Lovecraft neve hallatán nem véletlen hogy az emberek a Cthulhu mítoszra, vagy az Álomföldeken játszódó történetekre asszociálnak, és ezeket kedvelik a leginkább, de nekem Lovecraft azon novellái a legkedvesebbek a számomra, amikben a halál utáni létezés, az örök élet vagy az okkult, sötét módon való reinkarnálódás a főbb motívumok. A nemlét a legnagyobb misztérium, a legvégső, visszafordíthatatlan ismeret egy ember számára, és Lovecraft antagonistái hiába éhezik a misztikus tudást, még is jó páran próbálják elkerülni, avagy kompromisszumos keretek közé helyezni ezt az állapotot.
Ebben az esetben nem egy gonosz varázsló, avagy alkimista aki nem tudja elengedni ezt az életet, hanem egy tisztes orvos doktor, Dr. Muñoz az, aki szabályosan háborút hirdetett a halál ellen:
“…ő a halál legkeményebb, fölesküdött ellenfele, és egész vagyona elúszott, barátait mind elvesztette az élet hosszanti vakmerő kísérletben, amelyet a halál csúffá tételére és megszüntetésére indított. “
Nem kifejezetten gonosz ember, nem gyilkol, nem azon dolgozik, hogy nála jobb állapotban lévő, egészségesebb emberek testét megszerezze csak próbálja magát konzerválni, a szagoktól mentesülni és titokban tartani állapotát. Dr. Muñoz módszere nem tisztázott, az biztos hogy kevésbé materiálisabb a megoldás, mint a szigorúan tudományos hozzáállás a Re-animátor történetében, és még a varázslat sem kizárt, ugyanis Dr. Muñoz a pillantásával epilepsziás rohamot tud okozni. Halottnak hitt orvosokkal, és Indiában élő emberekkel levelezik, és talán az sem véletlen, hogy egyiptomi füstölőket használ, és bizonygatja hogy a ráolvasások kedvező hatásokat tudnak kiváltani az idegrendszerre. Végül az utóbbi módszer, a történet végén kiderül még sem annyira működőképes
Természetesen Lovecraft elegánsan hallgat ezeknek a céljáról, eredetéről, és tartalmáról, de azért megemlíti az olvasónak, hogy Muñoz, és mentorának módszerei a többi kolléga nem tetszését váltatta ki a fekete mágiának festő eljárás. Bár az egyiptomi füstölőkre utalás nem egyértelműen célozza meg az egyiptomi eredetét a Muñoz módszerének, de az ember agyában így is rögzül a gondolat, és automatikusan asszociál titokzatos piramisokra, ahol sajátos módon tartósul minden, a túlvilág kultusza, ahol a halál csak egy másik élet, és a múmiák balzsamozására. Személy szerint én örültem volna, ha jobban kiemeli ezt az egyiptomi vonalat, ami a háttérben bújik meg. A narrátor és a doktor kapcsolata hiteles, nem csak a megmentőjét látja benne Lovecraft elbeszélői énje, hanem az értelmiségit, aki megfejtésre váró titkokkal rendelkezik. A gyalázatos és visszataszító véget nem tudja Dr. Muñoz elkerülni, hiába a ráolvasások, és pusztán a létakarat, a jég az egyedüli ami tartósítani tudja őt, és a hideg, így bármivel is sikerült a halált úgy mond túlélnie az orvosnak, csak a tudomány, és a fizika tudja őt “életben” tartani.
Az emberek általában nem foglalkoznak a létezésük mibenlétéről, de Dr. Muñoz egzisztenciális lény: tisztában van önmagával, öntudatosan él, léttudata van, de ez még sem elég az örök élethez.
Az orvos végzete számomra azért is tragikus, mert nem áskálódott, nem volt rosszindulatú szándéka az elbeszélővel, sem pedig az őt életben tartó erőknek, továbbá hogy a narrátor, aki pusztán csak segíteni akart a megmentőjének, olyan rettenetes tapasztalatokat szerez, hogy pusztán egy hideg szellőtől is rosszul lesz.
“Tévedés azt hinni, hogy a borzalom elválaszthatatlan a sötétségtől, csendtől és magánytól. Én a délutáni ragyogásban, egy nagyváros lármájában találkoztam vele egy kopott, közönséges panzióban…”
Lovecraft ismét egy mesteri kijelentéssel kezdi el a történet elmesélését. Aki hajlamos a szorongásra, az alaptalan félelem érzésére, az együtt tud érezni ezzel a mondattal, amit valószínűleg Lovecraft nap mint nap átélt, az általa végtelenül gyűlölt New Yorkban. Nem kellenek sötét barlangok, vészjósló düledező házak és az erdőkben bujkáló rémségek ahhoz, hogy az ember egy életre traumatizálódjon, émelyegjen egy mások számára teljesen hétköznapi gondolattól. Az ember önkéntelenül elkezd azon gondolkodni, ő maga mitől borzad el, ami ilyen mindennapos jelenés: nekem például a szél zúgása, azóta hogy egy szívszaggatóan rossz hírt hallva, egész reggel ezt a korábban teljesen jellegtelen hangot összekapcsoltam a fejemben az élménnyel, és amikor meghallom, szinte újra élem azt a szituációt.
A Hideg levegő engem erre az élményre emlékeztet, és arra a tényre, hogy az emberi lélek bármilyen jelenséghez képes egy traumatikus tapasztalatot kapcsolni. Ez a novella nem csak egy élőhalott orvosról szól, hanem erről is. Még egy teljesen személyes gondolat, amit én szeretnék egy személyes jó tanácsként fogadni a szerzőtől: érdemes Dr. Muñozra hallgatni. Éljünk meg aktívan a jelenlétet, és éljünk öntudatosan. Tanuljunk meg élni.
Szentimentális, de egy érvényes gondolat, egy olyan történetben, ami lényegében arról szól, hogy bármilyen létező dologtól félhetünk.
A történet alapja bár kifejezetten tetszetős, a tudomány, és a végtelenül diszkréten belebegtetett okkult vonal összefőzése finom falat, de a végeredmény, a csattanó kiszámítható. Lovecraft nem teszi meg azt a szívességet, hogy megajándékozzon minket egy kettős befejezéssel miszerint az elbeszélő is átesett azon az eljáráson, amin Dr. Muñoz is korábban, mostantól ő is egy élőhalott, és a gyűlölt hidegben kell élnie, ami átkozott állapotára emlékezteti. Az viszont mindenképpen kiemelkedő, hogy szinte az egész cselekmény nappal játszódik, nincsenek sötét, már-már klisészerű horrorisztikus helyszínek, minden steril helyiségekben, átlagos házakban játszódik. A másik érdekesség, hogy az iszonyatot elindító esemény nem egy ősi kéretlen hagyaték, vagy egy a sötétben, esetleg Muñoz agyának eldugott szegletében bujkáló szörnyeteg, hanem egy teljesen hétköznapi, és ezáltal teljesen átérezhető probléma adja: egy hűtőberendezés technikai hibája. A novella egyébként úgy gondolom, a Dolog a küszöbön című történetnek lehet előképe, mind a két történetben a felismerhetetlenségig elrohadt emberlényeket a természetes bomlás kezdi el pusztítani, de mielőtt teljesen megsemmisülnének, hagynak maguk után egy nehezékesen megírt levelet:
“Valami sötét, nyálkás nyom vezetett a nyitott fürdőszobaajtótól a hall ajtajáig és onnan az íróasztalig, ahol borzalmas kis tócsába gyűlt össze. Valamit firkáltak ceruzával egy papírdarabra, olyan ocsmányul összemaszatolva, mintha maga a mancs kaparta volna oda sietve az utolsó szavakat. Azután a nyom a dívány felé tartott, és ott leírhatatlan formában ért véget. “
A test pusztulását itt is érzékletesen mutatja be Lovecraft, a Weird Tales nem is akarta megjelentetni, annyira visszataszító volt a befejezés, hogy cenzúrázni kellett volna. Lovecraft nem csak a várost, az albérlet keresgélést, a helyi embereket, de még az időjárást sem tudta megkedvelni. A narrátor félelemtől átitatott gyűlölete a hűvös levegővel kapcsolatban a szerző saját ellenszenvéről szól a faggyal szemben, és ezt használta ihletnek. Joshi és Cannon könyve, a More Annotated Lovecraft szerint Lovecraft különösen érzékeny volt a hideggel szemben, az infarktus témája pedig Frank Belknap Long által jött ötlet, ugyanis a szerzőtársnak szívproblémái voltak, aki így is tekintélyes, 92 évet élt meg! Ha Lovecraft jóval tovább, él talán viccesen gyanút fogott volna rá. Régen kifejezetten szerettem ezt a novellát, rövidsége, egyszerűsége és követhető szerkezete miatt. Most úgy érzem ez egy befejezetlen a történet, amiben sokkal több az ötlet, mint ahányra ténylegesen rámutat, pedig tudom, Lovecraft varázsa többek között abban rejlik, hogy nem ad választ minden kérdésre, sőt, csak meglebbenti az iszonyatnak fátylát, majd gyorsan elrántja, hogy valami borzalmasabb eredménnyel szembesüljünk.
Borítókép: Providence #1, Alan Moore & Jacen Burrows
