Galamb Zoltán – interjú

Ahogy a The Black Aether megújulásakor említettük, még több interjút fogunk készíteni 2017-ben és természetesen kifejezetten koncentrálunk H. P. Lovecraft örökségéhez köthető alkotókra, műfordítókra is. A hazai műfordítók közül, elsőként Galamb Zoltánnal készítettünk interjút.

Az írók gyakran nyilatkozzák, hogy “azóta írok, amióta az eszemet tudom”. Gondolom a fordítóknál kicsit bonyolultabb a helyzet. Nálad hogyan kezdődött?

1979-ben, elsős gimnazistaként kezdtem el angolul tanulni, de amint úgy éreztem, hogy szótárral akár eredeti szövegek olvasásával is próbálkozhatok, elkezdtem eljárni a helyi könyvtárba. Nagykanizsán, ahol születtem és felnőttem, akkoriban meglepően sok Bradburyt lehetett kikölcsönözni, és mivel a novellák sokkal könnyebben befogadhatók és feldolgozhatók a kezdő nyelvtanuló számára, John Wyndham mellett, akinek a köteteit viszont a Váci utcán akkor még működő idegennyelvű könyvesboltban szereztem be, az ő írásain keresztül ismerkedtem meg nemcsak az angol nyelvű irodalommal, de a fantasztikummal is. Bradbury „The One Who Waits” című novellájának olvasása közben merült fel bennem először, mennyire jó lenne magyarra áttenni ilyen csodálatos szövegeket.

Később, már az egyetemen, az akkoriban még nem politizáló Szentmihályi Szabó Péter angol költészet szemináriumára jártam, és ő adta az első megbízásokat, hogy a Galaktikának fordítsak. Azt nem mondhatom, hogy onnantól egyenesen vezetett az út a fordítói pályához, hiszen sokáig inkább az irodalom története és elmélete érdekelt, végül mégis ennek köszönhetem, hogy most az vagyok, aki.

Ha a fordítói bibliográfiádon végigfutunk, feltűnő a fantasztikus zsánerek dominanciája, ám – a hazai kiadástörténetet tükrözve – a horrort csak a legnagyobb klasszikusok (Poe, Lovecraft, Bierce) képviselik. Ki az, akit még szívesen felvennél a listára a rémtörténet-írás meghatározó alakjai közül?

Leginkább a kezdeteket tartom vonzónak, mindenekelőtt irodalomtörténeti jelentőségük miatt, de úgy gondolom, hogy fordítóként szintén komoly kihívást jelentenének. Sokáig Matthew Lewis A szerzetese volt az a mű, amelyet izgalmas megoldásai, sokrétűsége és máig aktuális üzenete miatt mindenképp elérhetővé szerettem volna tenni a magyar olvasóközönség számára, ám a Szukits Kiadó túl merésznek tartotta a vállalkozást. Azóta szerencsére a General Press megjelentette a regényt Benkő Krisztián fordításában. Marad tehát Ann Radcliff, ugyanakkor ha Lewis viszonylag kompakt műve anyagi kockázatot jelentett, akkor Radcliff vaskos regényeire ez hatványozottan igaz.

Mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával?

Először 1988-ban  olvastam a „Szín az űrből”-t, ám furcsamód magyarul, utána egészen 2002-ig gyakorlatilag semmi nem került a kezembe tőle fordításban, vagyis a nagy elbeszéléseit eredeti nyelven volt szerencsém megismerni. Ráadásul kizárólag a szövegekkel – meg persze másodlagos forrásokkal, kritikákkal, tanulmányokkal – foglalkoztam, így lényegében egyáltalán nem ismerem a Cthulhu-mitológiára épülő játékokat és hasonlókat sem.

Kornya Zsolt legendás “Lovecraft-trilógiájának” első részében nem szerepel fordításod, ám a második kötetre nem csak ez a helyzet változott, de társszerkesztő is lettél, az előszót is jegyzed. Hogyan kerültél kapcsolatba a tervezettel?

Először csupán néhány, még lefordítatlan vagy szerzői jogi viták miatt újrafordítandó írás átültetésével bíztak meg, majd amikor kiderült, hogy az eredetileg kétkötetesre tervezett anyag második fele semmiképp sem fog beleférni egyetlen kötetbe, felkértek, hogy olvassam át a levelezést, amiből így már be lehetett válogatni néhány darabot, és döntsem el, mi kerüljön be az önmagában is tetemes anyagból a magyar „összkiadásba”. Emellett abban is segítséget kértek, hogy Tézsla Ervinnel osszuk szét a tematikus blokkokat. Az, hogy utána még a szövegekkel is foglalkoztam, csupán ráadás volt, teljesen szabad kezet pedig évekkel később, a Howars Phillips Lovecraft legjobb műveinek szerkesztésekor kaptam, amiben kissé korszerűsítettünk is néhány kifejezésen.

A kvázi kritikai szöveg alapvetően Tézsla Ervin ötlete volt. Egy évvel korábban Philip K. Dick Különvéleményéhez írtam rövid utószót, ezért logikusnak tűnt, hogy Lovecraft életművével kapcsolatban is papírra vessek valamit, a harmadik kötethez pedig Tézsla Ervin fejtette volna ki nézeteit Lovecraft nyelvezetével kapcsolatban, ám ezt Ervin korai, tragikus halála megakadályozta.

Mi jellemző Lovecraft nyelvezetére? Egyszerűen “korabeli angol”, vagy van valami különleges sajátossága?

Ez meglehetősen összetett kérdés. A legismertebb modernistákhoz, mondjuk, James Joyce-hoz, vagy Virginia Woolfhoz képest – hogy csak az angol anyanyelvűekhez hasonlítsam – egy egészen kicsit archaizáló és jóval kevésbé kísérletező. Vagy ha mégis experimentális elemeket fedezünk fel benne, akkor azok inkább abban az értelemben nyelv- és mítoszteremtők, mint például J. R. R. Tolkien elf-világa, a maga megalkotott szókészletével és grammatikájával. Emellett az egyes szám első személyű elbeszélések, a „benyomásosság” miatt egészen különös a szövegek hangulata: a szellem, a lélek rezdüléseit közvetítik látszólag szinte szűretlenül, miközben rendkívül tárgyilagosak, jóformán tudományosak, így a félelem és a szenvtelenség keveredik bennük, és ez a kettősség tudat alatt eleve némi feszültséget generál az olvasóban.

Az eredeti, angol nyelvű írásokban ráadásul gyakoriak a melléknevek és határozószavak, ez pedig egyértelműen ellentétes az akkori irodalmi törekvésekkel, különösen Ernest Hemingway stílusminimalizmusával. A magyar fordítások sajátossága viszont pontosan az, hogy a melléknévi szerkezetek nem ritkán igésítődnek, ami egyrészt elfedi a lovecrafti szöveg e tekintetben anti-modernista jellegét, másrészt, ha lehet, még félelmetesebbé teszi a hangulatot.

Nem csak Lovecraft közismert novellái, de a kevésbé ismertek közül is jó párat fordítottál. Mi határozhatja meg egy-egy Lovecraft-novella ismertségét, elismertségét? Tapasztalatod szerint a befogadók többségében helyes kép él az író munkásságáról?

Alapvetően introvertált vagyok, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy nem szívesen találkozom emberekkel, hanem abban is, hogy leginkább a hozzám eleve közel állók véleményére vagyok kíváncsi, mindenki másé pedig majdhogynem érdektelen számomra, hacsak nem irodalomtudományi nézetekről beszélünk. Ezért kizárólag a közeli ismerősem és a Lovecrafttal behatóbban foglalkozó elméleti szakemberek gondolatait ismerem valamennyire, és ők alapvetően hozzám hasonlóan vélekednek róla. Ennek ellenére úgy sejtem, hogy az igazi rajongók mindennek utánakeresnek, és nemcsak a nagyobb lélegzetű műveket ismerik, aki pedig csak véletlenül bukkan rá egy-egy Lovecraft-novellára, annak a kiadói elképzelések alakítják a „szerencséjét”. Emellett valószínűleg a központi mítoszokhoz szorosan kapcsolódó írásokra irányulhat több figyelem mind a kiadók, mind a kritikusok, mind az olvasók részéről, és valószínűleg ez lehet igaz az elismertség kérdésére is.

Te fordítottad a korszakos jelentőségű “Természetfeletti rettenet az irodalomban” és “Jegyzetek a rémtörténetek írásáról” című tanulmányokat. Mi az, amit az ezekben foglaltakból minden mai (horror)írónak komolyabban kellene vennie?

A legfontosabb talán az, hogy ismerni kell a múltat és a jelent; tisztában kell lenni azzal, honnan hová tart a műfaj. Így elkerülhető az az amatőr hiba, hogy különösebb plusz vagy eredetiség nélkül újra megfogalmazzunk már számtalanszor feldolgozott témákat. Nem kevésbé fontos azonban a nyelvi megalkotottság sem, és Lovecraft több helyen hangsúlyozza, mennyire lényegesek a szép, átgondolt mondatok, a jó stílus. A gondos megfogalmazás aztán abban segíthet, hogy az izgalmas ötleteket és gondolatokat megfelelő köntösbe öltöztetve valóban eljuttathassuk azokat az olvasóközönséghez, és ne ragadjunk le a fan fiction szintjén.

Rajongókként igyekszünk az író életművének egészében pozitív értékeket keresni, azonban Lovecraft társadalompolitikai nézeteire – amelyeket te a felszínes közvélekedésnél sokkal jobban ismersz – ez nehezen alkalmazható. Hogyan közelítsünk ehhez a témához, amikor az egyébként nagyszerű életművet vizsgáljuk?

Nemrégiben jelent meg a Jethro Tull Too Old to Rock’n’Roll: Too Young to Die! című albumának könyv alakú deluxe kiadása, ahol a lemez keletkezésének történetét ismertetve Ian Anderson többek között arról mesél, hogy amit akkoriban a rockzenészek a groupie-kkal műveltek, az ma már, különösen Jimmy Savile szexbotránya után, teljesen elfogadhatatlannak tűnik, akkoriban azonban senki sem talált különösebb kivetnivalót benne. Vagyis a mai eszükkel már nem tennék meg ugyanazt, mégsem lehet a mai erkölcsi elveinkkel mérni az akkori megnyilvánulásokat.

Hasonló a helyzet Lovecraft politikai beállítottságával is. Tagadhatatlan, hogy előítéletekkel tekintett a nem fehér kultúrákra, és fennen hirdette amerikanizmusát, ráadásul irodalmi értelemben szintén konzervatív volt, amennyiben a művészetben létezik ilyen kategória. (Nyilván létezik, hiszen például az egyházzenében a római iskola – és annak talán legismertebb képviselőjeként Allegri – a barokk korban is reneszánsz, vagyis rég túlhaladott elvekhez igazodva komponált.) Ugyanakkor a korszellemtől egyáltalán nem állt távol a nemzeti érdekek akár sovinizmusba hajló hangsúlyozása, ahogy a kollektivizmust sem alapvetően gonosz, inkább haladó eszmeként fogták fel. Kétségtelen, hogy „szocializmus” alatt nemzeti szocializmust és fasizmust értett, ám akkor még nem tudhatta előre, miféle borzalmakat művelnek majd a fenti eszmék nevében. Ráadásul Trianonhoz hasonló sokként érte őt, hogy az első világháborúban évszázados „természetes” szövetségek bomlottak fel, amikor az angolok a németek helyett a franciák oldalára álltak, márpedig ő valahol a brit tradíciók folytatója volt, ezért amolyan „árulásnak” látta e döntést.

Ez utóbbi „sérelemben” érhető tetten Lovecraft következetlensége, mivel az Egyesült Államok mindig is a franciákkal állt szövetségben, Nagy-Britanniára pedig, akitől Amerika elszakadt, ellenségként tekintett. Azaz nem a kristálytiszta logika jellemzi Lovecraft érvelését, és mai szemmel azonnal észrevehetjük, hol hibázott, mégsem lehet olyasmit kijelenteni, hogy Lovecraft szélsőséges nézeteket vallott volna, sőt, voltaképp sokkal inkább a mainstreamhez – ha nem is az amerikai, inkább az európai fősodorhoz – tartozott.

Az ellenben, hogy hol húzódik a határ a még megbocsátható és a visszatekintve már megvetendő tévedések között, szerintem egyéni érzékenység kérdése.

Mi a helyzet Lovecraft lírájával? Mennyire jogos, ha az író novella-irodalmát jelentősebbnek tartjuk, mint a verseit?

A lírára, úgy érzem, sokkal inkább igaz, hogy újat kell mutatnia, és ebből a szempontból Lovecraft versei elsősorban csupán témájukban lehettek/lehetnek érdekesek. Az elbeszélő próza inkább foglalkozik időtlen vagy örök érvényű problémákkal, a félelem pedig egyértelműen ezek közé tartozik, így Lovecraft novellái és hosszabb elbeszélései valóban maradandóbb alkotásoknak mondhatók.

Volt olyan műve, amit különösen érdekes volt fordítani, tartalmazott valami nyelvi különlegességet, esetleg nehéz volt?

Mire én bekapcsolódtam az életmű fordításába, a nagy elbeszéléseket egészen magas színvonalon átültette már magyarra Kornya Zsolt, Bihari György, Sóvágó Katalin és Gáspár András, és hozzájuk nem is merném mérni magam. Az értekező próza azonban hatalmas kihívást jelentett, különösen a terminológia miatt. Emlékszem, hogy sokat bajlódtam például a „weird” kifejezés magyarításával, mivel a szó tulajdonképp egyszerűen „fantasztikus”-t jelent, közben pedig egyrészt idehaza is meghonosodott maga az angol kifejezés, másrészt ma már nem egészen ugyanazt értjük fantasztikumon, mint akkoriban, és a „weird” így inkább spekulatív irodalmat jelentene. De hasonló dilemma elé állított sok más mellett a francia fantaisiste szó is, amit Lovecraft szintén használt, és Karinthy esszéiben „fantaszta”-ként szerepel, ám ez a szó is jelentésváltozáson ment át az elmúlt században, tehát nem használhattam. És még sorolhatnám a lépten-nyomon felbukkanó fordítási nehézségeket. Mégis ez a szöszölés jelentette nekem a legnagyobb élvezetet, amikor Lovecraft szövegeivel foglalkoztam.

A legzseniálisabb fantasztikus írók műveit fordítottad, felbecsülhetetlen klasszikusokat. Ha csak szakmai szemmel vizsgáltad őket, akkor is biztosan kialakult benned egy vélemény. Hogyan illeszkedik közéjük Lovecraft életműve? Mit jelent neked Howard Phillips Lovecraft?

Az én szememben Lovecraft életművének meghatározó része mindig is a tudományos fantasztikum részét képezte (hogy miért, azt a Howard Phillips Lovecraft legjobb műveinek előszavában részletesebben is kifejtettem), és kitalált univerzumával ugyanúgy meghatározó, iránymutató teljesítménynek tartom, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Philip K. Dick és Frank Herbert munkásságát – vagyis a műfaj nagy klasszikusai közé sorolom őt. A rettenet, a horror az én olvasatomban ugyanolyan filozófiai elem, mint, teszem azt, az Alien-filmekben, és kevesebb rokonságot mutat például a Sikolyhoz hasonló alkotásokkal. Vagyis ha klasszikus sci-fire vágyom, szívesen fordulok hozzá.

mm
"Emberi kötelességünk cselekvésre ösztönözni azokat, akikben az alkotó szándék legkisebb lángja is ég."
Az oldal tetejére