Peter Clines: 14 – könyvbemutató

A Howard Phillips Lovecraft halála óta eltelt hosszú évtizedek során rengeteg követője, rajongója igyekezett ápolni, megőrizni a zseniális író életművét és örökségét úgy is, hogy maga is az általa képviselt irodalmi stílusban alkotott. Időről, időre azonban olyan írók is megidézik a mester munkásságát, akik nem feltétlen hívei. Csak az elmúlt tíz-tizenöt évben is számos olyan regény és antológia jelent meg, amely, több vagy kevesebb fenntartással, lovecraftinek nevezhető. Rengeteg oka lehet, ha egy alkotó ilyen témához nyúl napjainkban (a klasszikus értékek és üzenetek továbbadása, újraértelmezés, felülvizsgálat, kiforgatás, paródia, a téma növekvő népszerűségének kihasználása, stb.). Ez egy külön írás tárgyát képezhetné. Ezét biztosan nem, mert Peter Clines, 14 című regénye sok szempontból rossz példa.

A történet főhőse, Nate Tucker egy olcsó bérházba költözik, anyagi nehézségeit enyhítendő. Miután számos furcsaságot tapasztal az épület falain belül, nyomozni kezd annak múltja után. Kutakodásával néhány hasonló beállítottságú lakó figyelmét is felkelti. Hamarosan egy kis „Rejtély RT” (a hasonlatot maga az író használja) alapul a bérlők kemény magjából, akik ezután – unalmas, hétköznapi életükből menekülve – együtt játnak utána a Kavach bérház rejtelmeinek.

Ahogyan az épület matrjoska babához hasonlóan (azaz nem túl jól) leplezett titkai lassan feltárulnak, a háttérben egy grandiózus összeesküvés-elmélet kezd kibontakozni, melynek szálai egyenesen Lovecraft nagyapjáig vezetnek. De már jóval korábban (amikor Nikola Tesla neve felmerül) kilóg a lóláb. Clines sablonos karaktereket mozgat mérsékelten érdekes díszletek között. A hősei köré szőtt történet csak annyira áll össze, mint egy buszkirándulás (vagy biciklitúra?) a Megyétől a Végzet hegyéig, a Gyűrű „súlyának” érzete nélkül. Lovecrafti hasonlat nem jutott eszembe, mert kb. a regény feléig semmi lovecraftit nem kapunk.

Az egyetlen jó ötlet (szerintem, de elhiszem, ha más emiatt tette le a könyvet), hogy – EZ MOST KICSIT SPOILERES LEHET – a Kavach épületről szép lassan kiderül, hogy inkább „űrhajó”, mint bérház. Nem csak lakóterei, de eligazítója, hajtóműve vagy erőműve, vezérlője, sőt még zsilipkamrája is van.

A karakterek, akármilyen sablonosak is, a maguk módján szerethetőek, amíg túl sok nem lesz belőlük. Akármennyire is aggódunk értük, akármennyire is szurkolunk nekik, stílusuk, nem túl kifinomult humoruk, beszólogatásaik miatt a regény végére (amikor már értelmes mondatok sem hagyják el a szájukat) idegesítővé válnak. Ez annak is köszönhető, hogy Clines az egész történethez egy hollywoodi forgatókönyv szintjére butított, jellemábrázolástól mentes, lélektani síktól megfosztott, Stephen King-i horror-dramaturgiát használ. A „szkript” ráadásul tele van logikátlansággal, a szereplők néha elképesztően ostobának mutatkoznak, reakcióik irreálisak.

De akkor jön az igazi lejtmenet, amikor hőseink kinyitják az utolsó lezárt ajtót (SPOILER: baromság!), majd betekintést nyernek Lovecraft „kozmikus horrorjába”, amivel Peter Clines feltűnően semmit sem tud kezdeni. Mentségére legyen mondva, hogy nem is akar: pop-kulturális utalások tömegével hangsúlyozza karakterei, fordulatai, motívumai sablonosságát. A lovecrafi rémtörténet stílusjegyeivel pontosan úgy bánik, mint a Scooby Doo-hasonlattal. Amikor (miután azért már felsejlett egy óriási, csápos monstrum árnyképe az egyik fejezetben) a mű vége felé Lovecraft Innsmouth-legendáriumát is beledobja a turmixgépbe, már nem tudtam, sírjak vagy nevessek.

Mi oka lehetett az írónak, hogy Lovecraft munkásságát megidézze, amikor szemmel láthatóan sem tisztelegni nem akar előtte, sem újraértelmezni nem akarja (a parodizálásához pedig nincs tehetsége)? A választ természetesen megkapjuk a regényből. Az egyik fejezetben két szereplő között magasröptű beszélgetés folyik a Hihetetlen Hulk című filmről. Egyikük a film védelmére kel és kijelenti, hogy „ez a film nem akar többet, mint kilencven percen keresztül szórakoztatni”.

Ez a regény nem akar többet, mint négyszáz oldalon keresztül szórakoztatni. Ennek fényében érthető is a sok pozitív olvasói vélemény. Csak épp azok nem kapnak semmit, akik joggal számítanának rá. A történet onnantól, hogy a lovecrafti rémálom elszabadul, azaz a könyv utolsó ötödétől, teljesen komolytalan. Nem akarom lelőni a poénokat, de köpni-nyelni nem tudtam a temérdek ostobaságot olvasva.

Egy valamiben azonban mégis telitalálat a regény. Meggyőződésem, hogy teljes mértékben félreértelmezi Lovecraft eredeti szándékát, de mégis találó. Az író gigászi szörnyalakjait „csúcsragadozókként” írja le. Ez egyrészt passzol a viselkedésükhöz, másrészt illeszkedik a „se nem jó, se nem gonosz” rajongói alapelváráshoz.  Ám ez is csak azt bizonyítja, hogy a lovecrafti rémirodalom mibenlétének megértéséhez nem elegendő csupán a gyakran visszatérő motívumokat ismerni.

 

mm
"Emberi kötelességünk cselekvésre ösztönözni azokat, akikben az alkotó szándék legkisebb lángja is ég."
Az oldal tetejére