Fekete I. Alfonz – A mosolygó zsonglőr

Mi is valójában a weird irodalom? Nem tudom, és nem is hiszem, hogy pontos definíciót kellene felállítani, hisz ez egy olyan szubzsáner, amit nem lehet korlátok közé bezárni; érzed, amikor olvasod. Abban pedig maximálisan biztos vagyok, hogy érezni fogod, mikor Fekete I. Alfonz, A mosolygó zsonglőr című novellás kötetét becsukod.

A The Black Aether alapvetően Lovecrafti online magazin, de nem mehetünk el a weird irodalom többi képviselője mellet sem szó nélkül, különösen akkor nem, ha az író adott esetben honfitársunk. Nagyon örülök annak, hogy a weird irodalom, az alkotói közösség egyre inkább mozgolódik Magyarországon is, bár egyelőre formálódó, vagy esetleg megjelenés előtt álló anyagokról tudnék leginkább beszámolni. Azonban 2016-ban Fekete I. Alfonz elnyerte a JAKkendő díjat A mosolygó zsonglőr című kötetével, és őszintén mondhatom, a novellagyűjtemény egy igazi weird alkotás.

Egy bajom azonban van Alfonz decemberben megjelent kötetével, sajnos túl rövid. Jelen esetben nem azért fanyalgok, mert az ár-érték arányban az ár kerül ki győztesen. Nem erről van szó, ezért a kötetért szívesen kifizettem volna több pénzt is.

Azért fájlalom a szívem keservesen, mert nem tudok napokon, vagy akár heteken keresztül elmerülni a kötet folyamatosan változó, minden ízében weird világában.

A tizenegy darab változó hosszúságú novella, már az első oldalaknál magával ragad, és nem enged egészen addig, amíg kíméletlenül ki nem végzed a könyvet, ám ez a mártírhalál egyfajta beékelődött reinkarnáció, hisz újra el fogod olvasni a kötetet, és a novellák a kezeid közt fognak újjászületni, csupán ugyan abban a köntösben. Ez a szanszára hosszasan folytatódik, mert a történetekhez tartozó képi világ – amit Alfonz méltó tehetséggel mutat be – mindig tartogat valami újdonságot. Ha Hieronymus Bosch festményeire gondolok, akkor jutnak eszembe olyan abszurd, perverz, humoros ugyan akkor rejtett tartalommal rendelkező életképek, amiket Alfonz elénk tár.

Fekete I. Alfonz - Fotó: József Attila Kör

A kötet mottói közül, az eddig olvasott beszámolók, interjúk alkalmával minden egyes alkalommal Angela Carter, Notes From the Front Line című cikkéből származó idézetet emelték ki, mely szerint az író szeret régi palackokba új bort tölteni, kiváltképpen ha az új bor nyomása szétrobbantja a régi üveget. Nem meglepő, hogy ezt az idézetet emelték ki szinte minden alkalommal, hisz a kötet hajszálpontosan beazonosítható Carter mondatával. Alfonz olyan történetek véráramát pezsdíti fel – nem egyszer teljes transzfúziót alkalmazva -, amik ismerősek lehetnek számodra, a nevek, a helyszínek, az érzések, a hangulatok. Zavarba ejtő a felismerés amikor rádöbbensz, hogy az a piros ruhás, pirospozsgás, idegesítően mitugrász alak, valójában az a piros ruhás, pirospozsgás, idegesítően mitugrász alak, akinek mutatványain gyerekkorodban nevetve tapsoltál.

Ugyanakkor úgy vélem, van még egy helytállóbb idézet a kötetben, ami a velejéig jellemzi a novellák valóját.

Chaos reigns. – Lars Von Trier

Szándékosan nem elemzem vagy véleményezem a kötet egyes novelláit sorba véve, mert egész egyszerűen égbekiáltó hiba lenne megpróbálni ilyen profán módon átadni a történetek néha már pszichedelikus weird képeit. Alfonz maga is a weird zsánerbe kategorizálja a kötetben megjelenő novelláit, azonban mindenképen meg kell jegyeznem, hogy a történetek nem egy alkalommal a bizarro fikció irányába is kilengenek némiképp, de ezt magasabb fokú irodalmisággal teszik. Félreértés ne essék, a könyv nem tocsog a gusztustalanságban. Csupán a meglepetés letaglózó erejével ránk törő egyre groteszkebb, egyre abszurdabb szatirikus jelenetek és karakterek képesek zavarba hozni, akár rávenni arra, hogy újraolvass egy bekezdést, mert nem mered elhinni, hogy valóban a kissé túl nehéz papírra nyomtatott sorokat olvastad.

“Mikor már feküdt, Prónay egyik legénye kétszer úgy hasba rúgta, hogy vörösbegyeket öklendezett. A fiúk jót nevettek a tréfán, a felszálló madárkákra tüzet nyitottak.”

A boldog békeidők Spitzer Rudolfjától, Halasi Fekete Mihály, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hajdúján át, Vitéz László kezét fogva jutsz el Róka Rudi szerelmi bánatához, miközben szépen lassan ráébredsz, hogy amit a kezedben tartasz – Alfonzt idézve -, az egy science fictionbe oltott tündérmese. Egy olyan tündérmese, amit nem fogsz felolvasni lefekvés előtt a gyerekeidnek, de a párnád alatt fogod tartani a kötetet, remélve azt, hogy Fekte I. Alfonz történeteinek szereplői csatlakoznak hozzád álmaidban. Azt garantálom, hogy velük, unatkozni nem fogsz.

Tomasics József

mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Az oldal tetejére