ez egy igen mély érzésű történet, amit csak a szerző ront el, a sok negatív jelzővel a hegyi emberekkel kapcsolatban, és nem koncentrál jobban az idegen világokra, a környezetre, vagy a narrátor és a fénylény közötti kapcsolatra, ami a Hypnosnak lehet még előképe, a tudat csere pedig az Árnyék az időn túlról című történetnek. A primitív férfi, és a fénylény tudati egyesülése önmagában még nem lenne tragikus, de sajnos a két teljesen másfajta létezés képtelen az együttélésre, főleg az utóbbi alkalmatlan rá, hiszen képtelen kifejezni magát, nem véletlen ő az aki büntetésként éli meg ezt az együttélést. Ez egy olyan gondolat amit Lovecraft nagyon magáénak érzett, ez is egy fajtája annak a kulturális és faji keveredésnek amitől ő nagyon tartott. Talán Lovecraft is így gondolt magára, egy satnya emberi testbe zárt tudatnak, ami nem szárnyalhatott annyira, mint amennyire az elméje vágyott, és képes lett volna.

Vidra Gyula