Howard Phillips Lovecraft The Moon-Bog című novellája egy igazi klasszikus rémtörténet, ami első olvasatra hangulatával és kvázi egyszerűségével válik a természetfeletti rémtörténetek egyik etalonjává, azonban ha figyelmesen olvasunk és kikristályosodik a mögöttes tartalom, rá kell döbbennünk, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű kísértetkastély és a hozzá tartozó szellemek kombinációról.
A rémtörténetek írása sokkal összetettebb és sokkal több ismeretet igénylő feladat, mint amit arról a legtöbb hazai és nemzetközi író alapvetően gondol. Elhivatottság, kiterjedt ismeretanyag szüksége ahhoz, hogy a történet elérje elsődleges célját; sötét gondolatokat ébresszen az olvasóban. Ez különösen helytálló akkor, ha arról beszélünk, hogy a történetnek célja megőrizni, visszaadni H. P. Lovecraft, elődeinek és kortársainak szellemiségét. Soha ne felejtsük el, hogy a rémtörténetről beszélünk és nem a modern horror zsánerről – amit nagyon sokan sajnos egy kalap alá vesznek -, hisz a rémtörténet nem egyszerűen megrémiszteni akar, hanem maradandó élményt nyújtani, és ezt egy magasabb fokú irodalmiassággal teszi.
Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében külön kiemeli azt a hármas alapszabályt, amit Montague Rhodes James fogalmazott meg.
„Dr. James művészete a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető esetlegesnek, és egyik művéhez írt bevezetőben a hátborzongató írások három alapszabályát fogalmazta meg. Meggyőződése szerint a kísértethistóriának napjainkban, megszokott környezetben kell játszódnia, hogy megközelíthesse az olvasó élményhorizontját. Ezenkívül a kísérteties jelenségeknek inkább gonoszaknak, mint jóindulatúaknak kell mutatkozniuk; az érzelmek közül ugyanis elsősorban a félelmet kell felébreszteni. Végül pedig gondosan kerülni kell az „okkultizmus” és az áltudomány szakzsargonjának a használatát; nehogy a keresetlen valósághűség varázsát tönkretegye a csöppet sem meggyőző tudálékosság.” – Galamb Zoltán fordítása
Lovecraft követte ezeket a szabályokat, és bár néhány esetben ő is megbotlott, sikeresen be is tartotta őket. Figyelmet fordított továbbá arra is, ha a történet megkívánta – vagy éppen alapként használta -, olyan forrásokkal és háttérinformációkkal látta el novelláit, amik tovább emelték a novella értékét, tették még meggyőzőbbé az olvasó számára. Természetesen nem mehetünk el az mellet sem, hogy ezek az alkotóelemek nem mindenki számára adnak plusz élményt, nem nyújtanak további borzongást, azonban ez természetes, hisz ahogy Lovecraft is írta esszéjében, a rémtörténet nem mindenkinek való, mert viszonylag keveseknek adatik meg, hogy megszabaduljanak a bevett szokások béklyójától, és reagálhassanak a más világ érintéseire. Természetes, hogy akad olyan olvasó, aki mondhatni immunis a különböző népcsoportok mondaköreire, teremtésmítoszaira vagy esetleges babonáira. A The Moon-Bog éppen ezért nem mindenki számára tudja átadni a történetben rejlő rettenetet, nem tud több lenni egy egyszerű kísértethistóriánál, amit ráadásul, ha nagyon racionális módon meg akar magyarázni az olvasó, még meg is teheti, hisz számtalan babonáról, kísértetről, lidércről kiderült, hogy nem több csupán a mocsarakból kiáramló gőzök és gázok megtévesztő játékánál.
A The Moon-Bog esetében ez különösen fontos, hisz az igazi rettenet nem Danys Barry eltávozásában rejlik, hanem az Ír teremtésmítoszban, amit Lovecraft csodálatos módon épített bele a történetbe anélkül, hogy erre hivalkodóan utalt volna, vagy felhívta volna rá az olvasó figyelmét. A Lebor Gabála Érenn-ben leírtakra alapozza a rettenetet, annak tartalmát kissé átalakítva, hogy kellő alapot biztosítson a rémtörténethez. Ezzel a forrással pedig át is ugrunk az természetfeletti rettenet és Lovecraft művészetének egyik alapvető eleméhez a tér és az idő végtelen kapcsolatához. A megállíthatatlan idő, aminek végtelen sodrásában az emberiség egy elhanyagolható és jelentéktelen porszem, ami ellen kétségbeesve küzdünk, de megérteni és főleg legyőzni képtelenek vagyunk.
A világegyetem legdrámaiabb és leg iszonytatóbb része az idő, az idővel szembeni konfliktus áll oly sok Lovecraft novella középpontjában. Jelen esetben is erről van szó, hiszen Cleïs az öreg holdistennő megmenti a pestisjárványt túlélő csoportot és természetfeletti adottságai révén, még – az idő általi – pusztulása után is védelmezi azt. Ebből a felismerésből, a babonás helybeliek mendemondáiba kevert teremtéstörténet elhintett magvaiból, a mesterien fokozódó hangulatból fakad a novella valódi értéke, aminek a vége Dany Barry pusztulása.
Természetes elvárás, hogy egy rémtörténet már első olvasatra is maradandó élményt kell nyújtson, egyszerű módon és azonnal érje el a kívánt hatást, hisz azért olvassuk, hogy borzongjunk, az olvasás után pedig elgondolkodjunk a retteneten, vagy éppen ne merjünk a szoba sötét sarka felé tekinteni, mert már ott kavarognak fejünkben a sötét gondolatok. A The Moon-Bog nem ilyen egyszerű novella. Howard Phillips Lovecraft történeteit nem elég egyszer elolvasni, az igazi, mélyen megbújó rettenet felismeréséhez el kell merülni bennük, észre kell venni a mesterien elhintett morzsákat, amik elvezetnek a történet csúcspontjához.
Borítókép: Bea Holmes
